Komor Zoltán Blog

(Avagy Isten tarhonyás faszából próbálom kiolvasni az élet értelmét)

Úgy hiszem, engem is szeretnének az emberek, ha dubai csoki lennék – hiszen mindenki odavan a tésztával töltött édességért. Elbattyogok hát a szoláriumba, ahol rákvörösre süttetem magam, majd megfürdök egy kádnyi barnítókrémben. Végül (néhány fájdalomcsillapító elrágása után) konyhakéssel összeszurkálom immár csokoládébarna testem, és a vérző sebekbe nyolctojásos fodros kockatésztát dugdosok.

Már átkozom magam, amiért nem főztem meg őket előtte – a bordáim közé gyömöszölt száraz tészta, akár megannyi éles repesz, minden lélegzetvételnél a tüdőmbe szúr. Így aztán nem is nagyon tudom végigmondani az utcán a szembejövőknek a betanult bemutatkozásomat: „Szia, én egy dubai csoki vagyok!” Helyette összeesek, véres habot öklendezve rángatózom csak a járdán – így pedig, lássuk be, sokkal inkább hasonlítok Deutsch Tamás angol nyelvtudására, mint a népszerű édességre.

A körém gyűlők meg is állapítják: – Nézd, baszkika, itt van Deutsch Tamás angol nyelvtudása! – És már veszik is fel a telefonjukkal, posztolják a netre, az ellenzéki sajtó pedig pillanatok alatt felkapja a sztorit.

Nem csoda, hogy végül megérkezik egy rozzant kisteherautóval a politikusok korcs nyelvtudását begyűjtő sintér. Tiltakozni sincs erőm: a tüdőmbe szúródó tésztától levegőt sem kapok, és csomós, habos vérnyálkát okádva heverek a sikátorban a használt óvszerek és a vissza nem vitt ötvenforintos palackok között. Én sem hinném el, hogy dubai csoki vagyok.

*

A sintértelepen egy szűk cellába dugnak, a szomszéd kalickákban Karácsony Gergely és Áder János angol nyelvtudása dekkol. Mindketten bronzbarnára sült férfiak, testük tésztával teleszurkálva. Bárgyú tekintettel méregetnek a saját zárkájukból.

– Háj, áj em a Dubai Csoklet – köszön az egyik, aki vagy Karácsony Gergely angol nyelvtudása, vagy egy dubai csoki, vagy egy férfi, aki nyolctojásos eperlevél száraztésztával tömte ki a sebeit.

– Áj em a dubai csoki vagyok tú – felelem.

A másik ipse – aki vagy Áder János angol nyelvtudása, vagy egy dubai csoki, vagy egy férfi, aki nyolctojásos tarhonyát gyömöszölt a sebeibe – láthatóan magasról szarik a fejemre. Ám este aztán rájön az ismerkedhetnék, mikor is átdugja hosszú, merev, lüktető néger farkát a rácsok közt. Nagyot ugrok ijedtemben, amikor a Hold besütő, álmos fényében a vállamat kezdi piszkálni a nyákos dubai csoki broki. Próbálok hátrálni, de túl szűk a cella és túl nagy a fasz – kézzel hessegetem, akár a legyet, ám ahogy így csapkodom a csokipéniszt, s véletlenül ráfonódnak ujjaim a barlangos testre, ujjbegyeim hirtelen különös dudorokat tapintanak ki. Ez bizony kurvára fájhatott: Áder János nyelvtudása még a farkát is teletömte kemény, nyers tarhonya tésztával, s méghozzá úgy rendezte el a faszában lévő reszelt tészta darabkákat, hogy egy, a Braille-írást ismerő fasztapogató számára szavak álljanak össze. Márpedig én jól ismerem a Braille-írást, mert egy időben vakokkal próbáltam megszerettetni magam. Gondoltam, ők anélkül is elhiszik, hogy dubai csoki vagyok, hogy tésztát kelljen dugdosnom magamba. De kiderült, hogy valaki attól, hogy nem lát, még nem totál idióta.

Kíváncsian tapogatom hát Áder János nyelvtudásának a faszát, ami azt üzeni: – Áj hev a plen eszkép plész disz.

Borzasztó az angolja ennek a fasznak, de annyit azért megértek, hogy van valami menekülési terve. Áder János nyelvtudása ekkor visszahúzza a faszát, s nagy vehemenciával markolászni kezdi a pöcsét – ujjal rendezi át a húsrúdban a tarhonya-rücsköket, a bőr alatt tologatja őket. Hamarosan ismét az arcomba lógatja a kommunikációs csatornáját. S ezúttal nem hezitálok, rögtön tapogatni kezdem. Próbálom megérteni, mi is a terv, de rohadtul nincs egyszerű dolgom.

– Ven kámsz di gárd. Móning. Brínga fúd. Dö gárd – üzeni a tarhonya Braille-írásos pénisz, én meg semmit se értek. Mint az őrült, tapogatom csak a hímtagot, keresve az értelmet Áder János nyelvtudásának fasz-szavaiban, de mire meglelném, gecivel köp szembe, a pénisz pedig menthetetlenül löttyedni kezd, amitől a tésztadarabok is átrendeződnek a dubai csoki brokiban.

S így telik aztán az est további része: matatom a szomszéd cellában izgatottan lihegő fickó lőcsét, de valahányszor kezdem megérteni, mit akar közölni velem, ismét elsül, aztán meg várhatok, hogy újra felálljon neki. Már-már kezdem azt hinni, valami hülye trükk csak ez, hogy újra és újra kiverjem a faszát. Ám ahogy ott ülök, s csöpög rólam a sperma, hirtelen rájövök: akarva, vagy akaratlanul, de segített nekem Áder János folyton kanos angol nyelvtudása.

*

A gecitől síkos testem a rácsokhoz préselem. A fehér nyálkától immár teljesen csúszós vagyok, és szép lassan kezdem áttuszakolni magam a fémrudak között.

– Báj báj! – rikkantom cellatársaimnak, ahogy szép lassan átpasszírozom magam a szabadságba. Ám ahogy keményen belém nyomódnak a rácsok, a fájdalom petárdái robbannak dubai csokivá nyomorgatott porhüvelyemben: a magamba implantált száraz tészta még mélyebbre nyomódik a szerveimbe. Az éles szélű nyolctojásos fodros kockatészta, mint megannyi lenyelt gillette penge fúródik a puha belsőségeimbe. Hirtelen vért kezdek öklendezni. A kín immár elviselhetetlen, a tésztarepeszek a beleimbe, a tüdőmbe és a májamba fúródnak. Pánikba esek. Megpróbálok visszafarolni cellámba a gecis testemmel, de beszorulok. S ahogy ott vergődöm, a saját véres hányásomtól fuldokolva, gyötrelmesen kapálózva, egy nyakamba implantált kockatészta a légcsövembe fúródik, és lyukat nyes bele. Hamarosan elsötétül a világ.

– Heeeelp mííí! – kiabálok, de se Áder János, se Karácsony Gergely csökevényes angol nyelvtudása nem segíthet már rajtam. Hosszú, óráknak tűnő kínkeserves percek után aztán egy számon kipukkanó gecis-véres buborékkal kilehelem nyomorult lelkem.

*

A jó hír, hogy a túlvilágra nem viszem már a magamba ültetett tészta repeszeket. Sem pedig Áder János angol nyelvtudásának fasznyálkáját. Hosszú órákat ácsorgok egy felhő tetején egy aranyból öntött kapu előtt, néha egy angyal lép hozzám, s biztosít, hamarosan fogad engem is Isten. Elméletileg mindenkinek lehetősége van egyszer találkozni vele halála után, s feltenni egy kérdést. És gondolom, mindenki kurvára ugyanazt kérdezi. Igen, én is azt fogom.

Mikor aztán nyílik az aranykapu, s bevezet rajta az angyal, eltátom a számat. A szakállas, tunikás Mindenható egy arany trónuson ücsörög. Láthatóan csoki barnára szoliztatta magát, s mint megannyi kelés, vérző sebek borítják testét. A barna bőrből ragyaként kiálló apró rücsköket látva rájövök, hogy a jó Isten tarhonyát dugdosott magába. Ezek szerint még a Mindenható is elkeseredetten arra vágyik, hogy szeressék.

– Helló! Áj em a dubai csoki! – köszönt, hosszú szakállát simogatva.

Nem hagyom magam eltéríteni. Neki szegezem hát a nagy kérdést: – Uram! Ha engem soha senki sem szeretett… Mégis mi értelme volt az életemnek?

A nagy dubai csoki ravaszul elmosolyodik. Majd megemeli fehér tunikáját, hogy felfedje méretes, ágaskodó péniszét. A barna, lófasz méretű hímtag úgy ágaskodik felfelé, akár egy totemoszlop. A Mindenható ekkor gyömöszkölni kezdi a falloszát, hogy betűkké rendezze a benne lévő tarhonya darabkákat. Majd int, hogy lépjek csak közelebb. Ujjaim megindulnak a monstrózus nemi szerv felé. Elkezdem tapogatni a mindenható barlangos testet.

– Az életed célja az volt, hogy… – Eddig jutok. Ám ekkor a jó Isten hirtelen elélvez – mint tavaszi árvíz, zuhog ki húgycsövéből a testmeleg sperma. Teljesen beborít az isteni nyálkával. S mire észbe kapok, már vezetnek is el az angyalok. S miközben haragos üvöltésemtől visszhangzik a Mennyország, rájövök: rohadtul gyűlölöm a dubai csokit.

Sose voltam különösebben büszke arra, hogy apám, amikor csak tehette, a mások seggéből kikapart, szilikonbázisú síkosítóban fetrengett.

Valószínűleg anyám sem, s ezért hagyta el őt. Persze, vele együtt hátrahagyott engem is. Még csecsemőkoromban, mielőtt kimondtam volna az első szavam. Azt, hogy „öklözőzsír”. Én mondom, minden az öregem hibája. Meggyőződésem, hogy miatta nem állnak szóba velem az emberek. Egyszerűen átnéznek rajtam, mintha kísértet lennék. Mert egy öklözőzsír-fakír fia vagyok.

Már kiskoromban sem értettem, miért váltana ki bárkiből is csodálatot, hogy apám a fekáliás nyálkában fetreng. Kis szarosként azt sem fogtam fel, mire való az a kissé barnásan csillogó, furcsa szagú aszpik, amit az öreg mindig tégelyekben hordott haza. Akkurátusan bekente vele a padló egy szeletkéjét, majd meztelenre vetkőzött, belefeküdt, és hevert csak ott a váladékpocsolyában, mint valami hatalmasra nőtt varangy, csukott szemmel, mintha épp meditálna. Ilyenkor aztán hiába beszéltél neki.

Kis pulyaként annyit tudtam csak, hogy folyton csúszott a padló attól a büdös zselékenettől, ami a lakás legkülönbözőbb pontjain tűnt fel. Olyan volt, mintha a ház folyamatosan síkos szarlét izzadna. Így jórészt négykézláb kúsztunk-másztunk csak a szobákban, nehogy elessünk és kitörjük a nyakunkat.

Bizony, apám öklözőzsír-fakír volt. Míg más önsanyargató művészek izzó parázson járnak vagy hegyes szegekkel kivert ágyakon heverésznek, ő a megöklözött seggű pornósztárok ánuszából kikapart síkosítókrémben henyélt. Nem értettem, mi ebben a nagy trükk: hisz öklözőzsírban dagonyázni cseppet sem fájdalmas. Ám kiderült, itt közel sem a fizikai gyötrelmek legyőzéséről van szó, hanem a lelki erőről. A legtöbb ember nem feküdne öklözőzsírba, pláne nem használtba, ami végbélnyálkától és fekáliakenettől bűzlik, mert rögtön kifordulna a gyomra. Apámnak viszont ez meg se kottyant.

