Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
A faluban szekrényt nyitogatnak. Gyászjelentések a nyeregfán, a ház fogai lassan, kényelmesen rágják a lakókat.
Kecskét feszítenek az ablaktáblákra. A távolban falat emel a köd, a muzsikát elnyeli a csönd. Fogasra akasztott koszorúk, a padlón nadrágok pattognak. Az asztal alól kígyó sziszeg az ebédelőkre, akiknek a tányérján tűpárnák fekszenek. Apa. Anya. Kisfiú.
– Édes – így mozog a családfő állkapcsa. Szájpadlásába már tűk szúródtak, a kicsöppenő vér összefröcsköli a terítőt.
Hó a távoli mezőkön. Istállószag derengése. Néhány keményre fagyott, az árokba hajított piszkos kesztyű hullamerevsége.
Imbolygás. A földből kihajtott fiatalok kezében tavirózsa, csapkodnak velük, mint akik repülni készülnek.
Gyomorba hordott trágya. Sebek rángatóznak a ruhák alatt, szájak, amik mondani akarnak valamit. Halott méhek egy mérőeszközön. Féllábú komédiás ugrál végig a földúton. Szájából kilógnak a mondatok: – Palackokba kell zárni a hófelhőket, és elpostázni őket délre. Adjatok ceruzát! Lesatírozom a telet!
Az ökörhajcsár fejét lefújja a nyakáról a szél. A bogártojások mint hangjegyek. Fojtogatásnyom csöpög a földre a családapa tenyeréről, felissza az asztal alatt fészkelődő kövér kígyó.
– Édes – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzak egy kevés sót?
A férfi nem válaszol.
– Némi sót esetleg?
További falatokat harap ki a tűpárnából.
Megsokszorozódó tyúkszemek. A kamrában felakasztott húsok az imakönyv szavait rebegik. Szellemek kotkodácsolnak a padláson. A mosdótál bebújik egy gyermek lelkébe.
Kicsöppenő vér, akár a bor. Dögmadarak körvonalrajzai a szürke, szürke égen. A széktámlán kiterült kígyóként nadrágszíj fekszik. Egy fiú fenekén vöröslenek harapásnyomai. Nehéz így ülni.
– Nem kell só – mondja az apa. – Ezen már a só sem segít.
Elnyelt falatok.
Sóba forgatott kagylók az égen.
Az apa ekkor kinéz a konyha ablakán, és megpillantja saját magát hazatérni az erdő felől a szokásos hétvégi vadászatról. Erekciója támad, ahogy figyeli, miként feszül magán a zöld vadászruha, izmos karja egy kiloccsantott koponyájú őzt húz maga után, végig a havon. Hosszú, vörös vonalat vés a tájba. Hátrébb egy róka követi, rózsaszín nyelve felnyalja a piros szalagot a földről. A rókát hátrébb egy csapat vadászkutya üldözi, fekete orruk a havat szaglássza. A kutyákat egy másik vadász követi, aki maga után húz egy elejtett őzet. Hosszú, egyenes, vörös vonal a hóban, amit egy másik, négykézláb mászó vadász követ, kinyújtott nyelve felnyalja vért a talajról. A vadászt őz kíséri, a nyakában kötél, és döglött kutyákat húz maga után.
– Nem kell só – mondja az apa, majd áttetszővé válik, ahogy belép a konyhába önmaga, és az asztalra löki az elejtett őzet.
– Most aztán megkapjátok a zenét! – Mozog borostás állkapcsa, a feleség rögtön rátapos az asztal alatt hentergő kígyóra, ami egyből méretes vadászkést öklendez fel. Átadja a férjének, és kezdetét veszi a nyúzás. A kamrában így hozsannáznak a kampóra akasztott húsok: – Csak akkor leszünk szabadok, ha megtisztít a penge! Szerenád ül a csontokban, igazi arcunkat a rostok között hordozzuk! Faragj vadász, fedd fel a hús szépségét, locsold szét azt a drága vért!
Az apa az őzből kihalászott csontokból hegedűt rak össze. A húrok vaskos belek, a vonó egy lábszárcsont. A konyhát megtölti a muzsika, amitől egzotikus táncra kél a széktámlán csüngő nadrágszíj, ide-oda tekereg, végül alaposan elveri a fiút. Az anya tapsol, hangszálain hárfázik, néha így kiált: – Halássz még a belsejében, bizonyára akad ott furulya, vagy nagybőgő! Délelőtt a kottalapokat olvasgattam, itt fetreng a fejemben a muzsika lövészversenye!
Táncra kélnek a kampóra húzott húsok is, zsivajuktól megvadulnak a sétapálcák. Az asszony kihalássza a kígyót a konyhaasztal alól, és kifeszíti egy combcsonton, hogy azt pengesse. Vadul sziszeg. A hamutálból kimasírozó csikkek ollókat pörgetnek maguk körül. Az ablaknál már veszett rókák tülekednek, habos nyáluk végigfolyik az üvegen. A kisfiú homloka a zene ütemére horpad és domborodik. A távolban aprítómalomba hordják a vadászkutyákat, kövekkel őrlik ki belőlük az erdei állatok szagát.
Zsoltárének a lépcsőfokok repedéseiben.
Féllábú komédiás táncol a háztetőn, egymás után rúgja a hóba a cserepeket.
Az apa egyszer csak elunja a féktelen muzsikát, az erekciója is alábbhagy. A földre hajítja a hegedűt, és kikapja az asszony kezéből is egyhúros hangszerét. Lemászik árbócfészkéből a csend. Odakinn meghajolnak a rókák, majd visszatérnek az erdőbe. A gyermeket üldöző nadrágszíj élettelenül esik össze a földön.
A család nekiáll összegyűjteni a falba fúródott hangjegyeket. Összeszedegetik, beleszúrják őket a tűpárnáikba. A megnyúzott, kibelezett őzet a kamrába akasztják a többi türelmesen várakozó hús mellé, a kígyó pedig visszamászik az asztal alá.
A konyha még így is tiszta vér, de legalább már férnek. A tányérokra teszik a tűpárnákat, és nyugodtan folytatják az evést.
– Sós – így mozog a családfő állkapcsa.
– Sós – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzak egy kevés cukrot?
A férfi nem válaszol. Kinéz az ablakon, saját magát pillantja meg, amint vadászöltözékben furakszik előre, a távolban derengő végtelen erdő irányába.
Kagylók potyognak az égből.