Hullámok mossák át a sziklákat. Egy fiú a parton ül, bánatos tekintetét horogként lógatja a vízbe. A nyár sugarai a nyakát szurkálják. Lábujjaival rugdossa odébb az üresen tátogó kagylókat. Hamarosan apró vízisikló dugja elő a fejét a sziklák közül. Egy ideig nézi a fiút, majd megszólítja:
- Te biztosan unatkozó herceg lehetsz, ha ilyen nagyokat sóhajtozol - kezdi az állat, a fiú pedig ijedten ugrik fel a kövekről. - No nem kell ennyire megijedni, csak egy nyomorult sikló vagyok.
- Ne haragudj! - szabadkozik rögtön a legény. - De én még sosem hallottam siklót beszélni.
http://kulturszalon.hu/sites/default/files/field/image/siklo.jpg- Hát... Rá se ránts! - sziszegi az meg, majd a fiú mellé csusszan. - Én pedig csak ritkán hallok fiatal legényeket ilyen bánatosan sóhajtozni. Miféle szomorúság hintázhat gyermeki lelkedben? Csüggedt tekinteted forgácsot ültet a halak kopoltyúiba.
- Nagy az én bánatom - vallja be a fiú, majd a hatalmas tó másik partjára mutat: - Én ugyan nem vagyok herceg, de szemközti lakik egy csodaszép hercegnő. Van egy bűvös távcsövem, amibe ha belenézek, őt látom a túlparton henteregni a sziklák között. Olykor ledobálja a ruháit és megfürdik a vízben. Szőke hajából születnek a napsugarak, mosolyából legelnek a bégető felhők. Mindent odaadnék, ha én lehetnék egyszer a szeretője!
- Hát akkor miért nem úszod át a tavat, és vallod meg érzéseidet annak a lánynak? - kérdezi a sikló. - Nem olyan hatalmas táv az, hidd el, én naponta négyszer-ötször is megjárom.
- Ó, hát nem is a távval van itt a gond - Biggyen le rögtön a fiú szája. - Én csupán egy szegény pásztorlegény vagyok, aki a hegyeken keresztül kergeti a nyáját. Ugyan mit akarhatna pont éntőlem a hercegkisasszony fényes koronája? Még csak követeim sincsenek, akikkel ajándékokat küldhetnék ennek a lánynak. És ha lennének is, hát ugyan mit küldenék neki?
- Rá se ránts, legény, itt a te nagyköveted, majd én intézem ezután a sorsod! - ajánlja fel rögtön a sikló. - Az ajándékokkal meg ne törődj, majd én megoldok mindent. A te egyetlen feladatod az lesz, hogy fonj koronát a hínárból, és ússz át délben a szerelmedhez, aki addigra a legszebb történeteket hallja majd a tó jóképű, fiatal hercegéről.
A terv persze rögtön megtetszik a legénynek. Nem győz hálálkodni a hüllőnek, aki máris eltűnik a hullámok között és mint a kilőtt nyílvessző, hasít a túlsó part irányába. „A Balaton széles nagyon, de annak is partja vagyon, sejehaj.” Palotából a diadal.
És szemközt valóban ott az a hercegnő: hosszú szőke haját mossa, egyre csak mossa a tó vizében, a szállak közé ragadt halak riadt tátogása gyöngyöket ültet fejbőrébe. Lágyan dúdol, a dallam beköltözik a kavicsokat nyaldosó hullámokba. A sikló nem tétlen, rögtön kimászik a lány mellé a kőre és megszólítja:
- Megállj, megállj pásztorlány! - sziszegi. - Ki adott neked engedélyt, hogy a hercegem tavában mosakodd le magadról a csutakot? Igazán szégyellhetnéd magad!
A lányt persze maga alá gyűri a döbbenet, végül így szól: - Te pimasz, szemtelen kígyó! Hogy merészelsz így beszélni egy hercegnővel? Rögtön betömetem mésszel a szádat, elég hozzá egyet füttyentenem!
- Hercegnő? - játssza a megilletődöttet a sikló. - Ó, elnézést... Hát rögtön rájöhettem volna.
- De ki ez a herceg, akit itt emlegetsz? Nem is tudtam, hogy ennek a hatalmas tónak van saját hercege.
