Komor Zoltán Blog

Persze, én engedtem be az AVON tanácsadónő-kentaurt a házba, nem tudom, miért csodálkozom, hogy összefosta a szőnyeget.

De alapvetően nem vagyok rasszista, és semmi bajom a kentaurokkal. Az AVON tanácsadónő-kentaur pedig deréktól felfelé egy kedves arcú, kissé molett, de folyton mosolygó, lassan a 60-as éveit taposó tanárnő, aki kereset kiegészítésképp kozmetikai termékeket árul, hogy legyen miből a hétvégén állatkertbe vinnie az unokáit. Alighanem nem az ő hibája, hogy derékon alul szőrös, négy lába van és istálló szagot áraszt. Beinvitálom tehát a nappaliba, és teával kínálom. Miközben kedvesen elhárítja, méretes patás lába sürgetően kopog a padlón. De próbálok nem odafigyelni, mit művel teste alsó része. Ám miközben a nő arról beszél, hogy az AVON Mélytápláló arc-és testápoló szettje mandulaolajjal gyorsan beszívódó formulája segít mélyen táplálni a bőrömet, egyszer csak méretes lócitrom fordul ki a tanácsadónő-ló szőrös tomporából, és a szőnyegre placcsan.

Kínos csend áll be. Az AVON tanácsadónő megszégyenült arcát a plafon felé emeli, majd úgy tesz, mintha semmi se történt volna, chia magkivonatokról és allergológiai tesztekről magyaráz. Próbálom túl tenni magamat a dolgon, de a tekintetem újra és újra a méretes lócitromra téved. Azok ott széna darabok benne? Értem én, hogy ló az alsó fele, de ahhoz, hogy széna darabok legyenek a fekáliában, a nő felső felének kellett szénát zabálnia. Aztán eszembe jut, persze, mi mást is enne a nő, hisz az alsó fele, ahol a gyomor is található, egy lóé, és csak lókaját tud emészteni. Hirtelen megesik a szívem az AVON tanácsadónőn, mikor elképzelem, hogy ember létére kénytelen száraz szénát rágni a négy fal között. Eldöntöm, nem hozom tehát szóba a lócitromot. Ám az egyre büdösebb: a trágya-szag betölti a szűk nappali levegőjét, és egyre nehezebb odafigyelni, gazdája mit hord össze a mandula illatú hidratáló krémről. Ráadásul az is eszembe jut, minél később szedem fel a szart – mert hogy az AVON tanácsadónő láthatóan nem kapkod eltakarítani maga után –, annál nehezebb lesz kisikálni a szőnyegből a foltot.

– Elnézést, de… – kezdem, de elakad a szavam. A nő reszkető szemekkel néz rám. – Bocsánat, de meg kell szabadulnom a… termékmintától.

Alighanem ez a leghülyébb megfogalmazása annak, hogy összefosta a szőnyegem. A nő leforrázva áll előttem. Majd az arca hirtelen megkeményszik, és támadásba lendül: – Épp megakartam jegyezni, miféle állapotok uralkodnak az ön… nappalijában.

Alighanem ez a leghülyébb megfogalmazása annak, hogy térdig állunk a szarban.

– Már elnézést – mordulok rá a nőre. – De ön potyogtatta ki a béltartalmát a szőnyegemre!

– Én ugyan nem, mit képzel? – Hihetetlen, de tényleg fel van háborodva. Lópatái agresszívan kopognak. Beszarás. A szemem előtt tagadja le az egészet. Elképesztő.

– Idejön nekem és össze keni fossal a szőnyegem, és még le is tagadja! – most már kiabálok. – Ennyi volt! Elegem van a kentaurokból! Mától átváltok az Oriflame-re!

A kentaur-nő szemei kikerekednek, és suttogóra fogja: – Higgye el, nem akar kezdeni azokkal a szörnyszülöttekkel!
– Már nem is hallom, mit nyihog itt nekem, mától Oriflames vagyok! – vágom ragadozó vigyorral a képébe, mire megszólal az ajtócsengő. Az AVON-os kentaur keresztet vet, és megkér, ne nyissam ki az ajtót. De hajthatatlan vagyok. Ám attól, ami a bejáratnál fogad, leesik az állam. Az Oriflames tanácsadónő valójában egy Lugosi Béla-sellő. Deréktól felfelé ugyan egy kedves arcú, kissé molett, de folyton mosolygó, lassan a 60-as éveit taposó tanárnő, aki kereset kiegészítésképp kozmetikai termékeket árul, hogy legyen miből a hétvégén állatkertbe vinnie az unokáit. De derékon alul Lugosi Béla, a klasszikus amerikai horrorfilmek magyar származású sztárja. És talán most azt képzeled, hogy a sellő derékon felül nő, derékon alul pedig Lugosi Béla lábai kapálóznak, de szó sincs róla. Az Oriflames nő derékon alul egy egész Lugosi Béla – ráadásul lábbal nő ki szerencsétlen nő mellkasából, így járni sem tud a tanácsadónő, kukacként csúszik csak Lugosi Bélán, aki – hogy tetőzze a bajt –, nem is az 1931-es Drakula filmből megismert sármos, fiatal, sikerekben lubickoló Lugosi Béla, hanem a kiöregedett, heroinista Lugosi Béla, aki most is a nagy visszatéréséről hadovál. Az Oriflames tanácsadónő köszön, és megkér, hogy húzzam be a lakásba. Megragadom tehát a hónaljánál a lényt, és beráncigálom a nappaliba – szerencsétlenségére sikerül pont a fekálián keresztül beráncigálnom, de az arccal lefelé fekvő Lugosi Bélát láthatóan nem zavarja a szar, mert kiütötte a heroin és ettől rosszabbat is tapasztalhatott már Hollywood-ban. Egyedül az Oriflames felsőtest jegyzi meg: – Látom, itt járt az AVON.

Majd észreveszi a kentaur-nőt és rávicsorog.

– Kedves kentaur-asszonyság, önre már nincs szükség, íme az új szépségtanácsadóm! – Azzal a fekáliás Lugosi Béla-hernyóra mutatok. Belátom, nem épp úgy fest, mint akinek van egy-két csoda trükkje a szépségmegőrzés terén, de talán ez is jobb, mint a lószar. A két tanácsadónő viszont már nem foglalkozik velem: láthatóan jól ismerik egymást.