– Adottság – mondta egyszer álmodozó tekintettel, a bélnyálkától folyton összetapadt bajszát pödörgetve.

Úgy mesélte, születésekor nagyanyám túl erősen nyomott, és amikor apám világra jött, rögtön le is szarta a fejét. Pedig hát mama kapott előtte beöntést, mint minden vajúdó anya, de a sok éven át evett panyolai Nemtudom szilvából készült lekvár miatt igen szapora volt az anyagcseréje. Lényeg a lényeg, a kórházba is becsempészett lekvártól erősen híg fos terítette be rögtön csecsemőapámat, aki emiatt ki is csusszant a szülészorvos ujjai közül, s nagyot koppant a padlón. De az én apám nem sírt fel. Valamiféle nyugodt, mindentudó mosollyal a csöpp ajkán hevert csak ott a hideg kórházi kövön, a magzatvíz, fos és hüvelynyálka pocsolyában. A dokik álmélkodva állták körül. Oly gyönyörű és túlvilági volt öröme, hogy napokra a földön hagyták a kisbabát, s még az osztályvezető orvos is eljött megcsodálni a kis háromkilós nyálka-Buddhát, amint kopasztott csirkeként ott fetreng a büdös tócsában. Így indult apám karrierje. Ekkor költözött bele a misztikus tehetség. Hogy bármilyen szarban nyugodtan bír heverészni.

*

Kamaszként, akin mindenki átnézett, nem voltak ugyan barátaim, de azt már tudtam, mi az az öklözés – a szexuális aktus, amikor valaki az egész öklét felerőlteti a partnere seggébe. S persze azt is, hogy mi az az öklözőzsír – a síkosító, ami mindezt megkönnyíti. De valami mással is tisztában voltam már. Nevezetesen, hogy nem akarok apám nyomdokába lépni. Avagy pocsolyájába feküdni.

Nem is jártam el az öreg egyetlen fellépésére sem. Nem mintha sok lett volna. Kezdetben persze akadt még közönsége – elvégre nem mindennapi látvány, ahogy valaki ilyen elszántan a bélnyálkában dagonyázik –, ám miután rájöttek, hogy a faternak voltaképp nincs más trükk a tarsolyában, nem hívták többé sehová.

Hogy zavarta-e ez őt? Persze, de ha rákérdeztél, miért nem rukkol elő valami újjal, miért nem fekszik például szögekre, mint minden normális fakír, azt mondta:

– Hülye vagy, fiam? Az kurvára fájna!

Feküdt tehát továbbra is a pornóforgatásokról hazacsent bélnyálkában a nappaliban, immár közönség nélkül, mondván, egyáltalán nem a showműsor itt a lényeg. Azt mondtam, közönség nélkül? Nos, sajnos ez nem egészen igaz. Hisz ott voltam én, ki se tudtam kerülni a tekintetemmel.

– Mit állsz ott savanyú pofával? – morogta. – Gyere, és feküdj jó apád mellé az öklözőzsírba! Már jó testmeleg!

– Kösz, nem – feleltem, elkevergetve egy legyet az orromról, s négykézláb kicsúsztam a lakásból.

*

Teltek az évek, s fellépések nélkül szép lassan kifutottunk a pénzből. De sajnos az öklözőzsírból, na, abból nem. Apám ugyanis mellékállásban takarító volt a pornófilmek szettjein. Ez egy olyan meló, amit kevés ember vállal önként – törölgetni az izzadtságot, a száradt spermát és a hüvelyváladékot a fekete műbőr kanapékról távolról sem álommeló. Hacsak nem az a hobbid, hogy kis tégelyekbe gyűjtöd az öklözőzsír-maradékokat a földről. A pornóstáb meg persze röhögött a markába, mert apám mást se kért a munkájáért, csak hogy hazahozhassa a kicsorgott síkosítót.

– Kérhetnél valami pénzt is, baszki! – rivalltam rá többször is. – Mit együnk? Öklözőzsíros kenyeret?

– Ha lubrikáció van, minden van – motyogta sejtelmesen a fater. Pedig valójában semmink se volt.

Elhatároztam, hogy munkát vállalok én. De hiába. Átnéztek rajtam az állásinterjúkon. Mintha ott se lennék. Mert biztosan tudták, ki az apám.

*

A nagy csóróságban leadtunk hát jó pár kilót. Apám mondjuk sokkal többet, mint én. Kezdetben azt hittem, depressziós az elmaradt fellépések miatt. Aztán meg kiderült, hogy daganat okozza. A kolorektális rákot béltükrözéssel mutatták ki. Nem volt egyszerű, mert apám folyton lelopta a vazelint a kolonoszkópról, így az orvos csak sokadik nekifutásra tudta feltolni a csövet a seggébe. De amikor aztán sikerült, valami nagyon csúnya rajzolódott ki a kis képernyőn.

Nem műthető, mondták. Maradt tehát a kemo. Ettől a haja, de még folyton kackiás bajsza is kihullott az öregnek. De továbbra is feküdt csak ott a földön a szaros öklözőzsírban, hiába is próbáltam az ágyba parancsolni. Hevert csak ott, kopaszon, haldokolva a nyálkapocsolyában, de arcán még mindig ott derengett az az átszellemült félmosoly.

– Meg fogsz halni – közöltem vele. – Mi a faszért nem izgat fel ez téged?

Ekkor azt hebegte:

– Hát még mindig nem érted, ugye? Hogy mi a produkcióm igazi lényege? Aki magától hever a szarban, azt az élet már nem tudja oda fektetni.

– Nem csodálom, hogy anya elhagyott – vágtam a képébe, mire rám emelte sötét tekintetét.

– Ki mondta, hogy elhagyott? Most is itt fekszem vele – magyarázta.

Mire megszédült velem a szoba. Aztán elmesélte, hogy még fiatal korában sikerült egyszer olyan használt öklözőzsírt hazahoznia, amiben egy petesejt is volt. Elvégre nemcsak seggeket öklöznek, de pinákat is.

– És bizony, valaki túl mélyre nyúlt – heherészett kopasz apám. – Én meg még fiatal voltam. Nedves álmok gyötörtek. Lényeg a lényeg, ahogy ott hevertem az öklözőzsírban, te pedig megfogantál. S ott is növekedtél aztán. Mint valami kis gubacs a nyákos öklözőzsírban, a szilikonos magzatvízben. Kilenc hónap után aztán lemostam rólad a szart, és kész is voltál.

– Az öklözőzsír az anyám? – habogtam döbbenten.

– Hát nem tűnt még fel, hogy átlátszó vagy? – hitetlenkedett az öreg. – Hogy nem vesznek észre az emberek?

– Én azt hittem, azért viselkednek így, mert… mert egy kibaszott öklözőzsír-fakír az apám!

Ha sikerült is megbántanom, nem adta jelét. Annyit felelt:

– Ha az emberek nem vesznek észre, az mindig miattad van, fiam, nem pedig mások miatt. De fogd fel másképp a dolgot! – És ekkor még szélesebbre húzódott a vigyor beesett arcán. – Te vagy az öklözőzsír messiás! Nagy dolgok várnak rád!

*

Nem vártak rám nagy dolgok. Csupán egy temetés. Amit nem tudtam én intézni, hisz ha nem tudnád, egy átlátszó öklözőzsírlény vagyok, akin mindenki átnéz. De azért ott voltam elbúcsúzni. Apám magába rogyott madárijesztőként hevert a koporsóban. Arca felperzselt pusztaság. Kissé megemeltem könnyű, rőzsetestét, hogy csorgassak némi síkosítót a koporsópárnájára. Azzal temessék el. S ekkor – esküszöm, nem hazudok –, mintha visszatért volna egy kicsi abból az átszellemült mosolyból arra a halott, szoborszerű arcra.

*

Most itthon vagyok. Bámulom a nyálkásan csillogó, szaros foltot a padlón, amibe már soha többé nem fog belefeküdni az öreg. A fickó, aki úgy jött világra, hogy rögtön lefosták a fejét, hát egész életében feküdt csak rendületlenül a szaros nyákban, mert azt ismerte. Tán úgy gondolta, ha megszereti, rosszabbal már nem sújtja az ég. Fel kéne hát törölni ezt a szart a padlóról, látom be. De ez a folt ott a földön…

– Anya – pottyan ki a számon. Pedig tudom, nem pont ez az a zsírfolt, amiben megfogantam, hisz azóta mennyi, de mennyi járt már a lakásban. De a lényegen nem változtat. Az öklözőzsír gyermeke vagyok. Belefekszem hát a fekáliás trutyiba. S félig öklözőzsír-testem szilikonos sejtjei együtt kezdenek rezonálni a síkosítóval. A folyékony anyaoltáron kiterülve magzatvízboldogság költözik belém.

– Ne félj, kisfiam! – üzeni a pornósztárok valagából kicsorgott szarkocsonya. – Ha a világ megöklözi a segged, itt vagyok, hogy csökkentsem fájdalmad. Lazíts, óvó ánuszviasztájakon legeltetlek, kicsi bárány, ez a fosfolyamágy szép álmokba ringat.

Zselatinos ajkam mosolyra húzódik. Itt maradok hát, elrejtőzve a világ elől, ami amúgy sem vesz észre. De végbélgél-anyácska lát engem, s szeret. Karéjt tör a mennyországból, megkeni öklözőzsírral, majd átnyújtja nekem. Ám ekkor keserű gondolat petézik a fejembe. Látom magam, ahogy apámmá változom. Hogy a szaraszpikban dagonyázva töltöm eztán szótlan napjaimat.

– Mennem kell – mondom, mire buborékok pukkannak a síkosítóban.

– Hát hová mennél? – kérdi. – Nincs másik otthonod.

– Majd találok – bizonygatom. – Felfedezem a világot. Vagy hagyom, hogy az fedezzen fel engem. Mert nem csak keserű fos és picsapác a mindenség. Aki él, nem lehet kísértet.

Végre akaraterőt érzek magamban. S anyácska válaszolna. Tiltakozna, vagy jó utat kívánna, sose tudom meg. Mert kivágódik az ajtó. S ott áll egy takarító, hogy rendbe rakja halott apám lakását, amely immár az államra szállt, elvégre rólam senki sem tud. Az öreg takarítónő pedig felhorkant a hatalmas öklözőzsír-pacát látva a padlón. Azt, amiben fekszem, amivel egy vagyok.

– Hogy mennyi szart hagynak maguk után manapság az emberek! – horkant. Majd hozza is a vödröt. És felmosórongyával kiradíroz a világból örökre anyámat is, engem is.

Szeretek rárejszolni a digitális állampolgárok kabátjára, ezért a környéken mindenki inkább az ügyfélkapu pluszot választja.

Kénytelen vagyok hát kiterjeszteni a vadászterületem a város más pontjaira. Ennek előnye, hogy már a buszon hozzá tudom dörgölni a farkam egy-egy figyelmetlen digitális állampolgárhoz. Elég liberális szatír vagyok, nem érdekel sem a kora, sem pedig a neme az illetőnek, azt viszont rögtön megérzem, ha valaki nem vesz részt a Digitális Állampolgárság Programban. Próbáltam már a parkban galambokat etető néni lila, dauerolt hajába is lőni a gecimet, de ügyfélkapu pluszos volt és nem állt fel a faszom.

