Radiátorfiúnak ​hívták, mert egy acéllemez radiátor nevelte fel. Kétéves volt, amikor apja kikötözte őt a fűtőtesthez. A fickó szívesen elnézte esténként, amint a forró fém a bömbölő gyermek bőrét sütögeti. A kölyköt végül ez a radiátor tanítja meg beszélni, egy különös, klattyogásokból álló nyelvre, ám valami mást is mutat a fiúnak: hogy hogyan forrósítsa fel a saját testét, mintha ő is csak egy konvektor lenne.

Miután leég a családi ház, a Radiátorfiú elindul világot látni, és őrült kalandok sorozata veszi kezdetét – egy emberi szíveket porlasztó, életre kelt kályhával és magyalzombikkal kell megküzdenie, hamarosan pedig azon kapja magát, hogy Magyalország miniszterelnökévé választották és egy vályogházakból épült kastélyban éldegél krampusz minisztereivel, akik szabadidejükben szarvasagancsokat kalapálnak az emberek koponyájába. De vajon képes lesz-e felmelegíteni fagyoskodó népét és elhozni nekik a karácsonyt?

A bizarro fiction hazai képviselőjeként ismert Komor Zoltán ezúttal egy groteszk, egyszerre szívmelengető és vérfagyasztó dark fantasyval jelentkezik, amely garantáltan meglékeli az olvasó koponyáját.
***********************
E-könyv: (200 Ft)
https://dibook.hu/konyv/magyalorszag
***********************
Nyomtatott könyv (előrendelhető, 2 020 Ft)
https://undergroundbolt.hu/termek/magyalorszag/
***********************
https://moly.hu/konyvek/komor-zoltan-magyalorszag

Megromlik a tejbegríz a hűtőben. Ezzel persze nem arra akarok utalni, hogy megbüdösödne, vagy elszaporodnának benne a baktériumok, hanem hogy erkölcsileg romlik meg, és mindenféle perverz, kikötözős, fegyelmezős szexuális vágyak ébrednek benne, amiket szende titkárnőkön akar kiélni, de mivel csak én vagyok kéznél, ezért az én seggemet akarja elverni grízes tejpilléből font ostorával, majd csípős fahéjjal bekenegetni a sebeimet.

Azt leszámítva persze, hogy a BDSM-tejbegríz a nem-konvencionális szexuális tevékenységekre van kiéhezve, és a fájdalom és a kiszolgáltatottság látványa keményre duzzasztja a grízszemeket testében, egyébként talpig úriember, amikor kinyitom a hűtőajtót, azt mondja, választhatok egy biztonsági szót, amit, ha már túl soknak érzem a megaláztatást és a fájdalmat, kimondhatok, és akkor ő abba hagyja, bármit is csinál épp velem. Állok tehát a hűtő előtt, és próbálok kitalálni egy biztonsági szót, egy végső kapaszkodót, ami kimenthet helyzetemből, ha esetleg nagyon eldurvulnának a dolgok, de nem jut eszembe semmi. A tejbegríz kezdi elveszíteni a türelmét, de végül csak bedobok valamit.

– Akkor legyen az, hogy "ez az, csináld még, fájjon még jobban, te vaníliás cukros faszkurafi, ne hallgass rám, mennyire fáj, üss addig, míg be nem szarok és az ordításom ki nem vérezteti a neutroncsillagokat és nehéz-könnyű szartrágyaként bele nem taposom a saját tudatmaradékomat a gilisztafosos temetőföldbe!"

A szadista búzadara püré hümmög és azt mondja, nincs ezzel baj, de ez bizony nem egy szó, hanem egy mondat, úgyhogy válasszak valamit inkább a szótárból, de szerencsétlenségemre pont egy 60 írásjegyből álló szónál nyílik ki; úgyhogy a biztonsági szó, ami kimenthet a csávából így hangzik: "fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért". Járhattam volna rosszabbul is, a leghosszabb magyar szó ugyanis 70 írásjegyből áll, és úgy hangzik, hogy "eltöredezettségmentesítőtlenítetthe-tetlenségtelenítőtlenkedhetőiteknek".