– Hát újra összehozott minket a sors, Jutka! – hörög a kentaur-nő.

– Készülj a halálra, Magdika!

És azzal kezdetét veszi a szépségtanácsadó-harc: a kentaur-nő patás lábaival tapossa a meggyötört hollywood-i sztárt, aki a herointól nem érez már fájdalmat, és megpróbál ráharapni a szőrös lábra, hogy kiszívja a vért az őrjöngő AVON-osból. A küzdelem tíz percen át tart, és végül a kentaur diadalmaskodik, amikor az egyik nehéz pata összezúzza szegény Béla koponyáját. Ha a szart ki is tudtam volna mosni, Lugosi agyveleje végleg megpecsételte a szőnyeg sorsát. Az Oriflames nő zokog: ezentúl egy halott Lugosi Béla lesz az alsó teste. Szinte látom, hogy megbomlik az elméje, amikor arra gondol, hogy előbb-utóbb rohadni kezd alul, és neki egy bomló hullával kell parfümöket eladnia.

– Nos… – liheg a véres kentaur-nő. – Kell akkor az a mélytápláló arc-és testápoló szett mandulaolajjal, vagy sem?
Megrántom a vállam, és azt mondom: – Kenje a kibaszott szőnyegre.

Úgyhogy rákenjük. Az AVON-os mélytápláló arc-és testápoló krém mandulaolajjal pedig rögtön kiszedi a vért és a szart a szőnyegből. Rákenjük Lugosi Bélára is, aki feltámad, és visszaváltozik a 30-as évekbeli sikeres, fiatal filmsztárrá. Belemasszírozzuk a kentaur-nő alfelébe, amitől a lótest átváltozik egy húsz éves lány altestévé, ami szénával teli bűzölgő lócitrom helyett lányos kis kolbászokat pottyant ki a segglyukán. Szétkenjük rajtam, amitől normális emberré változom, akivel nem történnek ilyen faszságok. Az egész kurva világot megáztatjuk benne, amitől eljön a várva várt világbéke és boldogság. Én mondom, az AVON-os mélytápláló arc-és testápoló krém egy kibaszott csoda.

Talán mégsem jó ötlet a fűtésen spórolni - egy hosszú nap után arra térek haza, hogy egy eszkimó iglut készített a családomból.

A rosszullét környékez, amikor látom, hogy a konyha tiszta vér – a meglepően jól teljesítő 1200 wattos robotgépet használta az eszkimó, hogy ledarálja a feleségem és három gyermekem, hogy aztán hústéglákat gyúrjon belőlük, amikből aztán felhúzta a jellegzetes félgömb alakú kunyhót a szobában. Általában semmi bajom az idegen kultúrákkal, de úgy érzem, ez most mégiscsak túlzás. Még a fagyasztóban lévő összes marhahúst is elhasználta, mivel egyetlen család visítva elég csak egy kényelmes igluhoz.

Úgy döntök, elintézem Nanukot. Amikor berontok a nappaliba, épp kikucskál a nedvesen csillogó vörös házikóból és kesztyűs kezével ingeteget felém. De amikor látja, hogy habzik a szám a dühtől, ijedten húzódik be a húsvityillóba. Hasra vágom magam és úgy kúszok be a kajibába, mint egy mérgeskígyó. Nanuk a sarokba húzódva a térdét öleli, próbálja elrejteni az arcát. Már épp készülnék lesújtani rá, amikor kellemesen ellazítja görcsbe rándult izmaimat az igluban terpeszkedő meleg. A forróság átjárja csontjaimat, és szinte érzem, ahogy kienged kásásra fagyott velőm a belső csöveimen belül – most döbbenek csak rá, hogy milyen régóta fázom, olyan régóta, hogy már meg is feledkeztem róla. Emlékeztetem magam, hogy szét kell vernem az eszkimó fejét, de gonosz dzsinnként hagyja el testemet minden düh és egyedül a meleg és a biztonságérzet marad – mintha ismét az anyaméhben lennék. A hústéglákból még szivárog a vér – forró cseppekben robban szét a homlokunkon – hamarosan már ott kucorgok én is Nanuk mellett, és némán élvezzük a családi fészek melegét. Testmeleg gubónkból lesünk ki a hideg lakásra. Alighanem mégiscsak igaz, hogy az ember leginkább a családjában érzi jól magát.

Így telnek aztán a napok. Olykor a falat simogatom, s azon gondolkodom, a tapintott falrész vajon a kisfiam háta vagy a feleségem combja lehet – esetleg a darált marha a fagyasztóból – vagy mindezek elegye. Próbálom felidézni a haragot, amit Nanuk iránt éreztem, amikor rádöbbentem, hogy kiírtotta a családom, de a melegben nehéz haragudni, mert a meleg maga a szeretet. Egyedül az egyre büdösebb hús illata emlékeztet rá, miből is van az iglu. De talán tavaszig kibírjuk. Az eszkimó olykor kimászik a kunyhóból, hogy vadásszon. Hatalmas lyukat vágott a padlóba, amin keresztül kifogta már az összes alsó szomszédot. A damil majd' elszakadt, ahogy egymás után húzta ki őket az üregből. Bekapcsolta aztán a húsdarálót, és beépítette őket is a házikóba. Így növöget szép lassan az iglunk, így vastagszik a fala.

Ám egyszer csak elfogynak az alsó szomszédok. Friss gőzölgő hús nélkül tovább hűl a fal.

Nézzük csak egymást Nanukkal. Az alvadtvér piszokként pereg arcunkról. Fázunk, és alvás helyett terveket szövögetünk, hogy csaklizhatnánk el a másik testmelegét. Talán az is elég lenne, ha csak az egyik lábunkat áldoznánk fel mind a ketten… Ám ahogy ott ülünk egymás húsát méregetve, hirtelen felülkerekedik bennem a civilizált ember. Összeszorítom a fogam, kimászom a húsigluból és a termosztáthoz lépek. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem, ahogy felkapcsolom a fűtést. A radiátor kattogni kezd – hamarosan az egész lakást kellemes meleg lengi be.