Talán azt hiszed, egyszerű lehet egy utcai perverz élete, de sajnos túl sokszor kötök ki a rendőrségen, ami nem túl szexi. A zsaruk olyan hülyék a technika vívmányait illetően, hogy se nem digitális állampolgárok, se nem ügyfélkapu pluszosok, hanem az okmányirodákban basszák az idejüket. Az ilyen embereket én észre sem veszem.

– Miért nem marad otthon, és veri ki, mint minden normális ember? – teszi fel a kérdést egy ilyen, miután kienged a zárkából és megkapom a szokásos közszemérem sértés miatti csekkemet. Nem válaszolok, pedig ha megtenném, azt mondanám: – Nem megy. Ha csak magammal játszogatom, lelohadok. Mert nem vagyok digitális állampolgár.

*

Pedig próbáltam magam is azzá válni. De a kormányablakba kellett battyognom miatta. S kiderült, ha az ember a merev faszát mutogatja az ügyintézőnek, az semmivel sem gördíti előrébb az ügyét a kiberbiztonsággal lebetonozott digitális úton. Nem akartam persze hozzácsapkodni a nyálkás makkom a hölgy irodai kapcsozógépéhez, miközben azt kiabálom neki, hogy hé, kis anyám, láttál már ekkora autentikációt? Én a legszívesebben letudtam volna az egész nyüves adminisztrációt pár perc alatt, hogy minél előbb kézkrémmel kenegethessem otthon az immár digitális állampolgár lőcsömet. De szokás szerint nem az agyamban keringett a vér. Elbasztam. Az ügyintéző hölgy ugyanis már digitális állampolgár volt. Ezt a pillanat tört része alatt kiszagolta a húgycsövem. Sőt, még a biztonsági őr is az volt, aki oly durván kihajított aztán a kormányablakból. Maradt hát az ügyfélkapu plusz. Ahhoz nem kell személyes ügyintéző.

*

Bizony, ha akkor megkapom a digitális állampolgárságot, most nem ücsörögnék egy gázcsőhöz láncolva hadifogságban valami lepukkant társasházban, arra várva, hogy holmi hadititkokért megkínozzanak. A háború a digitális állampolgárok és az ügyfélkapu pluszosok között még csak három hete tört ki, de máris rengeteg vér folyt. Kissé elharapództak a netes fórumokon indult viták: az ügyfélkapu pluszosok szerint a digitális állampolgárság csak arra jó, hogy Rogán Antal beköltözzön a telefonunkba, és a kormány megkaparintsa a személyes információinkat. A digitális állampolgárok szerint az ügyfélkapu pluszosok paranoidak, hátráltatják a fejlődést, és amúgy is, az egészet ők kezdték, amikor megjelentek a "dögöljön meg minden digitális állampolgár" feliratok a városban. Gyűlölet, ordítás, tömegverekedések, s amikor eldördült az első lövés, beindult a pletyka, hogy a kormány titokban felfegyverzi a digitális állampolgárokat. A digitális polgárháború innentől kezdve elkerülhetetlen volt.

Én persze magasról tettem az egészre, a faszmutogatás, ha jól csinálja az ember, egész napos elfoglaltság, sőt, hivatás. És ha jobban belegondolunk, pacifista vagyok – már ha a "szeretkezz, ne háborúzz" szlogen azt is lefedi, hogy vadidegenek farzsebére rajzolok spermavonalakat a péniszemmel.

*

Előbb-utóbb azon kaptam hát magam, hogy egy csapatban vagyok az ügyfélkapu pluszosokkal, egy csomó olyan emberrel, akire nekem fel se áll. Unottan hallgattam haditerveiket, s próbáltam magam kihúzni minden ostoba feladat alól, mint a taposó aknák telepítése, vagy a barikádok építése. Majd mikor nem bírtam már tovább, egy éjszaka átszöktem az ellenséges vonalakon túlra. Ott hamar elkaptak a digitális állampolgárok. Nem volt persze nehéz dolguk: ahogy megláttam a felém tartó puskás alakokat, rögtön lengetni kezdtem feléjük a farkamat.

Egyik-másik indítványozta, hogy ott helyben lőjenek agyon. Ám végül csak arra jutottak, hogy megpróbálnak kihúzni belőlem információkat. Szíves-örömest segítenék nekik, de sose figyeltem az eligazításokon, mert a digitális állampolgárokon csillogó gecinyálka járt az eszemben.

El kéne magyaráznom nekik a helyzetemet, de valahányszor érkezik valaki, hogy szóra bírjon, már megint nem az agyamban van a vér, ezért még így, a gázcsőhöz kikötözve is csak az ágyékomat lökdösöm feléjük artikulálatlanul hörögve. Tűket szurkálnak a körmöm alá. Vasalóval égetnek. De én csak a makkomat mutogatom nekik.

– Vágjuk le a faszát, hátha attól megered a nyelve! – kockáztatja meg valamelyikük.

*

A melót egy nagydarab, szemüveges férfire bízzák, aki korábban állítólag hentes volt a piacon. Szakértő mozdulatokkal feni a konyhakést, közben arról magyaráz, hogy tudtam-e, hogy digitális állampolgárként akár QR kóddal is igazolhatjuk magunkat a rendőri igazoltatáskor. A zsarukra gondolok, akik az okmányirodákban basszák az idejüket, mert még az ügyfélkapu plusz is magas nekik. Vagyis gondolnék, de az erekcióm keményen lüktet, ahogy a késfenővel foglalatoskodó, izzadt mészárost bámulom. Mert sejtem, ahhoz, hogy le vágja a faszom, előbb hozzá is kell érnie tömzsi kis digitális állampolgár ujjaival.

Talán jobb is így – döntöm el. Hisz akárhogy is nézzük, ez a lőcs megkeserítette az életem. S érkezik már a penge.

– Még leállhatok. Csak mondj valamit! Bármit! Hány gépkarabélyotok van? Vannak beépített kémeitek? Hány? – könyörög a faszi, mint aki jobban fél ettől, mint én. Nem szólok semmit. Mert arra gondolok, ó igen, ez az, fogd csak meg a faszom, te digitális polgár, mesélj arról, hogy minden hivatalos dokumentum elérhetővé és megoszthatóvá válik egy mobilalkalmazással. S ekkor határozott mozdulattal rámarkol a farkamra, a hideg élt a tövéhez szorítja, s belobban az exsztázis és a gyötrelem tűzorgazmusa – nyesi már a húst nagy szakértelemmel a jövő elektronikus ügyintézője, s én még utoljára ráejakulálok vörösen csillogó kezére. Hiába a hentes múlt, ez már neki is sok: az ölembe hajítja a lenyesett faszt és kirohan rókázni. Én pedig, ahogy lassan kivérzek, még levágott farkammal szemezek. Téged nem viszlek a túlvilágra, üzenem neki fejben. Majd elnyel a fekete koszorútölcsérforgás, s az ágyékomba nyílt seblyukon át a világba szülöm semmirekellő lelkem.

*

Végül persze a péniszem is jön velem a túlvilágra. Mi a faszért ne jönne? Itt ácsorgok most Szent Péter előtt, kezemben lötyög a levágott, véres húsdarab. A szakállas angyal meg gondterhelt arccal bámulja a notebookját. Azt mondja, van itt egy kis gond, mert nem leli az adataimat.

– Ön nem digitális állampolgár? – kérdezi, bár talán inkább kijelentés ez. – Tudja, a Mennyországban megszűnt már az ügyfélkapus bejelentkezés.

– Itt mindenki digitális állampolgár? – pottyan ki a számon a kérdés. – Maga is? – De felelnie sem kell. Mert a levágott pénisz hirtelen hízni, duzzadni kezd markomban, ahogy ráfüggesztem a szemem Szent Péter szexi szakállára. Jól mutatna benne némi geci.

A feleségem nem hisz benne, hogy egy apró, görög mitológiából szabadult, félig ember, félig bika alakú teremtmény hordja ki a fekáliát a hátsómból, szerinte csak nem törlöm rendesen a seggemet.

Pedig az utóbbi időben már fájósra és vörösre dörzsölöm a lyukam. Van, hogy egy fél tekercs budipapírt is elhasználok. Erre tessék, valahogy mégis szaros lesz az alsógatyám. Csűrhetjük-csavarhatjuk, ám az ánuszminótaurusznál kézen, azaz hogy valagon fekvőbb megoldás nincs. Ráadásul ez sem hihetetlenebb, mint a seggredő sellő. Azok létezését már bizonyították a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost. Ezek az apró, halfarkú nők az ember végbelében lubickolnak, éjszaka pedig kicsücsülnek a farpofák szikláira, és a végtelen tenger szépségéről dalolnak. Közben meg csöpög róluk a fos. Nagyjából mindenki együtt tud velük érezni. Én is, ha lehetne, elcserélném a bélsár-minótauruszomat egy foshableányra. Azoknak legalább szép a hangjuk. Az én félig bika, félig férfi lényem meg nyomorultul bőgicsél, ahogy az ánuszom körüli bőrredők labirintusában tévelyeg. Olykor betalál a lyukba, később bambán kicaplat onnan, hogy széthordja patájával a fekáliát.

A feleségem nem hisz benne, hogy azért surranok ki esténként az ereszen kormánypárti keresztény-konzervatív buzi bulikra, hogy valaki kipiszkálja végre a seggemből az ánuszminótauruszumat, pedig hát azt kiabálom ott, hogy gyere, te bika, tereld ki a lyukamból a másik bikát. Szóval azt hiszi, homokos vagyok, s a helyzeten az sem javít, hogy rajtakap, amint egy húsz centis vibrátorral baszom magam, miközben azt üvöltözöm, hogy ez az, kereszteld meg a férfipuncikámat, Bese atya. Szerinte problémáim lehetnek a nemi identitásommal, úgyhogy elköltözik, és most itt ücsörgök egyedül a lakásban a szaros alsógatya kupaccal, a vörösre dörzsölt, égő ánuszommal, no meg egy, a görög mitológiából szabadult aprócska lénnyel, ami láthatóan még az olyan egyirányú járatokban is el tud tévedni, mint a végbélcsatornám, és az azt keretező egyenes bőrredők árkai. Hogy lehet ennyire hülye? Értem én, hogy egy bika feje csücsül a nyakán, benne egy szarvasmarha grapefruit méretű agyával, de a seggkarámom nem túl bonyolult. Az jut eszembe, hogy talán segítene neki egy GPS.

Rendelek hát egyet. A Temuról választok egy akkorát, amit a valagamba is fel bírok tolni. Ehhez mondjuk nem szükséges a legkisebb modellt a virtuális bevásárló kosaramba tennem, mert előzőleg a kormánypárti keresztény-konzervatív homobulikon a különböző homofób képviselők és államtitkárok már akkorára tágították a hátsómat, hogy talán két GPS ketyere is vígan megférne benne.