És akkor elkezdődik a tejbegrízes szado-mazo szex: a cukros fahéjas édesség szájpeckeket, mellbimbó csipeszt, plüss béléses csuklókötöző pántot és korbácsot vesz elő, de mielőtt szépen sorban kipakolhatná a szarjait a konyhaszekrényre, azt üvöltöm: – Fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért!

– Hé! – akadékoskodik a grízgeci. – Nem is csináltam még semmit! Épp csak kezdődik a műsor!

De újra kimondom: – Fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért!

És az édes mamalika grízgömbjei közül túlvilági sikoly bugyog fel, majd puff, egy éles villanás, és a BDSM-tejbegríz egyszerűen felrobban, tejes pürével borítva be a konyhafalat. Erre persze becsönget az alsó szomszéd, ez a göndör, szőke hajú középkorú nő, aki a légy fingásától is a falra mászik, hogy ugyan mi a hüllő kloákáért robbantgatok hajnalok hajnalán a lakásban, de sejted, mit mondok neki. Azt, hogy "fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért" – és működik! A nő kiütött sakkbábuként dől el, majd a szemem láttára elpárolog, gőzzé válik, és véget ér az évek óta tartó basztatás. Hirtelen rájövök, hihetetlen hatalomra tettem szert, találtam egy biztonsági szót, ami mindenféle nehéz helyzetből kiránt, amit ha kimondok, abba hagyják a folytonos szopatásomat. Ránézek a polcon álló befizetetlen csekkekre, és kimondom a biztonsági szót, mire puff, pöfeteg gombaként kipukkannak. Felhívom a főnököm, és azt mondom neki: "Fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért!" – mire kapok rögtön két évnyi fizetett szabadságot. Elrohanok a templomba, ahol a falfehér Krisztus szobor elé térdepelve azt üzenem Istennek: "Fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért!" És a Mindenható is leszáll végre rólam! Elmúlnak a betegségeim, megoldódnak a magánéleti problémáim, mi több, a halott rokonaim rögtön feltámadnak. De aztán az egész emberiség nevében is kimondom a biztonsági szót, mire Isten ujjának egy pöccintésével messzire űzi a koronavírust, helyre jön a gazdaság, a rák ellenszere feltalálja saját magát, az éhezés pedig egy csapásra megszűnik az egész planétán. Így lettem én a Fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért-szuperhős. Ha kigyulladt egy lakás, azt üvöltik az ablakban álló szerencsétlenek: – Ó, segíts rajtunk, ó, fosszi-faszi-fosszilili, a kurva életbe már, nem tudom, kimondani!

És mivel nem tudják kiejteni, nem hallom meg a hívásukat, ők meg szépen fekete ropi csontvázzá égnek a tűzben.

– Gyorsan, elrabolták a csecsemőmet, segíts, ó, fosszilisdino-dano-foszi, bassza szájba az ég, nem tudom kimondani! – sikolt egy anyuka, akinek így bizony nem hallom meg a könyörgését, és a pár hónapos kisbabájából prostit csinálnak Kijevben. Szuperhős vagyok! Megmentem a világot! De csak ha ki tudják ejteni a nevem.

Azaz, oké, maradjunk annyiban, hogy efféle hős lehettem volna, de valójában közel sem így történtek a dolgok, onnantól kezdve, hogy a tejbeszart gríz elkezdte kipakolni a konyhaszekrényre a perverz mütyürjeit, nos, azóta én végig hazudtam: ugyanis már előszörre se tudtam kimondani ezt a kibaszott hosszú szót. Így hamarosan azon kapom magam, hogy a BDSM-tejbegríz egy csavaros fém szorítóval bünteti a heregolyóimat, én pedig azt nyekegem: – Fosszi-fo-fosszi-lis-dino-aztakurva, nem tudom kimondani!