Nanuk nem tudja mire vélni a dolgot – azt hiszi idő előtt jött a tavasz. Elhagyjuk a húskuckót és szótlanul ülünk a fotelban. Hamarosan ránk romlik a családom, az összes alsó szomszéd és persze a marha. Szeretet van és bűz – no meg persze a magas gázszámla réme, amit Nanuk nem érthet. Később hangos cuppanással magába omlik a húsbarlang, s arra gondolok, soha többé nem spórolok a fűtésen.

Már épp készülök felhúzni, amikor észreveszem, hogy apró lezuhant földönkívüli jármű van a frissen kibontott óvszerben. Lelkesen mutogatom barátnőmnek a spermazsákban heverő idegen roncsokat, majd ellenőrzöm a gumi dobozát, hátha tévedek, és véletlenül ufószerencsétlenség ízű kotont vásároltam a boltban. De szó sincs róla: a szokásos pajzsmirigy betegség ízű gumit vettem, aminek az íze a termékleírás szerint keserű és fémes – pont, amilyet a a pajzsmirigy nem megfelelő működése miatt kialakuló égő száj szindrómában szenvedők éreznek. A reklámok szerint ez az év legszexibb íze.

– Akkor most csináljuk, vagy sem? – csattan fel barátnőm, de szó se lehet róla, hogy a péniszemmel szétdúrjam egy földönkívüli katasztrófa helyszínét. Párom dühösen felpattan. Érzéketlen gecinek hív, akinek az idegen életformák létezésének bizonyítása fontosabb a meghitt szerelmi kapcsolatnál, ezért bezárkózik a fürdőszobába, a kádba fekszik és egy törött parfümös üveggel átvágja az ereket a kezén és az egyik lábán. De nincs most időm ezzel foglalkozni: értesítem a sajtót. Hamarosan egy tucat riporter fotózza az ágyra rakott kotont, ám a rendőrség, és a külön alakulat is megérkezik: felveszik a tanúvallomásom, majd a barátnőm holttestét is kifaggatják. Sárga szalaggal kerítik el az ágyat, majd elszállítják a kotont, néhány nap múlva pedig lehűtenek mindenkit, hogy csupán egy meteorológiai ballon zuhant le az óvszeremben.

Ebből persze én egy szót sem hiszek el. Bőszen mesélem a tényfeltáró riportereknek, hogy amit láttam, bizony egy idegen űrhajó darabjai voltak. A roncsok többféle különböző anyagot foglaltak magukban. Különös fém rudak hevertek szétszórva minden irányába, oldalukba pedig rejtélyes, értelmezhetetlen jelek voltak belevésve. Pár nap után aztán megjelennek a fekete ruhás emberek, hogy elhallgattassanak.

Épp dugni készülünk kivérzett barátnőmmel, amikor a kibontott óvszer spermazsákjában aprócska sötét öltönyös, napszemüveges, kalapot viselő titokzatos figurákra bukkanok. Döbbenten hőkölök hátra. A parányi fickók rezzenéstelen arccal közlik velem, hogy ha jót akarok, felejtsek el mindent, ami történt, és ne cáfoljam, hogy egy meteorológiai ballon zuhant le az óvszeremben.

Barátnőm dühösen néz rám. – Akkor most csináljuk, vagy sem? – csattan fel, de már látja is, hogy lekonyultam. Dühösen felpattan hát. Érzéketlen gecinek hív, akit jobban érdekel az árnyékkormány titkos ügynökeinek halálos fenyegetései mint egy kiegyensúlyozott szerelmi kapcsolat. Aztán bezárkózik egy szekrénybe, és egy erős bőrövvel felakasztja magát. A körömnyi sötét zsaruk közben jeleznek, hogy feküdjek a földre, biztos, ami biztos, most meg fognak kínozni, hogy tartsam a számat. Reszketve kuporodom a hideg padlóra, miközben pókként ellepnek a miniügynökök. Fél órán át kínoznak: a szőrtüszőimet rugdossák, cérnával fojtogatják a kis lábujjam, és belebokszolnak az anyajegyeimbe. Aztán visszamásznak a kotonba, és közlik, ha újra meg kell látogatniuk, végem, és a halott barátnőmet is kicsinálják. Na ekkor feldühödöm. Nem elég, hogy a kibaszott kormány ügynökei tönkreteszik a szexuális életem, még a csajomat is kicsinálnák. Hirtelen gonosz vigyor terül szét az arcomon. Felkapom a kotont, kirángatom barátnőm döbbent hulláját a szekrényből, és azt kiáltom neki: – Csináljuk! Most!

Kacéran rám mosolyog, amikor látja, hogy kackiásan meredező péniszem a köldököm alját bökdösi, a sötét ügynökök pedig felsikoltanak, amikor elkezdem rágörgetni a farkamra a pajzsmirigy betegség ízű kotont. A szűk gumi a makkomhoz préseli a kormány ügynökeit – fuldokolnak és vergődnek, de én hajthatatlan vagyok. Miközben barátnőmmel dugunk, halk ropogással telik meg a szoba, és érzem, hogy forró nedvesség borítja be a makkom, amitől csak még jobban bevadulok.

Miután végzünk, lehúzom a kotont, és a fény felé tartom. A rózsaszínné vált spermalében leszakadt miniatűr végtagok, szakadt öltöny, törött napszemüveg darabok és véres csontok keringőznek. Később, amikor a fürdőszobában próbálom lemosni hímtagomról az emberi belsőség-pürét, felfedezem, hogy az egyik ügynök szemgolyója valahogy a húgycsőnyílásomba szorult. Kényelmetlen látvány, mintha a saját farkam bámulna – mintha már a hímtagomon keresztül is az árnyékkormány figyelné minden rezdülésem. Apró fogpiszkálóval kaparom ki a szemet, barátnőm pedig egy hét múlva felíratja magának a fogamzásgátló tablettát és soha többé nem lesz öngyilkos.

Megpróbálom becserkészni a vazelin-matyót a mezőkövesdi autóbusz állomáson, de ismét csak legyekként dongják a buzik, tégelyes dobozaikat ütögetve. Persze mindegyik a szűrhímzésről faggatja az idős petrolátum-asszonyt, de valójában népművészeti érdeklődésük mögött az anális koitusz áll: valahányszor elfordul a nő, lekaparnak egy keveset az asszony vastag nyakán felgyűlt színtelen zseléből.