Amikor aztán megérkezik a szerkentyű, bekenem vazelinnal, és már tolom is magamnak felfele. Közben már reflexből azt kurjantgatom, hogy ez az, döfködd csak kardoddal a fosómat, ó, drága Bese atya, te szent életű szarhártya torreádor. Pár perc után hallom, hogy működésbe lép a testemen belül a cucc: ám a nyelvet elfelejtettem átállítani. Talán nem is lehet. Egy kínai robothang értelmezhetetlen utasításokat kezd recsegni a bélcsöveimen belül. A következő bélhurok-saroknál forduljon jobbra, mondja talán kínai nyelven, térjen be az ürüléksikátorba, parancsolja talán. S érzem, valami megindul bennem – no nem a szar, hanem a kis mitológiai parazitám. Ám kurvára rossz irányba. Ahelyett, hogy kifele igyekezne a seggemből, megfogadja a GPS zavaros tanácsait, s fájdalmasan felnyögök, ahogy a miniatűr, de súlyos bikapatákkal végigtrappol puha bélcsöveim csatornarendszerén. Majd tovább, fel, fel, a gyomrom irányába. Különös, fájdalmas és fojtogató érzés, ahogy mászkál bennem ez a félig ember, félig bika alakú lény, s amikor már-már azt hiszem, legalább képes leszek kihányni, visszafordul, másik mellékutat választ, eltéved a testemben, s összetapos mindent. Dühösen fújtat, vadul a szerveimnek ront hegyes kis szarvaival, felsebzi a lágy szövetet és belső vérzéseket fakaszt. Próbálom a műfasszal alulról is, felülről is széttrancsírozni a kis vonuló rémet, ám hiába baszom magam, hiába szopom aztán a szaros dildót, rájövök, itt már csak egy orvos segíthet.

– Hm, olyan mintha tumor lenne, de ez a daganat… vándorol! – hümmög a doki, én meg hiába magyarázom, hogy egy ánuszminótauruszról van szó, kiröhög. Még ha seggredő sellő lenne, mondja, azt elhinné, mert arról írtak a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost.

Életem utolsó napjait egy kórházi ágyban heverve töltöm, félkatatón állapotban: az eltévedt minótaurusz már utat talált az agyamhoz. Most abban fészkel, mint valami dühös ánuszredő méhkirálynő, s szép lassan elveszítem az irányítást magam felett, ahogy kemény patái és tűhegyes szarvai újra és újra a puha agyszövetembe fúródnak, megsértve az agy motoros területeit, a kisagyat, az agytörzset, illetve a prefrontális kérget. Olykor azon kapom magam, hogy már vele beszélgetek, bőgései emberi szavakká állnak össze, s azt mondja, hiba volt GPS-t adnom neki, hisz sose kereste igazán a kiutat, eleve tévelygésre volt ítélve, s ahogy körbe-körbe járt sötét segglyukam körül, megvilágosodott.

– Az egész világ labirintus, a legtöbb, amit tehetünk, ha kijelölünk egy aprócska szakaszt, s azt mondjuk, ez itt az én útvesztőm, az én örök eltévedésem, a saját kicsi kilátástalanságom, ami elrejt, s megvéd mindenki másétól. Mert bujdokolni jöttünk a Földre, lebegni csak a kozmosz sötét tehénszem-pocsolyájában, mint valami labdán, egyensúlyozni a félelem hízott potrohvégén, belegabalyodni a felejtés növényszőrébe. Ez az agyszövet eddig a te labirintusod volt. De mától az enyém is. Egyek vagyunk hát ettől a pillanattól.

S ahogy az ánuszminotaurusz a thalamusomba öklel szarvával, hallucinációk lepnek meg: ott vagyok immár én is a saját elmémben, a rózsaszín, fakó tekervények között, s ez a szép, magas, félig ember, félig bika férfi pedig felfektet a saját puha agyszövetemre, erre a szürkeállományból szőtt, nyálkás nászágyra, s széttárja combjaimat. Szőrrel keretezett, rózsaszínen csillogó farka megdagad, az ánuszomhoz dörzsöli, és belém hatol. Erős, férfias vadállatszaga, bőr alatt lüktető acél izmai és kíméletlen lökései ismerősek, s valóban, az ánuszminótaurusz Bese atyává alakul, aki azt hörgi: – Ez az, megbaszlak a saját hipotalamuszodon, mert ugyanitt lakik a jó Isten és a szexuális vágy is.

Ebben egyébként az atya nem téved. Megírták a rangos tudományos folyóiratok is. Például a Ripost.

S miközben a szentéletű ember forró bikamagva belém spriccel, a seggredő sellők éteri angyalkórusa visszhangzik a kozmikus labirintus hideg falai közt, s valahol távol egy kórházban meghalok. Ám előtte még magam alá szarok. Ám ezúttal senki sem hordja ki a seggemből a cuccot, megoldom egyedül.

Tuti meghallgatnál valami szép karácsonyi mesét, úgyhogy hagyd a francba ezt a felolvasó estet, hisz lesz itt minden, ami szemnek és szájnak régen sem volt ingere: karácsonyfa bukkake, szájból szájba versmondás, posztmodern és zsánererotika, a halott ikertesók vibrációs szexjátékszerként való felhasználása, theremin, valamint részlet a világ legjobb könyvéből. Lám-lám, mámorterpeszbe vágja magát megint a lélek. Mint tudjuk, az írás természetes biológiai folyamat, de ki nem unja még a tintafoltokat mosni az írók alsóneműjéből?

Hát ők:

Dajka Gábor, Gulisio Tímea, Gulyás Murphy Gábor, Alex L. Hooper, Komor Zoltán, Nemes Z. Márió, Galina Polevyk, Eve Red, Tépő Donát, Turi Tamás

Helyszín: ISBN+, 1085 Budapest, Baross u. 42.

Időpont: 2024. december 14., 17:00

Annaluzja néni, az önmegtermékenyítő házmester épp őszi dekorációkat ragasztgat a lépcsőházban.

Próbálom tartani neki a létrát, de zavar, hogy pont az arcom előtt lengedezik a bal hónaljából csüngő méretes, nyákos pénisz, ami ráadásul próbál valahogy utat törni a jobb hónaljában tátongó szőrös vagina felé.

A rakoncátlan hónalj-genitáliák gazdája meg eközben arról hadovázik, hogy lám, milyen gusztustalan ember is ez a Magyar Péter, hisz az Európai Parlamentben igazgatja a micsodáját. Na ekkor leszek teljesen biztos benne, hogy hülye ötlet volt segíteni Annalujza néninek az őszi dekorációban. No nem csak azért, mert ilyenkor testközelből nézheti végig az ember, ahogy próbálja megtermékenyíteni magát ez a folyton csicsergő hónalj-hermafrodita, hanem mert visszaböfögi mindazt, amit a köztelevízióban hallott.

Valahol persze sajnálom is ezt a kedves torzszülöttet. Annalujza nénit sokat csúfolták kislány korában, amiért méretes emberi pénisz csüng ki az egyik hónaljából, míg a másikban egy pelyhedző vulva cuppog. Az igazi bajok pedig serdülőkorában ütöttek be, mert valahányszor keresztezte kerekedő mellei előtt a két karját, a bal hónaljfasz valahogy utat talált a jobb hónaljpinához, és meg is történt a baj. Annaluzja néni sokáig próbált úgy élni, hogy a két genitália sose találkozzék, ám egy idő után feladta a dolgot, elvégre a szerelem legyőzhetetlen – azóta úgy jár hónaljabortuszra, mint más a szokásos orvosi vizitre. És bár ő maga hiába van túl rég a menopauzán, a hónaljszervek termékenysége mit sem csökkent az évek során.

– Aki még az Európai Parlamentben is képes megvakarni a… jajj, a csudába, hát majdnem kimondtam, szóval a paszulykáját, az bizony mindenre képes – szörnyülködik most, és miközben a celluxal bajlódik, a karjai keresztezik egymást, a lüktető fasz előváladéktól nedves hegye pedig lassan a hónaljpunciba csusszan. A hímtag hevesen rángatózik, mint a földből kifordított giliszta. Undorodva fordulok el. Készül már az újabb dekorációs alapanyag. Mert igen, ezt még nem is említettem: Annalujza néni rendre hazahordja a hónaljából kikapart embriókat, s felhasználja őket a társasház dekorációjához. Most is épp egy krepp papírból kiollózott sárga falevél szárnyas emberkezdeményt ragasztgat a lépcsőkorlátra.

– Olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék – lelkendezik, de szerintem egy lakó sem fog örülni ennek. A karácsonyi hónaljembrió-dekoráció sem hozott ünnepi lázba senkit tavaly, pedig Annalujza néni kis Betlehemet is készített. Az egyik halott emberkaparékra barna, egybe sodort cérnából szakállkát is ragasztgatott – ő volt József –, Szűz Mária pedig két, a halott embergyerek rózsaszín kis mellkasára ragasztott üdítős kupakkal még csöcsöket is kapott.

– Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért – kockáztatom meg. Mindenki próbálta már finoman lebeszélni Annalujza nénit erről a díszítgetésről, mert senkinek sem öröm arra hazatérnie, hogy gémkapcsokkal teli vert, pillanatragasztóval összekent halott embergyerekek csüngnek a folyosón.

– Ugyan, hát nem fáradtság ez nekem! Könnyű ez, mint Magyar Péternek a… jajj, majdnem kimondtam, na szóval a bögyöszkörő vakarintás.

Annaluzja néni sokáig nem házasodott meg. Azt mondta, nincs szüksége otthon újabb hímtagra, mert eleve csüng már ki egy a hónaljából. Ám későn, a negyvenes éveiben csak rátalált a szerelem. De miután a nászéjszakájukon azt vette észre, hogy újdonsült férje szeretkezés közben barátkozni kezd az ara hónaljából kiágaskodó hímtaggal – konkrétan misszionárius pózban ünnepelték az együttlétüket, amikor a hónaljfasz valahogy a fickó arcába került, az pedig nem cicózott, a szájába vette –, hamar véget ért ez a házasság ezzel a liberális fasszal. Azóta Annalujza néni csak a házmesterkedésnek és a dekorálásnak él. No meg a hónaljabortusznak.

*

Szeretnék én is önmegtermékenyítő házmester néni lenni, mert az legalább zárt rendszer. Ám egy születési rendellenességnek hála én Magyar Péter folyton vakaródzó pöcse vagyok, de mindezidáig ügyesen titkoltam a lakóközösség elől. A makkot jól elfedő kalapot és műbajszot hordok, a hosszú ballonkabátom elrejti erekkel sűrűn beszőtt barlangos testem. 13 éves voltam, amikor egy nap csengettek, a küszöbön pedig ott ácsorgott a szintén 13 éves Magyar Petike. Azt mondta: – Figyi, ezt most kínos lesz, de te vagy az én pöcsöm. Az összes osztálytársam felfedezte már a sajátját, és napok óta röhögnek rajtam, hogy én még semmit sem léptem az ügyben. Szóval azért jöttem, hogy felfedezzelek.

Így hát a következő napok azzal teltek, hogy Petike felfedezett engem. Ült egy szobában és szótlanul nézte, ahogy hízott féreg-piócaként fel és alá csúszkálok a lakásban, ujjbegyeivel bejárta a hurkatestemből kidomborodó érhegyeimet és bőrvölgyeimet, s csöndes hümmögéssel konstatálta, amikor magam alá pisiltem a csomós, fehér fiútejet. Napokon át tartott ez a kamaszkori önvizsgálat, olykor meg is vakart, én meg mint tengeri uborka, feküdtem a hátamon, még doromboltam is, de aztán Petike közölte: – Rendben, most már fel vagy fedezve.