És a BDSM-tejbegríz belendül: forrasztópákával égeti a mellbimbóm, gillette pengével kaszabol, egy nagy reszelővel véres bőrgalacsinokká pürézi a fitymám, és megszórja vele a testem, mintha csak kakaópor lenne, miközben azt ordítja: – Na, ki most a tejbegríz, te faszjankó, ki most a tejbegríz?

Estére aztán feladom a küzdelmet, elvérzek, meghalok, a lelkem bánatos oposszum pukiként röppen ki a testemből, és rögtön a Pokol tornácára száll, ahol a patás ördög azt mondja: legyek egészen nyugodt, mától ez az otthonom, nem is kerülhetek máshova, hisz életemben buja, sötét és beteg orgiákban vettem részt. Ezen persze felbaszom magam, mondom, akart a fene belefolyni abba a horror orgiába, a romlott tejbegríz kényszerített! Mire az ördög azt feleli, na, na, bármikor véget vethettem volna az egésznek, ha kimondom a biztonsági szót. De nyugodjak meg, rendes lesz hozzám, behajít ugyan a forró üstbe, de rögvest abba hagyja a nyuvasztásomat, ha úgy akarom, csak válasszak magamnak egy biztonsági szót.

Állok tehát a Pokol kénköves küszöbe előtt, és próbálok kitalálni egy biztonsági szót, egy végső kapaszkodót, ami kimenthet helyzetemből, ha esetleg nagyon eldurvulnának a dolgok, de nem jut eszembe semmi. A Sátán kezdi elveszíteni a türelmét, de végül csak bedobok valamit.

– Akkor legyen az, hogy "ez az, kínozz még, te patás, szőrös szarkolbász rőzse, ne hallgass rám, mennyire fáj, főzd a húsomat addig, míg le nem rágom fájdalmamban a saját szempillaszőrömet, és az Egyiptomban lemészárolt újszülöttek üvöltés-lebernyegei amputált gyöngytyúkokat nem darálnak a kibaszott szívkanyarulatomba!"

Az ördög hümmög és azt mondja, nincs ezzel baj, de ez bizony nem egy szó, hanem egy mondat, úgyhogy válasszak valamit inkább a szótárból. Ad is egyet, de kaján vigyorral a képén nyújtja át, és hamar kiderül, min bazsalyog annyira: bárhol ütöm fel a szótárat, ugyanaz az egy szó szerepel benne mindenhol, a "fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntéseitekéiért." Rájövök, kurva hosszú öröklét vár rám, és már az is gyanús lesz a számomra, hogy nem magával a Sátánnal, csupán egy műanyag, Vaterán vásárolt ördögszarvakat viselő tálnyi tejbegrízzel van dolgom, ami még halálom után is csak tovább kínoz, míg végre le nem állítom a biztonsági szóval. Tudomásul véve a helyzetem becsücsülök hát a rotyogó üstbe, és már csak azért szorítok, hogy kínzóm borítson rám némi tejet is, némi grízt, meg kis vaníliás cukrot egy csipet sóval, és ha már szépen tejbegrízre főttem, majd megromlok én is lenn a Pokolban, és alaposan szétszadizok másokat bosszúból, mert bizony nincs az a biztonsági szó, ami véget vetne az élet sérelmekkel trágyázott fájdalom-körforgásának.

Egy új interjú az alábbi linken:

„Ha már hülye vagyok, legalább vegyenek komolyan” - tett.merce.hu

Megjelent a GABO Kiadó Légszomj című horror antológiája, benne az Embergólya című kisprózámmal.

https://www.gabo.hu/hu/horror/2861-legszomj-kortars-magyar-horror-es-weirdnovellak-9789635661282.html

A védettségi igazolvány szemű küklopsz megpróbál belepislogni a seggembe a buszon.