Sokan a végidők kezdetét látták abban, hogy egyszerre kezdett vazelint izzadni minden matyó – de mivel mindennek már sok-sok éve, s azóta se jelentkezett az apokalipszis négy lovasa, úgy fest, a világvége újfent csak elmarad. Maradtak helyette a vazelin-matyók, akik az izzadtságmirigyeikből bugyogó petrolátum miatt immár képtelenek aktívan őrizni a magyar néphagyományt. Hiába ismerik a száröltést, hiába tudják a lapos öltés csínját-bínját, a tű kihull csillogó, csúszós ujjaik közül. A matyó táncot sem járják már: még a talpukból is vazelin csorog, voltaképp járni se bírnak – csúsznak csak Mezőkövesden a nyálkán, mint a csigák. Így maradtak el a nemzetközi matyó napok, s lettek ők az endoszkópos és rektális vizsgálatok állandó fellépői.

Áttörök hát a sorfalon, és odalépek a vazelin-matyóhoz, majd biztosítom róla, hogy nekem is pünkösdirózsa dobog a mellkasomban szív helyett és átérzem kék színű bánatát. Majd megrázom előtte üres tégelyem, s megkérem, lekaparhatok-e egy adag petrolátumot görbe hátáról.

– Maga is biztos csak egy buzi, akit nem érdekel a nyolcasöltés – motyogja a zselét izzadó öregasszony.

– Én más vagyok, nekem égési sérülésre kell – válaszolom vérig sértve.

– No és hol az az égés, mutassa!

– A seggemben – vallom de ezzel rögtön a sor végére kerülök. Hirtelen mindenkinek körülöttem másodfokú égési sérülések, hólyagok jelentkeznek a végbelében. Na persze, mintha teafőzéskor csakúgy le lehetne forrázni egy ember záróizmát.

Hogy is magyarázhatnám el nekik, hogy az én végbelemet a vazelin szabadalmaztatója, maga Robert Chesebrough sütötte meg még a XIX. században. Chesebrough szerint csodaszer volt a vazelin: kevesen tudják, de demonstrációs estjein a közönség előtt égette meg a saját bőrét, olykor pedig savat csöpögtetett magára a nagyérdemű kíváncsi tekintetei előtt, hogy aztán bekenje sérüléseit vazelinnel. És működött. Én voltam a segédje: gyertyával kínoztam, savval locsolgattam, olykor az én karomat is megfűrészeltük az ámuldozó nép előtt, akik egy idő után már nem is a vazelin miatt jártak az előadásokra, csupán vérgőzre vágytak. No azért mindig vettek néhány tégellyel a varázskenőcsből: ám hogy fenntartsa az érdeklődést, Chesebroughnak folyton merészebb produkciókkal kellett előállnia. Egy idő után már bevonta a közönséget is. Vágtuk, égettük a helyi gyermekeket, a szülők meg tapsikoltak hozzá. És még akkor se tettek semmit, amikor Chesebrough úgy döntött, lefejez egy utcakölyköt a színpadon. A vér a plafonig spriccelt, ám a vazelintől néhány nap alatt beforrt a nyakseb. Igaz, a gyermeknek nem nőtt vissza a feje, de teljesen benőtte a bőr a vörös nyaküreget – úgy festett, mintha egy tömzsi emberi hüvelykujj kandikálna ki a felsőtestéből, ami végig az oké egyezményes jelét mutatta, míg aztán el nem kaparták a földbe.

– Én mondom, mindenre jó a vazelin – mondotta Chesebrough, és nekiállt, hogy kidolgozza eddigi legmerészebb demonstrációnkat. Láthatóan nagyon izgatott volt, ugyanakkor félt is. Teát főzött a vazelinből, azzal nyugtatta az idegeit. A városban akkor már csak rólunk beszéltek, és egy tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Chesebrough anyaszült meztelenül, vazelin-kocsonya páncéljában állt a színpadra, és felkonferálta az előadást. A terv az volt, hogy egy halfiléző késsel levágja a saját hímtagját, hisz őt már jobban izgatták a sérülések, mint a működő szervek – aztán bekeni vazelinnel, meggyújtja, feldugja a seggembe, és a vazelinnek hála a tűz okozta égési sérülések voltaképp azonnal begyógyulnak a végbelemben. Sok férfi persze viszolyog a gondolattól, hogy egy levágott, égő péniszt dugjanak a seggébe, de akkoriban már az anyámat is eladtam volna egy kanál petrolátumért. Valóságos vazelin-vámpírrá váltam. Chesebrough intravénásan adagolta nekem esténként, amitől vörös aszpikká vált a vér ereimben és nyálkás csigaként érkeztek a zselé-hallucinációk. Ott álltam hát, letölt gatyával, Chesebrough pedig keményen dolgozott rajta, hogy átvágja a késéllel hímvesszője tövét. A sebre aztán rögtön vazelint kent, aztán meggyújtotta a kezében csüngő vért okádó húsrudat, és már tömködte is belém. Igen, ekkor fedeztük fel a vazelin szexuális síkosító funkcióját.

Sose láttuk viszont Chesebrough lángoló péniszét. A tüzes hímtag örökre elveszett bennem – lidércfényben lobogó féregként mászkál belső csatornáimban – éjszakánként érzem, ahogy perisztaltikus mozgással új és új területeket keres, ahol tüzeket okozhat, és mivel a petrolátum gyorsan ég, nem marad elég csodaanyag, hogy begyógyítsa belül a sebeket. Chesebrough 96 évesen hunyt el – hála a napi egy kanál megevett vazelinnak: a halálos ágyán azt mondta, egyedül azt bánta meg életében, hogy valaha is belém dugta a férfiasságát.

Mindennek már 83 éve – Chesebrough bánatos szelleme azóta kósza dzsinnként a kiürült vazelin-tégelyekben és a kék matyóhímzésekben kísért, a hímtagja pedig bennem. Én azóta egy évet sem öregedtem, hála a napi egy doboz vazelinnek, amit magamba juttatok. Nem azért persze, hogy konzerváljam magam – csupán a belső sérüléseimet próbálom kezelni, s mellékhatásként csempészem át testem az évtizedek határvonalán. Pedig sok más emberrel ellentétben meg tudnám bocsájtani szövetgubómnak az öregedést. De hogy magyarázod el egy nyolcvan éves matyó asszonyságnak, hogy csak azért akarod lekaparni a hátáról a váladékot, mert beléd rakta a péniszét egy XIX. századi tudós.