És fel voltam. De a franc se gondolta volna, hogy mindez előjáték volt ahhoz, hogy évekkel később felcsusszanjak az igazságügyi miniszter vulvájába. Kellemetlen időszak volt ez az életemben: mert hiába csak egy nagyra nőtt emberi pénisz voltam, ami a természet különös játékba folytán a testen kívül is tudott létezni és működni, próbáltam rendes életet felépíteni magamnak: andragógusként lediplomáztam, művelődés-szervező szakirányon, és romantikus érzéseket tápláltam az egyik hallgatótársnőm iránt, akinek cseppet sem esett rosszul, hogy egy hatalmas pénisz legyeskedett körülötte. Ám Magyar Péter megházasodott, és mint kiderült, a házas embereknek olykor-olykor szükségük van a lőcsükre. Kaptam tehát egy csipogót, és amikor az jelzett, csapot-papot, randit, előadást hátul kellett hagynom, és rohannom, hogy felkússzak Varga Juditba. De legalább Magyar Péter hálásan megvakargatott utána. Ám a helyzet csak tovább bonyolódott, amikor válása után az Európai Parlament képviselőjének választották Pétert, mert ilyenkor utazhattam vele – ő ugyanis nem vette szívesen, ha több száz kilométer választja el a hímtagjától, elvégre szingli politikusként bármikor szüksége lehet rá. Igen, ott kuporogtam a lábánál a legutóbbi parlamenti ülésen is, és akkor persze rám jött megint a vakaródzás. Macskaként dörzsöltem magam Péter csontos térdéhez, az meg csak pisszegett, hogy álljak le, nézzek már szét, hol vagyok, én meg könyörögtem, hogy csak egy picit a faroktövet kapirgálja már meg, még ha csak egy gyors kézmozdulattal is, mint amikor valaki gyufát gyújt. És Péter kelletlenül megtette. Másnap már velünk volt teli a híradó.

*

 Fogja jól azt a létrát, mert billeg én meg most feljebb lépek – mondja Annaluzja néni, aki már megint hónaljba bassza magát. Ám ekkor döbbenek rá, hogy mekkora hülyeséget csinálok, hisz én valójában egy hatalmas emberi pénisz vagyok, aminek nincsenek is kezei – ezért volt tehát igencsak hülye ötlet vállalni, hogy segítek neki az őszi dekorálásban, mert termetes faszként művelődés-szervező szakirányon le tudok ugyan diplomázni, de egy létrát megtartani már nem – inkább afféle értelmiségi hímtagként gondolok magamra. És hopp, meg is történik a baj, ahogy a hónaljfasza egyre nagyobb vehemenciával bökdösi hónaljpináját, Annaluzja néni hirtelen kibillen egyensúlyából, a létra pedig egyszerűen kitáncol visszeres lábai alól. Az asszony fejjel a kemény kőre zuhan, és nagy reccsenéssel törik be a koponyája. Én meg csak állok ott, mint egy tehetetlen fasz, és nézem, ahogy a tarkójába nyílt seb vértócsát öklendezik a lépcsőházba. Hónalj nemi szervei későn kapcsolnak, hogy gazdájuk nagyban haldoklik: még akkor is vadul kefélnek, amikor kiszáll a néniből az élet.

*

Mindennek már sok napja. Annaluzja néni torz, hónaljbaszós teste valahol a távolban, egy patológiai hűtőkamrában hever. A lépcsőházban LED-es mécsesek pislákolnak, a lakók elektromos tűzből szőtt gyászkönnyei. Az őszi dekorációt pedig senkinek sem volt szíve levenni. Ez hát az önmegtermékenyítő házmester néni mementója: a falevél szárnyú embriók csendben rothadoznak a lépcsőkorláton, mint megannyi kis vudubaba. A telihold opálos fényével kivakolt folyosókat megtölti az orrfacsaró dögszag. S éjfél körül, amikor már a legtöbb lakó mélyen alszik, Annaluzja néni fáradt szelleme visszatér a folyosókra. Mint bomló szövetből varrt kesztyűbábokba, bebújik kis halott gyermekeibe, s az októberi embriók ettől vergődni kezdenek, szemükben a halál nyákos-kátrányos gombatelepe csillan, aprócska szájuk pedig tátog, s tudom, Magyar Péter faszát kárhoztatják, ami még egy létrát megtartani is képtelen. Gyilkosnak neveznek. Hallgatom csak a dögcsecsemőkórus vádkórusát (Hát nem egészen olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék?), vakaródzom és zsugorodok, s már a Magyar Péter faszhívó csipogójára sem kelek ki az ágyból. Igen, gyilkos vagyok. Ki hitte volna, hogy egy pénisz nem csak életet adni képes, de kioltani is.

S ekkor apró reccsenések neszével telik meg az éj, ahogy mint ragadós pókhálóból, sorra szakítják ki magukat cellux fogságukból a rémembriók. Falevelek zizegése, ahogy őszi szárnyaikon molylepkeként röpdösni kezdenek a sötét folyosón. Aztán apró koppanások, ahogy a fejletlen, csontos tündéröklök az ajtómat kezdik ütni, ahogy ki nem nőtt körmeikkel kaparják a fát. Eljöttek hát. Én meg csak reszketek ott a takaró alatt, majd hallom a fémes sikolyt, ahogy Annaluzja néni apró szörnyszolgái végigvontatják a lépcsőház kövén a létrát, s újra és újra az ajtónak lökik, mint valamiféle faltörő kost. Az ajtó pedig már ki is nyílik, hisz láthatod, igazából kilincse sincs – elvégre a nagyra nőtt kezetlen péniszek nem csak létrákat nem tudnak megtartani, de a kilincset se tudják kezelni. S ahogy a hideg folyosói levegő megtölti szűk lakásom, már látom a repkedő hónaljembrió-lidérceket, gombszemük túlvilági zöld fénnyel izzik, s az őrület vitorlái megdagadnak. És vele együtt én is. Mert hirtelen pulzálni kezd bennem valamiféle ősharag. Nem elég, hogy állandóan vakaródzó faszként kell élnem az életem, még azért is megbüntetnének, amiért kezek nélkül születtem. Elég! Felfúvódok, akár frissítő zápor után a pöfeteg, egzotikus óriásvirágként hajtok ki az összeizzadt ágyból, súlyos totemoszloppá dagadok, s húgycsőnyílásom vad cuppogásba kezd. Hát leszek akkor én az életet kioltó fasz, s beléjük ejakulálom a végzetet – felszabadítok mindenkit, hisz a halál is egy zárt rendszer. Rakétaként kilövök, rugós ördögként kipattanok az ágyból, és átszáguldok a szobán: kalapácsfej makkommal sújtok le a repkedő férgekre – néhány tovaröppen, de párat sikerül széttrancsíroznom a falon. Meleg vértócsává kenem őket, majd megpördülök és leütöm a többit is – őrült pitonként szorongatom, a padlón passzírozom szét démoni kis testüket, az őszi tündérkék viaszos kis ajkai néma sikolyra nyílnak, majd támadásba lendülnek: ellepik barlangos testem, néhányuk fogatlan kis szájával próbálja harapdálni a fitymámat, én meg erre hemperegni kezdek fel és alá a szobában, és péniszsodrófaként felismerhetetlen húspogácsává zúzom mindet. A fejemben Annalujza néni sikolya visszhangzik, én pedig azt üvöltöm húgycsőajkaimmal: – Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért!

S ahogy az apró, fejletlen tündér-csontocskák gallyként ropognak alattam, végre az átkozott vakaródzás is elmúlik. Miután szétkenem mindet, büszke, véres diadal oszlopként ágaskodok ott a lakásban, a besütő hold fényében, s érzem, hogy pezseg a vérem. Mert velem aztán ne szarozzék egyetlen lidérc-nyamvadék sem. Magyar Péter lőcse vagyok, s ideje kihúzott háttal, délcegen hasítanom előre ebben a világban, mint kilőtt, lüktető torpedó, mint fényes, szivar alakú meteor, amely felszántja a galaxist, mint a mindent elsöprő, zabolázatlan Tisza. S erre a gondolatra elélvezek, a fehér láva pedig a folyosóra mossa a kis véres cafatokat, a múlt kikapart mocskát.

Fannika, a hasamra száradt spermafolt amiatt hisztizik, mert nem vihet okostelefont az iskolába. Ondópikkelyekből álló copfos haját dobálja, és a köldökömet tapossa kis szikkadt geci lábikójával. Csúnya dolog, tudom, de néha eszembe jut, hogy fel kellett volna itatni egy zsepivel, amíg még friss és testmeleg volt.

Sok éve már, hogy eszembe jutott egy szexuális természetű gondolat. Ez volt életem első és egyben egyetlen erotikus képzete. Egy reggel arra ébredtem, hogy elképzeltem két (egyébként az előző este a National Geographic Channel-en látott) oroszlánt, amint közösülnek a szavannai naplementében. Szégyen vagy sem, akkor és ott magamra lövelltem az örökítőanyagomat. Más talán egy nyegle mozdulattal letörölte volna a spermát, ám számomra az valamiféle abortuszt jelentett volna. Hisz anyukám úgy nevelt, hogy ne pazaroljam a babanövesztő tejcsim (ő hívta így), ami szerinte a Jóistenke sós könnyecskéje, s mivel a Mindenható köztudottan bosszúálló, minden feleslegesen elpazarolt tejcsi cseppért kinyír egy etióp kisfiút Afrikában. Nem ismertem egyetlen etióp kisfiút sem, de valamiért úgy gondoltam, jobb lehet nekik élve. Az se segített, hogy anyukám néha beöltözött a Jóistennek, és végigkergetett a lakáson, mély átéléssel azt üvöltve, hogy: – Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!

Igazad van persze, senki se tudja, hogy is néz ki valójában a Mindenható. Anyukám ehhez mérten mindig valami más jelmezt kapott magára. De tudtam, akár egy szakállas vén fickó, akár egy androgün idegen, akár egy négy dimenziós lerajzolhatatlan alakzat loholt a nyomomban, az bizony mindig a Jóistenke volt, méghozzá bozontos haraggal a lelkében. Szóval ez volt az én szexuális felvilágosításom.

Feküdtem hát ott az ágyon, hasamon azzal az elpazarolt tejcsivel. S tudtam, valahol a világban most ki fog purcanni egy etióp kisfiú a párzó oroszlánok miatt. Ám végül arra jutottam, menthető a helyzet. Eldöntöttem hát, egyedülálló apa leszek, és felnevelem a gecitócsát.

Mindennek bizony sok-sok éve. Azóta egyszer sem zuhanyoztam, nehogy lemossam magamról bőrömhöz tapadt csiganyálka szerű utódom. Áttetsző cellux szalagokat is ragasztottam a pocakomra, hogy így is megvédjem a lepergéstől az odaszáradt férfikenetet. Sokat megtettem hát Fannikáért. Ő meg hálából itt csesztet, amiért nem vihet okostelót a suliba.

*

Nem, Fannika nem szokványos suliba jár. Próbáltam persze spermafoltos hassal besétálni a sarki általános iskolába, de a portás rám hívta a zsarukat. Hiába, meglehetősen szar állapotban van a magyar oktatás. Már épp feladni készültem, hogy valahogy becsempésszem a száradt gecim az oktatási rendszerbe, amikor sikerült ráakadni egy speciális iskolára, ahová kizárólag az anyuka nélküli kölykök járnak. A csak apukás születésű gyerekek között igen jól érzi magát a kislányom: szerintem még szerelmes is a kis padtársába, Radoszlávba, a tíz éve száradó ondós zsepkendőbe. Tudom, mert én is ott ülök velük a suliban, hisz gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk.

Szóval mondhatjuk, hogy ahhoz képest, hogy Fannika egy kis geci, egész átlagos gyerekkora van. De miután a kormány kitiltotta a mobiltelefonokat a suliból, nem hajlandó oda járni többé. Nem értem, egyáltalán mi a fasznak kell neki okostelefon oda. Biztos Radoszlávval, a jóképű gecis zsepivel chatelnek. Mert hiába padtársak, a mai fiatalok már csak így képesek kommunikálni. Főként a kis gecik. Mert se szájuk, se torkuk, se hangszáluk nincsen.

