Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
A ragasztószalagban vergődnek a fityingek. A faluban felborítja az asztalokat a farsang: az ünnepi készülődés bottal toszogatja odébb az égen a napot. Az ajtók alá szorult árnyékok nyüszítése tölti be a házakat.
– Gyorsan! – biztatják egymást a fiatalok. – Mindjárt kezdődik a muri, nekünk pedig még nincs is jelmezünk!
Izgatott pusmogás: indul a maskaraszüret. Kosarakkal másznak fel a lányok az udvari fára, és leakasztják a kopasz ágakról a megtermett álarcokat.
– Tessék! – vágja hozzá a húgához az egyik a báránymaszkot. – Te úgy is akkora birka vagy!
Majd nevetésbe kezd.
Kitapossa a szívtipró a lelkeket, a testére varrja őket, úgy csillog-villog tőlük, akár a páva. A fiú peckesen jár-kel fel és alá az udvaron: – Semmi sem öltöztet jobban, mint a kislyányok szerelme! Ez ám a pompa!
Tömítőnemez a pillákon. Ködös, téli éjszaka terpeszkedik a házak között, amit lassan megtöltenek az égő fáklyák. Egy férfi meggyújtja magán a ruhát, és úgy rohan végig az utcán: – Én vagyok az égő csipkebokor! Hallgassatok! Ma este belőlem érkeznek Isten szavai!
Bohóccá pingálják a templomi denevéreket. Valaki letöri a kecske szarvát, és a fejébe szögeli, aztán ostorral szalad az égő fickó után: – Nono, mindjárt utolér az ördög, ha lefoglak, kiszurkálom belőled a gázlángot! – kacag.
Idős asszonyokat húznak a főtérre talicskákon: hályogos szemeik lebegnek a sötétben. Fogatlan szájukból kipotyog a rőzse.
Egy lány kitépi a tyúk szárnyait, és a hátára erősíti. A szárny még mindig csapkod, ahogy körbetáncolja a készülő máglyát, angyali üdvözletét az éjszaka torkába dobálja. Az apja követi, a padlásról leakasztott húsok csüngnek róla, a vállán hatalmas puska fityeg, amiből kirázza a golyót, és a meggyújtott tűzre veti. Éles robbanások csalják ki a házaikból a még otthonülőket.
A férj maga előtt tartja a nejét, úgy lépked körbe-körbe a máglya körül: – Én vagyok a ház űrnője! – mondja. – Moslékot csavarok a tányérokba, a koszt a szőnyeg alá dugdosom!
Több se kell a feleségnek, kiszabadítja magát az ura szorításából, pozíciót cserélnek, most a nő tartja maga elé a férjét, és már mondja is: – Én meg vagyok a ház ura! Részeg böfögéseim csomót kötnek a lelkekbe! Szépen meglasszózott már a puhakór, a zászlórudammal már csak a földet sepregetem!
Felkötik hát a farsang farkát. Disznók érkeznek a térre. Röfögve járják körül a tüzet, majd két lábra állnak, és felfedik magukat: a falusi gyerekek azok, a szájukból kiköpik a rothadt almát. Az alma begurul a tűzbe, és felrobban: vörös lángcsóva pörköli le az égről a baglyokat. Az egyik megégett madár egy malacfiú elé pottyan, fejjel fúródik a hóba. Az rögvest beléállítja a bicskát a két lába közé, és körbeszalad vele: – Itt a rézfaszú bagoly, emberek! Szép kis üstje van neki, amiben megfőnek a kislányok! Éles szemei látnak ám titeket, fruskák, hiába is öltöztetek ma férfinak!
Lehullnak hát a bajszok, körbe futkároznak puha talpaikon a lánykák. A kucsma alól kiszabadulnak hosszú tincseik, és beleakadnak a kereplőbe.
Virágminta. Kisatlasz. Hatalmas üstben már a bagoly fő, a felszálló gőzből kitörnek a kísértetek. A falusiak elkapják őket, és mint a pizsamába, úgy bújnak bele őseik lelkébe.
– Én vagyok a dédanyám! – sikkant az egyik, a másik erre rákontráz: – No, én pedig a dédapád vagyok!
– A fene a beledet akkor, te ütöttél agyon a lapáttal! – hallatszik, majd kitör a csetepaté.
Elővánszorog a köcsögduda. A talicskába ültetett öregasszonyok homlokán dörömböl a féktelen muzsika.
– Vigyetek hát táncba minket, ifjak! – adják ki a parancsot ezek az asszonyok, mire fiúk kezdik körbe-körbe tolni a taligát a tűz körül. A felszálló parázs feketére süti a hajukat.
– Gyorsabban, gyorsabban! – könyörögnek nekik a nők, a fiúkat pedig nem kell biztatni. Már olyan gyorsan gurítják őket, hogy a szél lefeszegeti az öregasszonyok arcáról a ráncokat. Mire megállnak, hogy átöblítsék a tüdejüket levegővel, fiatal csitrik pattannak ki a talicskákból: – Nohát! Köszönjük, legények! Ha már így kifárasztottunk titeket, ideje, hogy ti is kifárasszatok minket!
Egy kutyafiú csahol a téren. Láncát húzva maga után szalad az éjszakába, mögötte egy kislány kocog: – Kutyuskám! Ölebecském! Gyere vissza hozzám, pulikám!
Elég az égő csipkebokornak öltözött férfi. Hamvaiban mosakodnak meg a falubeliek, feketék lesznek tőle, akár az ördög.