- De van ám! - feleli a sikló, azzal belekezd a legszebb történetekbe, amit csak képes kiötleni aprócska hüllőkoponyájából. Mire a végére ér, delet üt egy közeli falu tornya. A fiú koronát fon a vízinövényekből, a fejére helyezi és elindul átúszni a tavat.
Ámul-bámul a völgytorok. Még az üveghegyeken is túl valaki megissza a koszorút, az ágyékcsigolya nyugtalankodik a szerelemben.
Egyszer volt, hol nem volt. Egy lányt cipelnek most a hullámok. A koronája pezseg, majd lassan feloldódik a vízben. Amikor aztán a szemközti oldalra ér, egy hatalmas birkanyáj várja, amely a kezébe öklendez egy hatalmas, göcsörtös juhászbotot.
Odaát a fiú kilép a tó vizéből: a fején hínárkorona, meztelen vállán palástként pihen a zöld moszat. A szájából vízicsigák esnek a kövek közé. A csigaházak széttörnek, a nap sugara felszárítja a kavicsokon szétkenődött barna belsőségeket.
- Én vagyok a tó hercege! - kezdi, de sehol a lány: csak a vízisikló fekszik egy távoli kövön, felpuffadt hasát az égnek fordítva. A Hetedhét országon is túl ikrákat rak a pulóver.
Tavat varrni egy szőke fejre. Letörnek a sugarak, hintáznak a vitorlások. A lány áthajítja a birkáit a hegyeken és így kántál: - Bölcs a szökellés! Legfőbb minisztereimmé nevezlek ki most titeket, birkák! A világ minden kincsét a bőrötökre vakolom, csak súgjátok meg, hol az a fene bűvös távcső, amivel megpillanthatom a tó hercegét!
Az egyik bárány kirázza magából a combcsontot. A lány rögtön a szeméhez emeli és megpillantja a tó másik végében fürdő meztelen fiút.
- Nohát, nohát, micsoda vitéz! - ujjong a szőke, majd feltépi a földről a fák árnyékait. - Drága minisztereim! Engedjétek meg, hogy levághassalak titeket, és csónakot építsek a csontotokból! Minél előbb a hercegemhez kell jutnom!
Szőke hajával fojtja meg végül az állatokat. A felvágott patásokból vízisiklók kúsznak elő.
Rongyok egy szobában. Hétfejű sárkány párosodik az ítélőszékkel. A félkirályságba dobált fáklyáktól károgásba kezd egy véka kenyér.
- Addig élünk, amíg meg nem halunk! - éljenez a pásztorlány csontbárkáján, amit ide-oda dobál a víz. A vitorla kifeszített birkaprém, sirályok csipegetik róla a száradó vért. - Késhegyből a balzsamot, végszóból az emléket viszem most neked, hercegem! Harcsák vontatta hintód himbálja majd jobbra-balra fenekem, a koronád elülteti majd az aranyat hajamba!
Döglött siklók egy juhászbot köré csavarva. Távcsövek potyognak az égből. Aki nem hiszi, járjon utána.
- Érkezik, érkezik a tó hercege! - súgnak össze a balatoni hegyek, és a vízen egy meztelen fiú lépked. Fején fekete kagylók csillannak, olyanok, akár egy hüllő pikkelyei.
- Takarodj a tavamról, te büdös birkapásztorlány! - dörgi a fiú az érkező felé. - Nem gondolod, hogy pont veled fogom megosztani a királyságomat! A feltételezés messzire röpíti ágyam!
Megszólal a szikratávírás. A fiú hatalmasra nő és szőnyegként rázza a tó felszínét, míg le nem repül róla a lány tutajával együtt. Messzire száll a parti fák fölött, és eltűnik az égen. Utoljára még így kiált a hínár-koronás legény felé: - Alaposan elszúrtad ezt most, hercegem! Az én királyságom a boldogság, amit most már nem fogok megosztani veled! Rúgja ki a lelked egy vörösre vert mostoha! Ó Nap, ó, Hold, jövök, jövök felétek! Az ég tetején űzöm keresztül halott nyájamat! Még most is élnénk, ha meg nem haltunk volna!
Birkabégetéssel gargalizál a táj. A fiú egyedül áll, lábkörmei alá törpeharcsák fészkelik magukat. A fülén vízisiklók potyognak ki, nagy csobbanással esnek a vízbe. sáskoszorúkká változnak és a szemközti partra cipelik őket a hullámok.