De akkor is felbasz ezzel a mobil dologgal, látszik azon is, hogy ezúttal felemelem a hangom. Sejtheti, hogy nem szarozok, mert ilyenkor a teljes nevét használom, ahogy ráförmedek: – Elég ebből a szarakodásból Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! Ezennel egy napos szobafogságra ítéllek!

A kis geci erre elsápad. Sose ítéltem még ilyesmire. De ideje elkezdeni. Az egyetlen probléma, hogy voltaképp mégis csak össze vagyunk nőve, hát hogyan száműzzem anélkül, hogy magam is vele tartanék? Azért kísérletet teszek rá. Szerencsére növesztettem már akkora sörhasat, hogy úgy-ahogy át tudjam dugni a másik szobába az ajtónyíláson keresztül. Aztán megpróbálom rázárni valahogy az ajtót. Először szép lassan csukom rá a szomszéd helyiségbe csüngő pocakomra, majd egyre vadabbul csapkodom, hátha tényleg el tudom szeparálni magamtól a száradt ondókislányt. Az ajtóél fájdalmasan vág a bőrömbe, ám én tovább erőltetem, próbálom teljesen rázárni a bendőmre – a kín gömbkaktusza az idegeimen hempereg s parázsvirágokat hoznak a gyötrelemhúshorgok; az ajtóél először lilára zúzza a kis zsírhasikámat, majd fel is sebzi, és vér csöppen a padlóra. Tovább erőltetem a dolgot, kitárom, teljes erőből rácsapom a hasamra, majd húzom, rángatom, habzó szájjal olyanokat ordítva, hogy szooobafogsáág meg kköönyteejcsii meg etióóóp kisfiúúúk. Kitörik az ajtóba épített gríz üvegablak. Felkapom az egyik homályos szilánkot, és az összezúzott hasamnak esek, hogy lenyiszáljam magamról, mint valami csüngő övtáskát. Szakad a szövet: az éles üveg és az ajtóél végül amputálja rólam a szomszéd szobába lógó kis sörhasat, mikor végül felordítok, hogy „Eszedbe ne jusson pazarolni a könnycsi-tejcsimet, te kis szarjankó!”, platty, a zsíros, bőrös hasszövet, rajta a celluxos gecivel, véres felmosórongyként toccsan a padlóra odaát. Miközben elájulok a vérveszteségtől, arra gondolok, hogy végre. Szobafogság.

*

Álmomban vérben fürdeti a szavannát a lenyugvó Nap. Szerte halott etióp gyerekek hevernek, mint megannyi csonkig égett fekete, sovány gyufaszál. A hullarakás tetején két oroszlán közösül – szőrös, rángatózó csípőjük körül legyek hada döngicsél. S a párzó ragadozók körül anyám rohangál változatos ruhákban, mint afféle kerge sámán, és valamit sipítozik a babanövesztő tejcsiről. Az égen nedves kamaszfiúágyak repülnek át gecitől csillogó lepedőszárnyakon, mint súlyos, sápadt ráják. Rádöbbenek, hogy ez bizony egy nedves álom, egy szexuális természetű valami, s próbálom kirángatni magam ebből a vérbő vízióból, nehogy önkéntelenül is meginduljon a magom. Persze késő. Arra térek magamhoz a nappaliban, hogy egy hatalmas vértócsában fekszem. Ott ahol eddig a hasam volt, egy vörös húskráter, egy seblyuk tátong. Látom a rángatózó hasizmok egymásba kapaszkodó húshúrjait, a beleim derengő szervkanyarulatát. Ám ami még rosszabb, a seb körül fehér gyöngy cseppek csillognak – a Jóistenke sűrű, sós tejkönnyecskéi. Alaposan teli élveztem a hassérülésem. Fannikának immár testvére született, itt növekszik a pocimban.

Mellettem az ajtó félig nyitva. És látom, szökik már Fannika. A lenyesett sörhasam, ez a nyákos-zsíros húscsomó mint vörös meztelen csiga csúszik-mászik végig a padlón vércsíkot húzva maga után. Rájövök, reggel van és az iskolába siet. Erőtlen ujjaimmal a rángatózó bőrhús-lény után kapok – mert látom, egy mobiltelefon van hozzácelluxozva az életre kelt gecis hashoz, mint csigaház, áll ki a menekülő szövetkupacból.

Azt akarom kiáltani, hogy hagyod itthon azt a kibaszott mobilt, Czibere Gabriella Fióna Csenge Giszmunda Anélia Fanni Ágota! De már a második szótagnál meghalok. Pedig nem is vagyok etióp kisfiú, mégis tudok ilyet. Az elpazarolt könnyek súlyos büntetése. A Jóistenke undorodva töröl le a hasáról egy zsebkendővel, és a túlvilág szemetesébe hajítja a lelkemet felszürcsölt papírgalacsint.

A kormány kötelezővé teszi a végbélszűrést, szóval felhatalmazva érzem magam, hogy indokolatlanul is a seggemet mutogassam az egészségügyi dolgozóknak.

Kezdetben csak a rendelőben villantottam segglyukat, később már a kórházi folyosón is letoltam nekik az alsóm, most már az otthonukban is felkeresem őket, hogy betoljam az ajtajuk levélrésén a valagam. Megjött a csokikarika postás, rikkantok ilyenkor. Olykor képeslapot is küldök róla nekik. Igen, ez az én ánusz pride-om, mert bár lehet a pofám az kibaszott ronda, a segglyukam meglehetősen dekoratív – egy cukicska bőrredős kis betlehemi csillagocska, aminek jó esetben folyton ragyognia kéne az égen, ehelyett nadrággal kell elfednem, pedig hát inkább húznék alsót a képemre.

Fáradtan sóhajtanak az orvosok, amikor a képükbe tolom a végbélnyílásom, de mi mást tehetnének, nekiállnak kotorászni benne – elvégre letették a hippokratészi esküt, aminek szó szerint így hangzik az ötödik mondata: „Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat, és ha látok fingraktárt, megbizgerélem.”

Telnek a hetek, és a végén már annyi doki jár a hátsómban, hogy hivatalosan is egészségügyi intézménnyé nyilvánítják a szarómat. Amivel csak annyi a gond, hogy Magyar Péter országos kórházbejárást tart, és feltétlenül ki akarja terjeszteni ezt a dolgot a kulakancsómra is. Épp a kórházi menzán rázom a fosómat a rotyogó zöldborsó főzelék fölött, elvégre hé, a konyhások is egészségügyi dolgozók, amikor váratlanul betoppan a Tisza Párt elnöke, és bizony ragaszkodik hozzá, hogy behatoljon a fenekembe. A zöldborsófőzelék szerencsére síkosítónak sem utolsó, így némi próbálkozás után Magyar Péter halk nyögéssel becsusszan az ánuszomba. Ám aztán némi penészre bukkan a belemben.

– Látjátok? Felháborító állapotok uralkodnak a magyar kórházakban! – kommentálja live streamben a dolgot, de a délutáni kormányinfón Gulyás Gergely tagadja az egészet: az csupán porral borított zsírfolt, állítja, elvégre a hazai egészségügyi intézményekben, így a hátsómban sincs és nem is lehet penész.

Én persze tudom, hogy se nem penész, se nem porral borított zsírfolt, egyszerűen csak szaros a seggem belülről, de ez nem olyasmi, amit szívesen reklámoz az ember, így hát csendben tűröm, amikor megérkezik a takarítócsapat, hogy alaposan kisuvickolja a bélcsövem. Mint kiderül, egy zöldborsófőzelék beöntés csodákra képes.

Nézik, vizsgálgatják a főzelékbe áztatott végbelem, és rázzák csak a fejüket, hogy nem, nem, ez továbbra sem lesz jó, hisz ha újabb seggbejárást tart a Magyar Péter, ebbe is bele fog kötni – elvégre se betegágy, se CT gép nincs a belemben. Ám szerencsére még mielőtt feldugnának nekem egy 14 ezer kilós, 450 kV-os anódfeszültségű röntgengépet – amihez talán a menza összes zöldborsófőzelék-síkosítója is kevés lenne –, meghozza a mentő az első pácienst. Egy vajúdó anya az, nincs hát idő holmi lakberendezésre. Nagy erőkkel próbálják hát az izzadt, szülési fájdalmaktól görcsbe csömörödött, sikoltozó anyukát feldugni a segglyukamba, s bizony vele sikoltozom én is, mintha csak osztoznék a szülésben – és így is van, ám belőlem nem kifelé, hanem befelé hatol valami. Nos, hiszed vagy sem, az én belemnek is meg vannak a maga korlátai, miután sikerül tehát felerőltetniük az anyuka lábikóját bokáig a fosómba, szánakozva közlik vele, hogy ennyi és nincs tovább, nem tudják a szülészetre vinni, mert az biza túl szűk.

– Legalább a gyerek szülessen kórházba! – rikkant egy ápoló. Kihúzzák hát az anyuka lábát a seggemből, és mindent elkövetnek, hogy hozzáillesszék a nő tág, nyákos hártyagombaként reszkető szeméremajkait meggyötört, ánizscsillag formájú segglyukamhoz – mintha csak két száj lenne, ami izzó csókban forr össze, úgy cuppannak össze. Magzatvíz és vér áztatja még mindig főzeléktől nyákos ánuszomat, majd érzem, valami elindul kifelé a nőből, és egyben bele az én testembe – kemény csontkúpként tolja fel magát a végbelembe, aprócska ujjacskák kaparják belülről a szövet csövet. Hamarosan fojtott gyereksírás, mint eltévedt Minotaurusz segítségkiáltása béleli ki szarborsófőzelékes belső labirintusom, a hasam fájdalmas léggömbként feszül ki, ahogy befogadom az újszülöttet. Betlehemi csillag ánuszom fájdalmasan nyeli magába a kis megváltót, s immár kocsonyás húrként már csak egy köldökzsinór köti össze a vajúdó nő ürgelyuk méretűre tágult pináját a seggemmel – ám hamarosan ezt is elnyesik, mintha csak szalagot vágnának át egy új kórházi szárny felavatásakor, s a kocsányos hurka most úgy csüng ki a lábam között, mintha csak valami torzszülött majomfarok lenne.

Magyar Péternek igaza volt, mert a magyar egészségügy el van baszva – látom be, és persze felbaszom magam, mert -én csak a tündéri kis segglyukamat akartam mutogatni, erre tessék, belepetéztek egy embercsecsemőt a végbelembe. Jóféle csikós ostorként pattogtatni kezdem hát a bélfarok-kocsányom, és végigcsapok az ápolók gyülekezetén – adok én nektek humánus egészségügyi rendszert meg korszerű diagnosztikai eszközöket – mint Jézus a kofákat hajtom ki őket a menzáról, de még a vajúdó nő is pókjárásban menekül előlem, csúszkálva a saját vérén, én meg seggkorbácsomat rázva szabadulok rá a világra, benövöm, mint a gyűlölet lüktető ánuszrózsafürtje, én, a harag mindent tépő hurokhorga, a düh recsegő, fekete kukoricatáblája – elverem a kórházakat, megcsapom a Parlamentet, pofán baszom a minisztereket, felképelem Magyar Pétert, ütöm Semmelweis Ignác szobrát, sőt, átlógatom az időn a valagnyúlványom, és végigcserdítek Hippokratész homlokán, majd hörögve, ordítva az ég felé csapkodok ruganyos seggférgemmel, egyenest Isten felé, akinek a boszorkánykonyhájából gőzölgött ki minden betegség, s így a gyógymód, a kórházak is. S talán már látom is a Mindenhatót. De az is lehet, hogy csak egy poros zsírfolt az égen. És Ő talán penésznek néz engem idelenn. Nincsenek válaszok, s a végén mindenről kiderül, hogy voltaképp egy kiadós szarfolt. De erről inkább nem beszélünk.