Ő ül, én állok; mellette kapaszkodom, így a fenekem nagyjából egy vonalban van az arcával, ám mivel farmeron át igen nehéz belekukkolni valakinek a végbelébe, ezért már az övemmel bajlódik. Amikor kérdőre vonom, mégis mi a búbánatos faszfioláért akarja fényes nappal az ánuszomba erőltetni merőben szokatlan látószervét, rámutat a szemgolyóját helyettesítő zöldes-sárgás plasztik kártyára, ami úgy tolul elő egyetlen, a feje közepét elfoglaló szemüregéből, mint kiálló műanyag penge, mint egy lapos totemoszlop, vagy valami pikkely, esetleg koponyába hajított dobócsillag, és lássuk be, igazából rámutatnia sem kéne, elvégre automatikusan magára vonzza az ember tekintetét, mert ilyen picsatejfölös tyúkmájpisáló okádék deformáció nem mindennap tolakszik az ember látóterébe, na de szóval ő azért csak rábök az ujjával, és azt kérdi, látom-e ezt a szart ott a szeme helyén? Mert ő ezzel bárhová bemehet, ha úgy tetszik neki, akár a seggembe is. Irigykedve nézem – nekem még nincs oltási igazolványom, így a saját hátsómba se tudok elmenni.

– Bocs, haver, amióta ingyenes a parkolás a városban a járványhelyzet miatt, egy Volkswagen Passat vesztegel a végbelemben, és kurvára nincs már ott hely egy küklopsznak! – hazudom, de a fickó nem hisz nekem, és hopp, már ki is oldja az övem. Ekkor fényes ötletem támad, hogyan csaklizhatnék magamnak védettségi igazolványt. Kissé előre dőlök hát, és hagyom, hogy a küklopsz széthúzza a farpofáimat és betolja a segglyukamba a plasztik kártya-szemgolyóját, hogy elbaszott endoszkópként vizsgálódhasson belülről. Fogalmam sincs, mit akar odabenn olyan nagyon megnézni, vélhetően kurva sötét lehet a seggemben (bár ezt csak gyanítom, elvégre védettségi igazolvány nélkül nem mentem még be oda), illetve már csak azért is furcsa, hogy ennyire turistáskodni akar a bélcsatornámban, mivel a védettségi igazolvány szemű küklopsz feltehetően rohadtul vak, lássuk be, egy plasztik kártya biológiai szempontból igencsak csökevényesen funkcionáló látószerv, de hát ő tudja: valószínűleg csak fel akar vágni vele, hogy ő mint kártyás még ezt is megteheti. Nem egyszerű síkosító nélkül feltolni valakinek a seggébe egy plasztik kártyát, de amikor már úgy-ahogy sikerül behatolnia, akcióba lépek: mintha csak én lennék a Vénusz légycsapója, a záróizmaimmal rászorítok a végbelembe erőltetett igazolványra, majd előre lendülök, és mintha csak gyümölcsöt szakítanék a fáról, a seggemmel kitépem a küklopsz plasztik szemgolyóját a koponyájából. A kártya hangos cuppanással szakad ki a fejéből, forró vér spriccel a farpofáimra, a fickó pedig ordítani kezd:

– Megvakultam! – sipítozik az eddig is teljesen vak küklopsz. Én pedig már pattanok is le a buszról, és meg sem állok hazáig, hogy a tenyerembe szarhassam a seggemben ragadt plasztik kártyát, amivel ezután bárhová beengednek!

Amikor otthon sikerül megszülnöm a kártyát, rájövök, hogy el van baszva ez az egész: az igazolványon ugyanis, bár fénykép nincs, név az igen. Az áll rajta, hogy „Védettségi Igazolvány Szemű Küklopsz”. Ezzel aztán kurvára nem fognak beengedni a strandra, hisz még egy látássérült ókori görög mitológiai lény is kiszúrná, hogy nekem két szemem van, és még azok sem plasztik kártyák. Ekkor fényességes ötletem támad, olyan ragyogó, hogy még a végbelemben terpeszkedő feketeséget is angyali glória-tündökléssel bélelné ki: védettségi igazolvány szemű küklopszot csinálok magamból, és akkor elhiszik, hogy nem csak úgy csakliztam a kártyát. Beszedek egy dobozzal a legerősebb fájdalomcsillapítóból, amit csak otthon találok, és három szem Xanaxot is utánuk küldök, aztán kezdetét veszi a műtét. Egy teáskanállal nyúlok a bal szemgolyóm alá, összeszorítom a fogam, majd egy erős rántással kipattintom az odújából. Egy körömcsipesszel nyesem el a látóideget. Megismétlem a procedúrát a másik szememmel is, aztán előkerül a véső és a kalapács. Ekkor már teljesen vak vagyok, ez lassít persze a munkában, de sikerül aztán szétroncsolnom annyira a saját orrcsontomat, hogy a két üres szemgödrömet egyetlen nagy ásító üreggé alakítsam, amibe aztán nehezen ugyan, de belekapcsozom egy irodai tűzőgéppel az értékes plasztik kártyát