A puha paraffin-matyó tovacsúszik – megfogni lehetetlenség, de az egyik fiú tégelybe gyűjti a hátul hagyott népies zsírnyálkát – majd azt mondja, megosztja velem, ha akarom. De elfáradtam sebnek lenni – sebnek, ami sosem gyógyul be, sebnek, amit folyton kenegetni kell.

Hangoskönyv készült Húgycsőbalerina című kisregényemből.

Miért nem járnak a férfiak balett előadásokra? Talán mert az olyan ratyi dolog? Vagy azért, mert különös parazitafertőzés terjed az operaházak bársonyos székein, és apró vérszívó balett táncosnők költöznek a férfiak húgycsövébe?

Hősünk egy Tűzmadár előadás után fedezi fel, hogy egy miniatűr táncosnő fészkelte be magát a péniszébe. Mi több, hamarosan szerelembe is esik a tehetséges jövevénnyel. Később pedig előbukkan egy gyerek, aki talán nem is gyerek, csupán egy óriásira nőtt ondósejt.

De hogyan fogadja ezt a fertőző kapcsolatot homofób apja, aki szerint a balett buzis dolog? Létezik-e olyan erős szerelem, amely bármilyen falat, még a húgycsőfalat is képes átütni? Szenvedély, dráma, könny és vizelet.

http://moly.hu/konyvek/komor-zoltan-hugycsobalerina

A hangoskönyv itt meghallgatható:

Epub és pdf formátumban pedig letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról.

------------------------------------------------------

Ha Jancsó Miklós megdugja Mária Teréziát, az már majdnem bizarro - Interjú Komor Zoltánnal | VS.hu

Rendelek az internetről egy Nagy-Magyarország alakú méhlepényt, hogy lenyűgözzem a szomszédban lakó hungarista csajt. Egy ideje szeretnék bejárást kapni rovásírásos tangájába, de a hozzá járó kigyúrt, kopasz szittya-motorosok mellett nem nagyon rúghattam eddig labdába. Na de majd most!

Formaldehides üvegbe teszem a Nagy-Magyarország placentát, és becsengetek hozzá. Beadom neki, hogy ezzel jöttem a világra, ő pedig máris táltosnak meg sámánnak hív. Az üveget simogatja, és azt mondja, büszkén viselnem kéne a méhlepényt, hogy ezzel is emlékeztessem az embereket Trianon igazságtalanságára. Kivesszük tehát a formaldehidből, és a hasamhoz kötözzük egy bőrövvel. A csaj ettől rendesen felizgul, lehúzza a nadrágomat és a szájába veszi lüktető farkam. Ujjai közben a rám csatolt barna, vénás lepénnyel játszanak. Hamarosan pedig felváltva nyalja és szopja a péniszem és a placentát – nyelve felszántja Felvidéket, és behatol Erdély szivacsos sűrűjébe.

Délután elvisz egy szalonba, ahol rovásírásos szöveget tetováltatunk a placentámra. Rámutatok egy furcsa, z betű jelre, hogy ez mit jelent. Egy ideig gondolkodik, majd azt mondja, azt jelenti, hogy nem, nem, soha!

– És ez a sátor szerű valami?

– Vesszen Trianon.

– Oké.

Kora este kivisz a városligetbe babgulyásfőzésre az árpádsávos pajtásaihoz. Tűzijátékok robbannak bennem, amikor úgy mutat be, mint a pasiját. Egy ideig gyanakvóan méregetnek a hungaro-haverok, de aztán meglátják a hozzám kötözött tetovált placentát, és rögtön a keblükre ölelnek. Nem telik bele sok időbe, már részegen dülöngélünk a pálinkától, a méhlepényemet pedig a rotyogó babgulyásba lógatjuk, hogy némi hazafias ízt kapjon a leves. Otthon aztán egymásnak esünk barátnőmmel. Miközben arcát a herezacskómhoz préseli, feldugja magának a lecsatolt placentát, csak hogy aztán óvatosan kitolja magából. A gondolat, hogy megszüli újra és újra Nagy-Magyarországot, őrületes orgazmusba kergeti.

Később aztán, miközben a fanszőrömet és a méhlepény maradékokat szedegeti a fogai közül, megpróbálok ismerkedni vele.

– És ö, mit lehet rólad tudni? – kérdezem bizonytalanul. Egy ideig néz csak rám, majd megrántja a vállát, és azt feleli: – Magyar vagyok.

– Én is magyar vagyok – Bólintok.

– A Kárpát-medencébe születtünk! – húzza ki magát.

– Igen – biztatom. – De ezentúl is biztos van valami, amiben jó vagy, meg büszke vagy rá, meg ilyenek – kockáztatom meg.

Rám néz, és azt mondja: – Büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem. – Majd csönd telepszik ránk. Végül azt mondja: – Baszunk?

És baszunk. Mert bár nem említette, hogy büszke lenne rá, de remekül dug. A placenta viszont hamarosan elkezd rohadni. Valami ősi, bűzös mocsárszag küzdi magát felszínre a száradó barna szövetkupacból. Rádöbbenek, így nem sokáig fog tartani az új párkapcsolatom. A barátnőm bele sem gondolt ebbe, amikor kivetette a formaldehides üvegből a placentám. Talán azt hitte, a táltosoknak nem rohad el a méhlepénye. Gyorsan újat kell rendelnem az internetről, mielőtt még megneszelne valamit. Írok az eladónak, hogy azóta nem szült-e egy újabb méhlepényt. Azt válaszolja, nagyon jó, hogy írtam, mert már ő is írni akart nekem, csak még nem tudta, hogyan kezdjen mondandójához: történt ugyanis egy kis kavar, úgy fest a méhlepény helyett a gyerekét küldte el nekem.

