Jó pár év után derül csak ki, hogy a feleségem valójában egy facebookos teszt, ami mindig nekem tetsző jellemzéseket ad rólam.
Ez persze megmagyarázza, miért volt egy kalap szar a szexuális életünk, de talán téged sem érdekelne, hogy a párod lenyeli-e az ondódat, avagy sem, ha minden reggel azzal kezdené a napot, hogy kielemez téged, és arra a következtetésre jut, hogy a legnagyobb hibád, hogy túlságosan empatikus vagy, hagyod magad kihasználni és törekszel a tökéletességre. Alighanem pont ezért szerettem bele, mert ilyen szuperül átlát rajtam. Hiába, ember vagyok én is, mindig is tudtam, hogy túlságosan törődöm másokkal, és a jó szívem, és a gyorsan forgó eszem hozza rám a bajt. Ám aztán feltűnt, hogy a feleségem másoknak is hasonló elemzéseket osztogat.
– Büdös kurva, fűvel-fával megcsalsz! – mondom neki, mire ő alaposan a fejemhez vágja, hogy túl sokat segítek másoknak, a saját céljaimat hajlamos vagyok a háttérbe tolni mások jóléte érdekében, és folyton csak adok és adok, de nem kapok, de mivel önfeláldozó típus vagyok, így érzem jól magam – mellesleg pedig előző életemben Krisztus voltam.
– Hát neked is a kurva anyád, elválunk! – bömbölöm megbántva, amiért szörnyű hibáimra felhívta a figyelmem – most már csak az a kérdés, mi legyen a közös gyerekünkkel, Robival. Robi csak félig ember, félig pedig facebookon megosztott idézet – bezárva tartjuk a pincében, mert időközönként unatkozó öregasszonyok törnek be a házba, és megpróbálnak nyomni rá egy lájkot, vagy megosztani egymás között – amit a kisgyerek igazából cseppet sem bán. Robi két éves, de nem úgy fejlődik, ahogy a normális gyerekek. A húsa kocsonyás és gumiszerű, a bőre olyan mint a tintahalé – több ezer pigmentsejtet tartalmaz, melyek összehúzódásuk vagy kitágulásuk révén pillanatok alatt megváltoztatják Robi színét és mintáit: hol egy Coelho bölcsesség jelenik meg egy tengerparti naplemente keretében, hol pedig egy, a kamerának a hátát mutató lány, aki fölött sablon betűtípussal egy sorsfordító gondolat lebeg. Lerohanok a pincébe, és közlöm a fiammal, hogy az anyja egy orbitális kurva.
– Néha muszáj elengedned az aggódást, Az elégedetlenkedést, a kételkedést. Kezdj el hinni abban, hogy a dolgok működni fognak, Még ha nem is egészen úgy, ahogy edetileg; De pontosan úgy, ahogy azoknak működniük kell – jelenik meg a válasz Robi mellkasán, a hátat fordító lány fotója kíséretében.
Hirtelen meghatódom. Letérdepelek a láncra vert kisfiúhoz, és átölelem. A lelkem megnyugszik bölcs szavaitól. Ám ekkor észreveszem az apró lájkokat kitüremkedni a hátán. Úgy állnak ki a bőréből, mint az apró anyajegyek, vagy szemölcsök – mellettük apró viszerek futnak az okét mutató kis kezek körül. Felpattanok, és szétnézek a pincében.
– Halljam, hol vannak, Robi! – förmedek rá a gyerekre, de az csak fájdalmasan gügyök, és megjelenik a hátán egy Coelho idézet: Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.
– Tudod, mit mondott az orvos, Robi! – A doki azt mondta, a lájkok könnyen elrákosodhatnak a bőrén, ezért kell elzárva tartanunk. Felforgatom a pincét, és műanyag kád mögül, amiben hetente megmossuk a gyereket, előkerülnek az öregasszonyok. Fújnak rám, mint a kerge macskák, de aztán megpillantják Robi mellkasán az új Coelho idézetet, és rohannak lájkolni. Felkapják a gyereket, és oda-vissza adogatják egymás között – ráncos ujjaik érintése alatt új likefekélyek nőnek a kisfiú bőrén, egyik-másik rögtön ki is fakad, és sárgás folyadék kezd belőle csordogálni, de Robi kéjesen nyöszörög minden tetszikeléstől.
– Kibaszott boszorkák! – förmedek rájuk. A nagy felfordulásra a feleségem is letipeg a pincébe, és csodálkozva figyeli az öregasszonyokat.
– Segíts, megölik Robit ezek a kurvák! – ripakodok a nejemre, mire ő azt mondja, túlságosan a szívemen viselem mások sorsát, és legnagyobb hibám, hogy hiszek az emberi jóságban. Eközben gyomron rúgom az egyik nyugdíjast, de az máris átpasszolta a vidáman kacagó Robit egy másik nyanyának. A gyerek teste egyre csak duzzad a lájk daganatoktól – mint egy pöffetek gomba, felfúvódik az egész teste. Ekkor már a gyerek is kezdi felfogni, hogy valami baj van: abbahagyja a vidám gőgicsélést, és megindulnak a könnyei. A mellkasán a tengerparti naplemente előtt egyetlen szó rajzolódik ki: SEGÍTSÉG. De csak jönnek az újabb lájkok: a két éves bőre megreped, és véres árkok nyílnak a húsába. Közben tovább fújódik, akár egy gömbhal.
SEGÍTSÉG, MEGHALOK – írja Robi, de a vén kurvák még erre is küldenek lájkot, mire a gyerek egyszerűen szétdurran, felrobban, kiszakad – vér spriccel az égig, a kisgyermekből pedig hangos placcsanással szakadnak a pince poros padlójára a nyálkás belsőségek. A nyanyák nem állnak le – habzó szájjal osztogatják egymás között a gyerek szakadt maradványait.
– A faszom ki van ezzel a családdal – mondom, azzal feltrappolok a lépcsőn, messze hátul hagyom a házat. Néhány hónap múlva már egy másik facebookos teszttel élek együtt. Meg kell hagyni, nem túl okos, csak azt tudja megmondani, melyik szín jellemez a leginkább, de talán ennyi is elég egy kapcsolathoz. Olykor nefelejcs-kék vagyok, máskor bágyadt-zöld, a sötétebb napjaimon egészen feketés lila. De legalább nem kell folyton azt hallgatnom, hogy mik a főbb hibáim. Magamtól is tudom most már, hogy túl törődő, túl figyelmes, túl kedves és túl jó vagyok.