– Mi vagyunk az éjszaka! – mondják kórusban a besötétültek. – Nyomorult lelkünk álmot masszíroz a homlokokba! Mint a tűzre vetett diafilm, ó, ó, mint a kitépett lábú gyümölcslégy, zizegünk, ó, ó, mint a hascsikarás a zománcedényt, átfestjük, átfestjük mi a világot!
Hullámokat lovagló bójákként koccannak össze a falusiak, cintányérokat dobálnak a falhoz a fiatalok. A talicskákban párok szeretkeznek, a fiúk lökéseitől egyre mélyebbre süllyed a taliga kereke a hóban.
– Meg se álljunk a föld közepéig! – biztatják őket szeretőik, arcuk vörösen reszket a mellettük pattogó tűztől.
Fenékvájatok az éjszakában, akár megannyi mosolyra húzott száj. Herék kongatják a fémet.
A földúton ló érkezik: lábain mágnesből készült patkók, szemei fénylenek. Torkában fetreng a nyihogás: – Az ég lova vagyok! – rázza magából a szavakat. – Gonosz démon, azért jöttem, hogy felfaljalak titeket! Áramgerjesztés mocorog az ereimben, trágyámtól savanyodik a nappal!
Erre mély csend telepszik a farsangolók közé. Összenéznek a maszkok, a tekintetekbe kavicsokat dob a baljóslat. Egyedül a tűz ropogását hallani, szinte már süketítő a fa recsegése.
– Az anyád úristenit! – szakad ki valakiből, erre egy csoport csuklyás férfi felkap néhány perzselő fadarabot a tűz mellől, és ütlegelni kezdi a lovat, ami ettől összecsuklik, a földön hentereg a parázsló sújtások alatt. – Nesze neked villanyszék! Nesze neked ördögszeánsz!
A többi falusi értetlenül nézi a jelenetet. Néhányan kipeckelik a szemükből a csirkecsontot. Egy asszony felkiált: – Őrültek! Hagyjátok abba! Bolondok! Hiszen farsang van! Ez csupán jelmez! Ez csupán egy fiú, egy egészen kicsike! Lónak öltözött az ostoba!
A nő szavait igazolja a lehulló lófej, ami mögül egy ijedt gyermek arca kerül a tűzvilágra. Mondani készülne valamit, de valahányszor szóra nyitja a száját, a csuklyás gyülekezet ismét lesújt rá, amitől félrenyeli a feltörni készülő szavakat. Most már aztán az egész falu kiabál: – Hagyják mán! Vakok talán? A kapa állna a fejükbe! Ez gyerek!
Majd szaladnának, hogy lefogják a bolond csuklyásokat, de azok hirtelen abbahagyják az ütlegelés, és lihegve a falusiak felé fordulnak: – Tudjuk mi azt! – röhögik, a levegőt kapkodva. – Tán csak nem bolondnak néznek itt minket?
Majd hátrahajtják a csuklyájukat, és előkerülnek az igazi lófejek. A tekintetük vörösen izzik, a szájukból hab csorog.
– No, mindjárt kap csihi-puhit az egész alja gyülekezet, meglátjuk akkor, ki a bolond! – nyihognak fel, a sörényüket felgyújtja néhány tűzből kiröppenő pernye. Vörösen lobogó nyakkal kezdenek fel és alá ügetni az emberek körül.
– Viperákat az ágyakba, csonttörést a fülekbe, nyihaha! – szórják az átkaikat, mire a falubeliek között kitör a fejetlenség: fut mindenki, amerre lát, sziréna sikolt a bakancsokból.
– Én nekem jobb ötletem van! – Tapsikol patáival az egyik fellelkesült démon. – Farsangot akarnak? Hát megkapják a farsangot, hogy a fene esne beléjük!
Azzal kiokádja magából a szikrákat, ami a falusiakhoz forrasztja felvett maskarájukat. A lovak egy ideig még köröznek a gyülekezet körül, majd hatalmasat kurjantva az égig ugranak, és eltűnnek a sápatag hold karimája mögött.
Vért eresztenek a biliárdgolyók, beköltözik a forgácsba a műfogsor. A farsangolók jajongásaitól hangos most az éj: – Én már örökre asszony maradok! – sír a női ruhába öltözött fickó, miközben mögötte egy lány a tyúkszárnyakat próbálja letépni a válláról, de azokat már a bőréhez forrasztotta a lóvarázslat. Mások a maszkot próbálják lefeszegetni az arcukról, de az sehogy sem engedi arcbőrüket.
Erre kinyújtják a tésztát a sirámok. A tűz szép lassan kialszik, már csak a parázs dereng a téren. Sír a tűzjáró körmenet: egymás vállára téve a kezeiket szipogva lépkednek a parázson a falusiak, a lecsöppenő könnyek sisteregni kezdenek.
– Ideje hazamenni – látják be végül, amikor rózsaszínen kezd derengeni az ég. A szárnyas lány egy ugrással a baromfiudvaron terem, és befészkeli magát a tyúkok közé, a birkamaszkos lány komótosan döcög be az ólba.
Lepereg az éj vakolata. Kiszáradt vesepecsenyék a tetőn: rózsatövisek kúsznak be az alvó macskák száján.
Az egyik ház udvarán a hatalmas fáról csukott szemű arcok csüngnek, mint az érett gyümölcsök. A falusak igazi, az éjszaka elrabolt arca. Hamarosan kinyitják a szemüket, és összenéznek. Pislognak, próbálják leszakítani magukat az ágról, de hiába. A feltámadt szél lengeti őket balra-jobbra, jobbra-balra. Könnyeikkel öntözik a fát.
Vésett barázdák a tükörben.
Susogás. Körömkefék forgolódnak egy alvó férfi gyomrában.