– Izé, olyan kis ronda volt, nehéz volt megkülönböztetni a kettőt – vallja be. Ránézek a placentára. Hirtelen felfedezem, hogy bizony szája és szemei vannak. Nahát, ez tényleg nem egy méhlepény, hanem egy csúf, Nagy-Magyarország alakú csecsemő. Megörülök a dolognak, mert ez azt jelenti, még mindig meg van valahol a placenta, és talán jobb állapotban van a gyereknél. Az eladó viszont nem hajlandó eladni nekem. Azt mondja, ha már elbaszta a dolgot, és nincs csecsemő, megpróbálja felnevelni a méhlepényt. Felhívom telefonon, hogy élő szóban győzködjem kicsit, de hajthatatlan. A háttérben a placenta épp bömbölni tanul. De mégis micsoda anya az ilyen! Rendelek mástól egy placentát, igaz, nem Nagy-Magyarország alakú, de majd megdolgozom, és az lesz. Másnapra ki is hozzák. Alakra inkább Románia, de abból lehet Nagy-Magyarországot gyártani. Viszont gőgicsél, és vergődik – nem vagyok benne biztos, hogy ez az eladó nem a gyerekét küldte el. Sebaj, akkor is Nagy-Magyarország lesz belőle. Egy ideig a konyhapulthoz csapkodom, hogy felpuhuljon, aztán gyúrni kezdem – végül körbevágom a konyhakéssel, ügyelve a szent határvonalakra. A levágott nyesedékek mögül ömleni kezd a vér, amit szalvétával itatok. Végül rárajzolom a nem, nem soha és a vesszen Trianon rovásjeleket, majd a hasamhoz csatolom a szörcsögő szövet-országot. Kanosan csengetek be a barátnőmhöz, ám nem nyitja ki az ajtót és különös zajokat hallok bentről kiszűrődni. Az ajtó viszont nyitva, így hát beengedem magam. Hosszú vércsíkot húzok a padlón, ahogy behatolok. És ott a barátnőm, térdepel és épp egy fiatal srácot szop, aki azt kiabálja: – Szopd csak a turul-tejet!

A barátnőm ijedten pillant rám, majd reszkető hangon megszólal: – Ne haragudj... de... de neki turul alakú a farka...

És tényleg az. De kirohanok a lakásból. Otthon bezárkózom a szekrénybe, a hozzám szíjazott csonka, nedvedző csecsemő-placentát simogatom, az pedig vért okád és hörögve reszket a hasamon, mint egy ijedt állat.

– Mindent elvettek tőlem, de legalább még magyar vagyok – motyogom a ruhamolyoknak, és a szekrénylakó rovarok azt mondják, ennyi talán elég is egy identitáshoz, hiszen ők is sokszor a szekrénnyel azonosítják magukat – mit nem adnának érte, ha kabátok lógnának bennük, ezért is tömik magukat ruhával.

Máskülönben a méhlepénynek legalább olyan joga van táplálkozni egy csecsemőből, mint fordítva.

Édesanyám szerint önző dolog, hogy az ő tejcsatornáit használom fülhallgatóként, mivel nem gondolok éhes kistestvéremre.
Szerintem ez azért faszság. Egyrészt nincs is testvérem, tehát eleve nincs szüksége anyámnak a tejcsatornáira, másrészt a Culture Club Karma Chameleon című száma sokkal tisztábban szól, ha anyám tejcsatornáin keresztül érkezik. A régi fülhallgatóm mindig összegabalyodott, megtört, recsegni kezdett pár hét után, majd elhallgatott. Anyám tejcsatornáival ez nem történhet meg. A hosszú, vörös kis nyúlós szalagokon már akkor láttam, hogy remekül fogják vezetni a Culture Club Karma Chameleon-ját, amikor kioperáltam őket egy éjszaka édesanyám melléből. Azóta Erős Pistával kenegetem – így anyám nem lopja el és nem próbálja meg visszatömködni őket magába. Egyszer megpróbálta, de egy napot át sikoltozott, úgy csípte belülről a mellét a darált paprika.

– Gondolhatnál a kistestvéredre! – mondja anyám. Tiltakozom, hogy nincs is kistestvérem. De ekkor a családi íróasztalhoz vezet. Három fiókja van, még sose sikerült kinyitnom egyiket sem. De anya most elővarázsol egy kulcsot, és kihúzza az egyiket. És ott bömböl a fiók mélyén a pólyás kistesóm.

Hirtelen nagyon elszégyellem magam, és visszaadom anyámnak a tejcsatornáit.

Másnap már apám ondóvezetékén szól a Culture Club Karma Chameleon című száma a fülembe. A hangzás valahogy tompább, de még mindig jobb, mint a bolti fülhallgató.
– Önző vagy! – mondja apám.

Nem is értem, mit jön nekem az ondóvezetékével. Évek óta külön alszanak anyámmal, öreg már amúgy is, csoda, hogy a kistestvéremet összehozták valahogy. Nem kell több tesó, a Karma Chameleon kell. Ám ekkor apám a családi íróasztalhoz vezet, és kinyitja a második fiókot. Ott fekszik benne apám titkos szeretője, szomorú kiskutya szemekkel néz rám. Hirtelen nagyon elszégyellem magam.

Ám ekkor már az kezd foglalkoztatni, mit rejtegethetnek szüleim a harmadik fiókban. Addig csattogtatom a lakásban apám ondóvezetékét, mint valami karikásostort, addig csapkodom vele a hátukat, hogy kinyitják nekem a harmadik zárat. És bumm. Hirtelen ott van minden abban a harmadik fiókban, amit a kormány valaha is titkolt előttünk. Ott feszítenek a földönkívüli alakváltó reptiliánok, és két, x-ként egymást metsző repülőgép kondenzcsík, amiről rögtön látom, csakis a sokat emlegetett chemtrail összeesküvés bizonyítéka lehet – a népszerű elgondolásé, mely szerint a kormány titokban mérgező vegyi anyagokat permetez, mely mérgezi és butítja a lakosságot.

– Ezeket nem szabadott volna látnod – mondja anyám, miközben a kistesómat szoptatja. Az vörösödő fejjel bömböl és fájdalmasan hörög, kis kezeivel a torkát markolássza – alighanem maradt egy csomó Erős Pista a tejcsatornájában. – De most, hogy láttad, neked kell eldöntened, mit kezdesz a tudással.

Most itt ülök a chemtrail kondenzcsíkokkal a fülemben, és érzem, ahogy a mérgező anyagokon át érkező zene lassan megöli az agyam. Szól a Karma Chameleon. Anyám a tejcsatornáit öblögeti egy lavórban, de nem megy ki az Erős Pista belőle. Soha többé nem tud szoptatni velük. A kistesóm éhezik. Végső lehetőségként felcseréljük apám ondóvezetékével az egyik tejcsatornáját. Mire megjönnek a rendőrök, és elviszik anyámat a csecsemő megrontásáért, már fel se fogom, mi történik. A Chemtrail Kameleon ekkora már szobanövényt csinált belőlem.