Mikor aztán lenyugszom, valami elhagyatott istállóba tévelygek, s mint análvárandós Mária a szúrós szalmán guggolva simogatom pöfetegként felpuffadt hasam. Odabenn a segggyermek kellemesen betokozódott már főzelékfoltos beleimbe. Eldöntöm, orvost nevelek belőle. Nézegesd csak belülről a belem, te kis egészségügyi dolgozó, s ha felnősz, szépen kiszarlak és meggyógyítjuk ezt a göthös, csupa-penész, csupa-poros zsírfolt, csupa szar világot. Nagy dolgokra vagy hivatott. Például hogy nézegesd megállás nélkül a csoda kis csoki ánizscsillag segglyukacskám, ó igen!

Rendelek a Temu-ról gyerekmunkást, de azt is gyerekmunkások rakják össze; és attól tartok, a robotra kényszerített ázsiai kiskorúak nem jeleskednek túlzottan az emberi anatómiában. Talán mert ahelyett, hogy suliba járnának, műanyag banántartó tokokat és tojáshámozókat gyártanak.

Nézd, ennek az anatómiailag inkorrekt kiskorú munkaerőnek több testi rendellenessége is akad. A leglátványosabb tán, hogy a tüdeje kitüremkedik a hátából. Így valahányszor levegőt vesz, a felfújódó eres szövetzsákok, ezek a lapocka körüli zsákállatka-terhek megduzzadnak, s ettől a gömberekció-kombótól egészen úgy fest a lurkó, mint valamiféle felszállásra készülő rovar, amely kibontja nyálkás lebernyeg-membrán szárnyait.

De ezt könnyű lenne még elviselni. Ám azt, hogy koponyaüregében szem helyett két sárgás-rózsaszín, erekkel beszőtt heregolyó forog és azt, hogy ahol az orrának kéne lennie egy mindössze pár centis gyerekpénisz csüng, ami csiklandozza reszkető felső ajkát, szóval ezek a finom kis apróságok garantálják, hogy az elbaszott korcs Temu-gyerek ne legyen a lakás dísze. Oké, de nem is azért vettem. Ugyanakkor túl jó munkaerőnek sem tűnik: ahogy apró orr-húgycsőnyílásán szörcsög és tapogatózik, miközben tüdeje óriási fátyolos szömörcsög gombaként fújódik fel és omlik össze, mint a világ legelbaszottabb ejtőernyője, úgy döntök, a fogyasztóvédelemhez fordulok. Aztán rájövök, manapság senki sem terheli már ezzel őket, hisz hatásosabb, ha egyszerűen kiposztolom a közösségi médiában.

Feltöltöm hát a péniszorrú gyerek fotóját, s jön is rá két döbbent emoji, ami legalább olyan jó, mintha a fogyasztóvédelem eljárást indított volna. Másnap viszont elvisznek gyermekpornográfia terjesztéséért. Ráadásul egy egész napot kell arra várnom, hogy Novák Kati kiszabadítson.

Otthon aztán geci nagy felfordulás vár: a hereszemű kölyök négykézláb csúszkál a padlón, felborított, eltört mindent a lakásban, s hogy némiképp az éhségét csillapítsa, megette a kaszáspókokat a sarokból. Közben pedig összeszarta XS-es méretű munkás nadrágját. Belátom, ha már itt rontja a levegőt, jobb ha melóra fogom.

És hogy miért rendeltem gyerekmunkást a Temu-ról? Mert az ott lévő összes terméket gyerekmunkások állítják elő, így arra gondoltam, ha lenne saját gyerekmunkásom, az ingyen előállítaná az összes ott kinézett árut, s nem kéne többé rendelgetnem! Zseni vagyok, mi?

Bár az ivarszerv tekintetű kölök egy csomó fontos cuccot összetört a lakásban, ahogy próbált kiszökni, végül mégis arra jutok, hogy ott bassza meg az ég azt a sok régi vacakot, a leginkább most egy légáteresztő, állítható pórázos csirkehámra van szükségem, amivel a nem létező baromfimat sétáltathatnám, vagy még inkább egy vicces, elektromos golyóstollra, ami megráz, valahányszor lenyomom a gombját.

Fogalmam sincs, pontosan mi kell neki ahhoz, hogy elektromos golyóstollat gyártson, de teli hordom a szobát faanyagokkal, ragasztóval és elemekkel, majd a fordító programot használva ráparancsolok, hogy rakjon össze egy ilyen speckó tollat nekem: – 为我打造一支有趣的电动圆珠笔!

Ám a gyerek nem érti, vergődik csak a szobában széthajigált nyersanyagon, fújkálja szövetgömbös háttüdejét, az arcából kiálló szőrtelen kis pénisz apró elefántorrként szimatol maga körül. Magamra zárom az ajtót és telisírom a legutóbb Temu-ról vett plüss pontypárnám: tudom, immár a nyakamon ragadt ezt a semmirekellő kis torzszülött. Estére aztán hatalmas duzzanat nő a kis kínai nyakára: a lángvörös, krumpli méretű kelésből sárga, bűzös genny csordogál a padlóra. Tessék, most már vihetem dokihoz is – bár lehet, ha egy orvos megpillantaná, a giga pattanást találná a legkisebb problémának. És hiába kérem, hogy hagyja abba, nyüszít csak, mint egy kutya, és folyton azt a genny göböt kaparássza pici kínai ujjacskáival, míg nem aztán az egész szar vízhólyagként ki nem pukkad, felfakad, és a halott sejtek orrfacsaró, véres sűrített tej-tengerével együtt kifordul a testéből egy aprócska toll is. Tátva marad a szám. Hirtelen megértem, hogy a kínai gyerekmunkások a testükön belül rakják össze a Temu-s termékeket. Megnyomom a golyóstoll gombját, és miközben megráz az áram, örömkönnyek szöknek a szemembe.

– Ó, kicsi Csong! – Igen, ezt a nevet adtam a gyereklénynek. Tenyerembe veszem meggyötört arcát, és eres heregolyó szemébe nézek, melyben ott gomolyog egy gazdasági világhatalomra törő kommunista ország minden kapitalista termékenysége. – Sok-sok kaland vár még ránk!

*

És így telnek aztán a napok: újabbnál újabb termékeket rendelek. Csong, szülj nekem napelemes locsolókannát a gyerektesteden keresztül, hadd érezzek boldogságot! Savanyú betegségszag, mint kiűzhetetlen dzsinn telepszik a lakásra. Szakadások egy fiúban. Véres gennyrózsák kertje, a heregolyók nyálkásan pörögnek csontüregükben. Ott fekszik a gyerek, hasán sárgálló gennyduzzanat, akkora mint egy emberi fej: szilikon szűrős tésztafőző edény növekszik benne. Az égen vörös színű Betlehemi csillag suhan át.

– Meg tudod szülni, kicsi Csong! – suttogom a péniszorrú kisfiú fülébe, miközben a köldökét feszítő gennyhólyag felfakad, hogy véres döglött sejtpéppel itassa át a szőnyeget. Élünk-éldegélünk: takarítom a hereszemű tüdőszárnyas lepkefiú szarját, kisállatboltból vásárolt gyümölcszselével etetem. Ő cserébe autós telefontartókat szül sebein keresztül a térbe. És nyüszög, fájdalmasan szörcsög, húgycsőnyílásán kapkodja a levegőt, én pedig újra és újra megrázom magam az elektromos tollal és azt mondom neki, ez a boldogság meg hogy sose volt más. Mert sokak szerint egy tárgy nem deríthet jobb kedvre, de a körülöttünk lévő tárgyakat ugyanazok az atomok építik fel, mint az emberi testet. A vicces kacsás gumis hajpántot egyazon atomok alkotják, mint a boldogsághormonként ismert szerotonin, s magát az agyat, amely azt létrehozza. Különleges kedvezmény ez, kicsi Csong, te pulzáló fájdalomgöb, te ifjú gyulladás-létezés, te viaszheregolyó-tekintet. S halkan nyöszörög ez a világra rendelt sejthalmaz, miközben egy aranyos lámás női kézitáskát rak össze magában, vagy egy Donald Trump ébresztő órát, amit reggel hétkor fülön lő egy kis műanyag puska – én pedig mint macskát, békaként felfújódó tüdőzacskóit cirógatom. Ahogy gyűlnek a termékek, egyre több lyuk tátong már a gyerekben, sebei lassan forrnak – a nemesacélból készült banán tartóval alighanem túl messzire is mentem, felsebezhette belülről a szerveit. De Csong csöndben tűr mindent. Kivéve amikor egy 3 dimenziós hajós éjszakai lámpát kérek tőle, mert akkor váratlanul sírva fakad: heregolyó szemei sós spermás vizet kezdenek levedzni.

– Mi a baj, Csong? – kérdezem. – Mármint tudom, hogy pusztulsz, s haldokló tested a felszínes boldogság és a csontig hatoló fájdalom értelmetlen temploma, de… Mi a baj?

És Csong elmondja. Kínaiul karattyol, a fordító program alig tudja követni. De kiderül, hogy világ életében iskolába akart járni, hogy ha egyszer felnő, nyithasson egy kis éttermet a tengerparton. Hogy látni akarja az óceánt. Megrendülten hallgatom. Rádöbbenek, hogy oly sok mindent kértem már a kis Csongtól, s azt bezzeg sose kérdeztem meg, ő mit akar, őt mi tenné boldoggá.

Igen, a kisfiú haldoklik. Tüdeje egyre lassabban fújódik fel, és sípoló hang szakad fel orrpéniszéből. Vér csorog ajkán.

– Egyet se félj, kicsi Csong, megrendelem neked a tengert! – biztatom, mire kifut a vér az arcából. Hisz az jár a fejében, hogy nem és nem, azt bizony ő már nem tudja nekem kihordani. De egészen más terveim vannak: a Temu-ról vásárolok neki tengerpartot – akciós, 14.670 forint. Hamarosan kínai gyerekmunkások érkeznek – úgy festenek, mint egy általános iskola bubópestises tagozata, mindet kelések borítják – van, amelyiknek a nyakából, a vállából, másoknak a combjából, a mellkasából áll ki egy-egy kézilabda méretű gennyduzzanat. S apró késekkel felfakasztják őket: van, amelyikből arany sárga homok pereg ki, van amelyikből tiszta, sós víz csordogál, s akad amelyikből sziklák, fésűs kagylók potyognak. A sarokban egy szerencsétlen 8 éves ferde szemű gyerek egy delfint próbál megszülni az oldalából.

S hamarosan ott állunk Csonggal a kész tengerparton. Húgycsőnyílás-orrjáratát friss óceáni levegő járja át, s megtölti a hátából kiálló rovarszárny-zsákokat.

– 我希望我能看到它！(Bárcsak láthatnám!) – sóhajt a kisfiú, s ekkor rájövök valamire. Ha a szeme helyén herék, az orra helyén pénisz van, sejtem már, hol lehet a valódi látó és szagló szerve. Lehúzom hát a gyerek nadrágját, és valóban: a lába között vörös kocsányon ott csüng két szemgolyó és egy orr. Csong pedig örömében felsikolt, ahogy rácsodálkozik a tengerparti tájra, a vijjogó és rikácsoló sirályokra, a sziklákat görgető türkizkék hullámokra, a horizont szélén billegő vitorláshajóra.