Napokon át pihennem kell, ráz a hideg, a fájdalom drótkerítésből épített bábeli tornya egyre magasabbra és magasabbra tör homlokomon, de a szörnyű seb lassan gyógyulni kezd, hála a kamillateás borogatásnak. Pár hét múlva már az utcán grasszálok, azaz tapogatózom, mert kurvára nem látok semmit, de immár én vagyok a védettségi igazolvány szemű küklopsz, egyetlen huncut pillantás, és bárhová beengednek! Várnak az éttermek, a strandok, a múzeumok és a koncertek!

Tény ami tény, kezdő látássérültként voltaképp a vécét is alig találom meg. Négykézláb tapogatózok csak a földön, az utcai szemétben tenyerelve araszolok, és miközben lefejelem a tűzcsapokat, azt ordítom, utat, VIP vagyok!

Egy hajléktalan segít megtalálnom a buszt, ami majd elvisz engem… valahová. Bárhová! Oda, ahová bemehetek. Az utasok segítenek lecsücsülnöm egy székre, de fogalmam sincs, hol kell majd leszállnom, illetve ki fog segíti lekecmeregnem a járműről. Már-már rám telepszik egy sötét gondolat, miszerint nem is tárult ki előttem igazából a világ, ám ekkor érzékelem, hogy valaki mellettem ácsorog. Egy kapaszkodó utazó. Kinyújtom a kezem, és a tenyerem a fenekének ütközik. Persze, sötétnek sötét, de vakként ne legyek válogatós, legalább új hely, és majd azt mondhatom, hogy kihasználtam végre a kártya nyújtott előnyöket: elhatározom hát, hogy elmegyek a seggébe, és babrálni kezdem az övét.

Na figyelj, mert egy kis matek jön: az új járványügyi intézkedések miatt 10 négyzetméterként csak egy megkínzott, elrabolt meztelen nőt tarthatok a pincémbe zárva, ami elég nagy szopás, mert a pincém 80 négyzetméteres, és jelenleg 11 megkínzott, elrabolt meztelen picsa feszeng benne.

Azaz 10 és fél, mert az egyiket ketté vágtam egy láncfűrésszel. Bár hozzáteszem, mivel mindkét fele meg van a nőnek – az alsó és a felső része egyaránt ott hever a padlón – így mégiscsak 1 teljes nőnek számít, még akkor is, ha már nem sikoltozik. Szóval vagy bővítem a pincémet, vagy megszegem a járványügyi szabályokat, de akkor tuti becsengetnek majd valami pénzbüntetéssel, esetleg szabadon kell engednem néhány, az út széléről elrabolt nőt, amihez meg semmi kedvem.