Felmerül a gyanú, hogy asszimetrikus a prosztatám, de végül kiderül, hogy a jeti hagyta ott a lábnyomát a seggemben.

Lehangoló hír – egy aszimmetrikus prosztatával azt hiszem könnyebben együtt tudnék élni, mint a legendás majomember láblenyomatával a fenekemben. De az orvos szerint ez nagy áttörés lehet a kriptozoológusok számára. Így most gipszet öntünk a seggembe.

A doki meg csak hümmög, amikor arról kérdezem, jár-e bármiféle egészségügyi kockázattal, hogy beöntést kapok gyorsan kötő lenyomatgipszel. Aztán meg nem tudja abbahagyni a röhögést, amikor elkezd kicsorogni belőlem a sűrű fehér massza. Azt motyogja: – Ez a legelbaszottabb anális krémtorta, amit életemben láttam! – Majd megköszörüli a torkát, és hozzáteszi: – Elnézést, ez orvosi szakzsargon. Az anális krémtorta arra utal, amikor anális közösülés után kicsorog az ondó a végbélnyíláson keresztül.

Az elbaszottat nem magyarázza meg, de majd utána nézek egy szakkönyvben. Várunk. De nem akar kijönni a lábnyom. Végül annyit mond: – Hűha. Valami baj lehet. Alighanem sikerült elzárnunk a végbelét vagy ilyesmi.

– És ez jelent bármiféle egészségügyi kockázatot?

– Fogalmam sincs – feleli a doki. – Még utána kell néznem ennek az egész alsó emésztőrendszeri dolognak az interneten. Menjen addig haza, majd csak kitalálunk valamit. Ha esetleg megszüli a jeti vagy nagyláb lábnyomot, mindenképp hozza be!

De nem sikerül. Pár nap után a hasam viszont nőni kezd, mintha csak terhes lennék. Éjszaka rémálmok kísértenek, amiben hosszú vajúdás után életet adok egy láb szagú gipsz-majom csecsemőnek. De próbálok nem foglalkozni a dologgal. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az orvos valószínűleg figyelmen kívül hagyott egy apróságot, ami valójában nem is apróság. Nevezetesen arra gondolok, hogy egy jetilábnyom volt a prosztatám helyén. Na de akkor hol lehet a prosztatám?

Néhány nap múlva felbukkan az interneten egy homályos videó. Egymásra licitálnak az újságok a címadásban. Lefilmezték a legendás majomembert az erdőben? Komoly bizonyíték: elkészült az eddigi leghitelesebb felvétel a Nagylábról.

Megnézem a felvételt, és ráismerek a prosztatámra. Hatalmas. És valóban kicsit asszimetrikus, de azért nagyjából gesztenye alakú, mint amilyennek kell neki lenni. A videó – bár nem olyan éles, mint reklámozzák – azért remekül bemutatja, amint a nyálkás, hús-színű göb fel-alá görög a fák között, és száraz avar tapad nedvtől csillogó gömböc-testéhez. Hosszú árok-nyomot hagy maga után a sárban, amit később gipsszel kiöntenek.

Megindul az erdőben a jeti-vadászat, én pedig csak remélni tudom, hogy sikerrel járnak a kriptozoológusok és viszont látom még a dülmirigyem. A legtöbb férfi amiatt nyavalyog, hogy rossz helyre tették a prosztatáját, amikor összeszerelték őket az égi gyárban, hisz ha átakarják élni a prosztata orgazmust, ami sokkal erősebb a simánál, csökkenti a rák és az impotencia kockázatát, a seggükben kell turkálni. Még ők pofáznak. Az én prosztatám meg több ezer kilométerre valahol az Észak-Amerika-i erdőkben flangál. De ezt már csak mellékesen gondolom, mert közben szörnyű görcsök gyötörnek, duzzadó hasam körül pedig szakadozni kezd a bőr. Az apró sebekből vér és valami büdös massza elegye kezd csorogni.

Telefonál az orvos. Azt mondja, a wikipédia szerint okozhat gondot, ha nem tud ürülni a testből a széklet, de még nem talált rá megoldást, pár nap múlva újra hív.

Másnap felrobban a média, amikor végre elkapják a legendás majomembert. A büszke kriptozoológus ott áll a ketrec mellett és vigyorog egyenest a kamerába. A kanapén ülök és ordítok a fájdalomtól – alig látom a hasamtól a tévéképernyőt, amin épp a prosztatámat mutatják. Felduzzadt dülmirigyem bánatosan morog ketrecében, miközben a kriptozoológus azt bizonygatja, mennyire ártalmatlan teremtmény. Hogy tanúbizonyságot tegyen róla, benyúl a rácsokon és meglapogatja a prosztatám oldalát. Keze nyálkásan cuppog, én pedig hirtelen bizseregni kezdek a tévé előtt. Valamiféle forró, vibráló érzés kerít hatalmába. Erekcióm támad. A tévériporterek, a bámészkodók hamarosan csatlakoznak a kriptozoológushoz: mindenki meg akarja simogatni dörgölőző dülmirigyem. Az lágy, doromboló hangokat hallatt a kíváncsi ujjak alatt. Én pedig reszketni kezdek a rám szakadó ingerek súlyától: egyszerre tudnék ordítani a repedő belek fájdalmától, és az örömközpontomba maró kéjtől. Végül nem bírom tovább: villódzó elme-fények össztüzében robbanok ki – hajtok ki, szökkenek szárba – az ejakuláció hevében kiszakad a hasfalam – vér, ondó és bélsár fröccsen szanaszét a szobában. Azt hiszem erre használja az orvosi szakzsargon azt a kifejezést, hogy elbaszott. Utoljára azt látom, hogy egy vaskos kirepülő fehér jetiláb berúgja a tévéképernyőt.

A húgycsőbalerínám egy elvétett táncmozdulat miatt kesereg, emiatt egész nap áttetsző nedvek csorognak a péniszemből. A pirouette á lá seconde nem egyszerű dolog, és bár nem panaszkodhatom a méretre, a farkam belülről mégis szűkebb mint egy táncterem, s ez is megnehezíti a táncosnő dolgát. Megpróbálom valahogy jobb kedvre deríteni a hímtagom. Felteszem Csajkovszkij Diótörőjét, ez általában megnyugtatja.