– 美丽的！(Gyönyörű!) – suttogja, s hirtelen irigyelni kezdem az örömét, illetve elbizonytalanodom benne, hogy ezt a boldogságot valóban atomok alkotják, mint a tárgyakat, s meg tudnám-e vásárolni.

– Hé! Az a fickó ott lehúzta egy kisfiú gatyáját! – sikolt fel egy bajszos turista, akit a tengerparttal együtt a Temu szállított ki. Majd hozzáteszi: – Á, nyugi haver, csak vicceltem! – És már kapja is le a Temu-ról rendelt bajszos férfi maszkot a fejéről. Megkönnyebbülten látom, csak Novák Kati az, a pedofilok nagy barátja.

Állunk tehát a parton. Csongból lassan kigőzölög az élet. Én pedig leküzdöm magamban a vágyat, hogy utoljára még egy 4 darabos ergonomikus narancs- és citromhéjhámozót kérjek a kölyöktől. Ahogy a gyerekmunkás haldoklik, ismeretlen félelem támad bennem. Ha nem lesz már itt Csong, hiába a végtelen óceán, mert senki sem fog már neki örülni. A megvásárolhatatlan boldogságot mind elviszi magával ez a kis angyalka, ahogy tüdőszárnyain az égbe száll.

Átműttetem magam okostelefonná, hátha többet simogatnak majd a nők, de Magyar Péter belebasz végül a Dunába.

Nem volt pedig egyszerű kapacitív érzékelő réteget ültetni a bőröm alá, a jó doki először nem is akarta vállalni, hogy LCD kijelzőt implantáljon a felhám és az irha közé, de mivel több érzékenyítő tréningen is részt vett már, sikerült azzal meggyőznöm, hogy egész életemben telefonnak éreztem magam, így voltaképp kiszabadít valamiféle börtönből, ha átalakítja a hasamat és a mellkasomat egyetlen nagy érintőképernyővé.

Persze kamu volt az egész. Sose képzeltem magam mobilnak. Csupán a női ujjak tapintására vágytam. Kikötöttem hát, hogy úgy oldja meg ezt az egész érintőképernyő beültetéses szart, hogy a hívógomb valahogy a péniszem legyen, babrálja csak meg nyomkodja a szebbik nem.

Elvégezte hát a telefonná alakító operációt. Azóta LED fény szűrődik ki a műtéti kapcsokkal telitűzdelt hasfalamon. A képernyő ugyan kissé homályos, mivel a vizuális tartalomnak a bőrömön kell átszűrődnie, de amúgy remekül működik: azóta valahányszor magamhoz nyúlok, TikTok videók, táncoló, filterben fuldokló tinik, vicces memék és aranyos cicás felvételek villódznak a felsőtestemen. Amikor pedig a péniszemet markolászom, többször is felhívom a segélyhívót. Fekszem az ágyban, simogatom magam, sütkérezek a kék fényaurámban, majd úgy döntök, ideje vadászni. Kiosonok a városba, s nők elé toppanok. Mint denevérszárnyat, széttárom előttük a ballonkabátom: alatta teljesen meztelen vagyok, és nagy átéléssel illegetem előttük új, impozáns telefontestem. És a trükk működik: a kék LED fény valósággal elbűvöli a nőket, mint molylepkéket a lámpa – tapogatnak, ablakokat nyitnak meg a varratos mellkasomon, majd bezárják őket a mellbimbóm nyomkodásával, a köldökömmel új csatornákra iratkoznak fel, fotókat posztolnak a hasfalamra, az üzeneteiket csekkolják a lágyékom körül. Ám hiába rázom előttük mereven lüktető, zöld hívásgomb fényben úszó péniszemet, a farkamhoz magához egyik se ér. Átkozom magam, amiért nem gondoltam erre korábban: hisz manapság senki sem használja már hívásra a mobiltelefonját.

– Ööö… Talán ideje lenne végre rácsörögnöd az anyukádra? – kockáztatom meg az egyik parkban hasfalamat tapizó lánynak, és szinte az orra alá tolom a zöld lidércfényben ragyogó hívásgombfaszom. De hiába, inkább videót néz arról, ahogy valaki felhívja az anyukáját. Körbeslattyogom a parkot, hátha akad olyan, aki szívesen diskurálna a szüleivel a farkamon át, s minő meglepő, nem járok sikerrel: a golyóim már fájdalmasan lüktetnek a belé szorult spermától. Csakhamar sírásra és óbégatásra leszek figyelmes: megpillantok egy fiatal nőt térdelni a park széli zebránál. A babakocsiját elsodorta egy autó. Egy vérző fejű csecsemőt ringat és azt kiabálja: – Segítség! Valaki hívja a mentőket!

Eljött hát az én időm! Odatoppanok hozzá, széttárom a kabátom és lengetni kezdem előtte a farkam. Ez az, hívd a segélyhívót, bébi, hogy megmentsd a gyereked, suttogom neki érzéki hangon, s oly közel rázom az arca előtt a hímtagom, hogy duzzadt makkom szinte előváladék bajszot rajzol a haldokló csecsemőt szorongató anya reszkető szája fölé. A nő először ijedten néz, majd valamiféle öröm és megkönnyebbülés fut át az arcán, s egy laza mozdulattal, mint valami rongybabát, elhajítja a sebesült csecsemőt, és cikkeket kezd olvasgatni a szülés utáni terhességi csíkok eltüntetéséről a mellkasomon, valamint rendel egy világító babahordozót a Temu-ról a csípőmet nyomkodva.

– Miféle anya vagy te, a gyereked mindjárt meghal, miért nem rázod ki a farkamat? – üvöltök, de nem, eszébe sincs az erektált hívógombomhoz érni, így hát jobb híján magam kezdem verni a faszom. Hamarosan nagy vijjogással megérkeznek a mentők, ám amikor a kiérkező életmentők megpillantják a LED fényben úszó felsőtestem, meg is feledkeznek az aszfalton kivérző kisbabáról, és mind a mellkasomat akarja tapizni defibrillátor lökésektől megedzett férfias kezükkel.

Ekkor menekülőre fogom. Egészen az ötödik kerületig kergetnek, ahol beszökök egy szórakozóhelyre és megpróbálok eltűnni a bulizó tömegben. Ám ahogy a bulifények stroboszkópöklendezésén törtetek át a táncikáló emberek vergődő hordáján, észre sem veszem, hogy valaki meglök a vállával és véletlenül bekapcsolódik a ballon kabát alól kilátszó felsőtestemen a kamera – így akaratlanul is videót forgatok arról, ahogy a Tisza Párt elnöke, Magyar Péter az egyik asztalnál egy sör mellett az orosz irodalomról diskurál néhány fiatal lánnyal. Ebből bizony nagy botrány lesz: köztudott, hogy a politikusoknak szerzetesi életet kell élniük, soha nem ihatnak alkoholt, nem mutatkozhatnak még csak egy szobában sem a másik nem képviselőivel, az orosz irodalom pedig végképp tabu. Tudja ezt Magyar Péter is. Ijedten pattan fel az asztalától és kergetni kezd. Kimenekülök a buliból. Hamarosan már a pesti éjben loholok, vadul ver a mellkasomba épített indium-ón-oxidból álló kapacitív érzékelő réteg. S ott robog mögöttem a megveszett Tisza Párt elnök, mögötte a mellkasomra vágyó mentősök, a hátukban pedig a sipákoló anyuka, aki nem tudta még véglegesíteni a rendelését a Temu-n – szóval ekkor fut át a fejemen, hogy mégsem volt olyan kurva fényes ötlet okostelefonná műttetnem magam.

Hamarosan elfogy az út – ott állok már az éjszakai Duna parton, előttem sötéten hömpölyög a víz. S ekkor beér a magából kivetkőzött Péter, aki egyetlen határozott mozdulattal a folyóba taszít. Zuhanok, a hideg, fekete hullámok pedig éhes torokként nyelnek el, fogadnak magukba.

– Úristen, ez a pszichopata egy embert lökött a vízbe, valaki hívja a mentőket! – sikoltanak a mentősök, és már kapják is elő a telefonjukat, hogy hívják a mentősöket. De bizonytalanul nyomkodják a gombokat, mint akik nem tudják már, hogyan is kell tárcsázni a segélyhívót. Nem csoda, senki sem használja már telefonhívásokra a mobilját. Több se kell viszont Péternek: amikor megpillantja a kék fényben úszó telefonokat, rángatózni kezd a szája, majd sorban kapja ki a mentősök kezéből a készülékeket, s a Dunába hajigálja őket.

– Tégláról téglára! – kiabálja, s úgy jár a keze, mint a rotációs kapa, górja csak a téglatelefonokat a folyóba. Egyre több ember gyűlik össze ott a parton. Mind tárcsázni akarja a segélyhívót. Péter pedig ettől egyre jobban bevadul – a világító telefonképernyő olyan neki, mintha csak bika előtt ráznák a vörös posztót –, sorba kapja ki az emberek kezéből a kütyüket, és hajítja őket a hullámok közé – mint középkori nyíleső, úgy zuhognak a LED-es fénykészülékek a folyóba – potyognak, mint futurisztikus, hűs lángok az égből, mint villódzó zúzmarahullás, elektromos szikraparázs, s a kozmikus őrület és az értelem csontjaiból kifőtt kocsonyapánik a tudatba dagad, az őrület nyirkos ujjbegye már az elmék reszkető érintőképernyőjén matat, s Magyar Péter beindul és felszántja a várost: a Dunába hajítja mind a járókelők telefonját, mind a sarki telefonfülkéket, mind a telefonos operátorokat, sőt, visszautazik az időben, s magát Alexander Graham Bell-t is a habok közé veti – kéken villódzó gátat épít, telekommunikációs hódrakást, majd TikTok videótéglákból álló Bábeli tornyot, ami táncoló tinilány falaival egyenest a felhőkbe tör, Istenbe fúródik. S az éjszakában ragyogó telefonfalak felfogják a hullámokat, áradni kezd a Duna. De én erről már mit sem tudok: ott fekszem holtan a folyó iszapködös alján, érintőképernyős bőröm ragyog csak a fenéken. Persze, utoljára még próbáltam hívni a segélyhívót, s a saját farkamat a számhoz emelve azt ordítani, hogy segítség, de csak buborékok szakadtak fel a tüdőmből.

Szóval ott heverek most döglötten, pontyok és harcsák csipkedik közösségi média ragyogásba panírozott holttestem, elkékült bőrömön tinédzser lányok, virtuális szellemek járják loop borostyánba kövült táncukat, s a körém gyűlt buta halszemekben feliratkozó gombok visszatükröződése csillan. Mint virtuális tábortűz, lobogok, s egyre több és több hal gyűl körém – a folyami lények megbűvölten figyelik ezeket az ismeretlen világból érkezett villódzó képeket, s ahogy testemet seprő nyákos uszonyaik új és új ablakokat nyitnak meg és zárnak be, kattanva fordul egyet az evolúció keréktárcsája –, a körülöttem tolongó állatok ezüstös, pikkelyes testében már ott feszülnek az ikrák, amiből azok az új halak kelnek majd ki, amik TikTokon cseperednek fel, és előbb-utóbb készen állnak rá, hogy birtokukba vegyék a víz alá került Budapestet. Csipkedik, simogatják a mellkasom a jövővel kibélelt hidegvérű anyák. S én szerencsére már halott vagyok, így már nem is basz fel annyira, hogy egyik sem ér hozzá a farkamhoz.