Szinte hallom apámat, amint rajtam nevet, miközben zsebkendővel a könnyeket törölgetem a húgycsőnyílásomról. Buzis dolognak tartaná, hogy egy balerina táncos él a péniszemben. Hisz azt is buzisnak tartotta, hogy szeretem a balett előadásokat. Pedig mindig is rajongtam értük, de hallani sem akart róla, hogy az ő fia balettelőadásokra járjon.

– Tudod miért nem járnak férfiak a balett előadásokra? – morgott egy sör fölött, zsíros hajába túrva. – Mer' kis balerinák költöznek a faszukba, azér'! Oda csak nők járnak! Ha egy fickó beteszi oda a lábát, máris elkapja a pöcsfenét!

Hülye mese, legyintettem magamban, és tizenöt éves koromban kiszöktem este otthonról, hogy megnézzem a Tűzmadarat. Az előadás letaglózott, magába szippantott és azóta sem engedett el. De másnap aztán begyulladt a fütykösöm – genny kezdett csorogni belőle, és elszédültem, amikor a kis sárga tócsában egy néhány miliméteres elnyűtt balettcipőt fedeztem fel.

Sose mondtam meg apámnak, hogy igaza volt. Sose mentem orvoshoz, hogy kioperáltassam a balerínát. Mert éreztem, akkor apám győzne. Pedig végülis igaza volt. A könyvek szerint a húgycsőbalerina az Amazonas folyóban élő vámpírhal (Vandellia cirrhosa) rokona – ez a pici hal az emberi húgycsövön keresztül felúszik, és a tüskéi segítségével belefészkeli magát a húgyvezetékbe. Vérrel és testszövettel tömi meg magát, a teste megnagyobbodik az elfogyasztott vérmennyiségnek köszönhetően. De amíg a vámpírhal férfit és nőt egyaránt megtámad, addig a húgycsőbalerina (Ballerina cirrhosa) kizárólag a hímeket. Az operaházak bársonyos székein át terjed – a hangos balett zene serkenti mozgását – és igen, igaza volt az öregnek, ezért nem járnak pasik balett előadásokra. De sose fogom elmondani neki. Sose megyek orvoshoz.

Minek is tenném – hamar összeszoktunk a kis táncosnővel. A gyulladás megszűnt, és újra tudtam normálisan vizelni – igaz, sokkal vékonyabb sugárban, mint azelőtt. Éjszakánként gyönyörű zenét hallok kiszűrődni a hímtagomból, és kellemes bizsergést érzek, ahogy gyakorol primadonnám – puha talpa alatt kigyúlnak az öröm rózsái. És amikor már nem bírom tovább a jó érzéseket, szinte kirobbanok – mint mikor egy bálna a levegőbe lövell, a magasba spriccolok – a fehér folyam hátán pedig ott egyensúlyoz kis táncosnőm, pliézik a folyam tetején, s forog körbe, mint egy felhúzható játék. Ez a mi nagy pillanatunk, ilyenkor látjuk csak egymást – csókot dobok neki, ő elkapja – int, mielőtt eltűnne ismét a lyukban, én pedig arra gondolok, bárcsak követhetném.

Álmaimban megragadom a farkam, és széthúzom – a makk rajzfilmszerűen nyúlni kezd, mintha csak karamell lenne, a húgycsőnyílás pedig varázslatos barlanggá változik. Fejem eltűnik a saját farkamban, és egy gyönyörű táncparkettre érkezem. Körülöttem tükrök. És ott vár ő. Gyönge kezét nyújtja felém, táncra hív. És noha a valóságban nem tudok, álmomban én is gyönyörűen táncolok.

Ismét tejet iszom és tojást eszem. Szükségem van a fehérjére. Minél többet lövelek ki, annál több ideig láthatom a szerelmem. Mindennap beszélünk – s bár csak pár szó jut minden napra, ha összeadjuk, az évek során már órákat társalogtunk. Ő is szeret. A kiszívott vértől és szövetdaraboktól folyton vörös ajkával puszikat küld felém. És egyre többet rágja a fülemet, vagyis a húgycsövemet a házasság miatt.

– De ahhoz be kéne mutatnom téged a szüleimnek… – hebegem egy ejakuláció közben. Másnap reggel a következő sperma kilövelésnél válaszol: – Mutass be kérlek!

– Tényleg szükség van erre? – kérdezem aznap este, a következő alkalommal, amikor a farkam huzogatom.

– Igen. Tudod, én egy régi módi lány vagyok – feleli, majd visszabújik a péniszembe.

Hát legyen – döntöm el. Felhívom hát a szüleimet, és bejelentem, hogy megházasodom. Persze ragaszkodnak hozzá, hogy megismerjék a lányt, illetve korholnak, amiért eddig nem beszéltem róla. Elhívnak tehát ebédre. Nagyon meglepődnek, amikor egyedül állítok be. Mélyet sóhajtok, aztán az asztalhoz ültetem őket. Megkérem őket, hogy figyeljenek. Aztán letolom a nadrágom, és húzogatni kezdem keményedő hímtagom. Szótlanul, tátott szájjal ülnek. Ekkor szólok nekik, hogy készüljenek, mert már jön is a jegyesem. (Valójában persze nincs az ujján gyűrű, de péniszgyűrűt tettem magamra néhány napja.) Rázkódni kezdek. A kirobbanó spermasugár szétfröcsköl – még az ebédre is jut belőle. De jól látni, az ondósugár tetején ott piruettezik miniatűr szerelmem, a legjobb formáját hozza, és bájosan integet szüleim felé.

Anyám elájul, apám pedig zokog: – Tudtam, hogy egy buzit nevelek – átkozódik.

A péniszemből aztán napokon át csorognak kedvesem könnyei. Hiába is játszom neki a Diótörőt teljes hangerővel, csak nem akar megnyugodni. Pedig mondom neki, nem számít, mit gondolnak a szüleim, együtt élünk mi már, amíg világ a világ. Együtt öregszünk meg. És próbálok nem gondolni rá, hogy egyszer talán impotens vén marha leszek és így nem lesznek többé közös pillanataink. Összetartozunk. Holnap elviszem egy paphoz.

-------------------

A sztori folytatása az azonos című kisregényben.