Gyerekkoromban mindig is hajóskapitány akartam lenni, olyan mint Iglo Kapitány a reklámból, aki fényűző életet élt: szelte csak a habokat és halrudakkal kényeztette magát, miközben a gyerekrabszolgái felmosták a fedélzetet. Később aztán felnőttem, benőtt a fejem lágya, és most már a volt győri polgármester, Borkai Zsolt akarok lenni, aki kokainos szexorgiákat tart a luxus jachtján. Éveken át próbáltam lopni a közpénzt, hogy megvehessem a saját mesebeli kis hajómat, de egyszerűen túl béna voltam hozzá, mert valahogy mindig fordítva sült el a dolog, és a közpénz lopott el engem. Képzeld el a jelenetet: megyek haza a szaros munkámból, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy elhagyatott sikátorban már megint ott áll mögöttem a közpénz, ez a ropogós bankókból összegyúrt torz ballonkabátos férfi, és liheg bele a nyakamba fémérme-szagú leheletével, majd egy nejlonzacskónyi kétszázforintossal leüt, begyömöszöl valami bankós zsákba, és már visz is az erdőszéli remetelakjába, ahol két napig étlen-szomjan tart, és újra és újra megerőszakol a lába között meredező aranyrúddal. Mindig kitett aztán az utca szélére, ahonnét meggyötörten, piszkosan, megalázottan andalogtam haza. A zsaruknak meg hiába tettem feljelentést, mikor megtudták, hogy ki rabolt el, ejtették az ügyet, mondván, ők ugyan egy ujjal sem fognak hozzányúlni a közpénzhez. Úgyhogy rá néhány hétre teljes nyugalommal ismét elvitt a gecibe, aztán újra és újra, a segglyukamnak már nemesfém illata van.

Egy ilyen alkalommal, amikor ki és be járt a hátsómon a kőkemény aranyrúdja (miközben, hogy némiképp eltereljem a saját figyelmem erről a kissé kényelmetlen és megalázó helyzetről, épp arról fantáziáltam, hogy valójában Iglo kapitány erőszakol meg, és az ott a seggemben nem is aranyrúd, hanem egy forró, omlós, gőzölgő halrudacska), na szóval ekkor született meg bennem az ötlet, hogy igenis hajóskapitány leszek, méghozzá sokkal nagyobb arc mint a Borkai, mert az én hajómon nem meztelen nők fognak ám futkosni, hanem maga a hajó fog pucér csajokból készülni! Ha a közpénz bármikor kedve szerint elrabolhat engem, akkor én ugyan mi a faszért ne rabolhatnék el mindenféle nőket? Na ugye!

A csajok azóta gyűlnek a pincében. Láncon tartom őket, napi egyszer enni is kapnak, sőt még csak meg sem erőszakolom őket – szóval már jobban jártak velem, mint a közpénzzel. Cserébe el kell viselniük, hogy ipari tűzőgéppel egymáshoz kapcsozom a testüket. Mocskos egy meló: a pincefalak ragadnak már a vértől, a kaszáspókok felrobbannak a női sikolyoktól, a kín nedves-vörös fölmosórongyai piruetteznek, félholddá fonnyasztja tudatukat a potrohszelvényes fájdalom.

– Csitt, csitt, a luxusért meg kell ám szenvedni, szép kis jacht lesz belőletek! – vigasztalom őket, a vértől rózsaszín könnyek végigcsorognak az arcukat simító tenyeremen, megannyi pici virágszirom. Azt üvöltik, lófaszt a seggembe. De ha annyi lófasz állna belém, ahányszor mondják, az már tuti szembe menne az új járványügyi intézkedésekkel, hisz 10 négyzetméterre csak 1 lófasz juthat.

Szabálytisztelő állampolgár vagyok, ezért végül csak 8 egymáshoz kapcsozott, meztelen nőből építem meg a pincében a luxus hajómat, ami igazából így nem is jacht, csupán egy kisebb vergődő emberi alakokból gyártott gumicsónak. De attól még kapitány vagyok! 3 nőt addig a padlásra zárok. Azaz 2 és felet, mert ugye az egyik nőt félbevágtam, belőle készült volna a mentőöv. Szóval kevesen vannak, így bőven jut rájuk több mint 10 négyzetméter. A 8 lélegző nőből barkácsolt gyötrelemcsónakot pedig egy kötéllel vontatom fel a napfényre, s elhúzom egészen a közeli kis halastóig.

– Könyörülj rajtunk! – esdekelnek az egymáshoz kapcsozott nők. Sehol már az a nagy lófaszozás. De már itt állok a gyermekkori álmok megvalósulásának halrudacskákból épített gőzölgő, aranybarna kapujában, innen már nincs visszaút. Egy hegyes böllérkéssel befejezem a munkát: körbe járom a húsos hernyóként vergődő embercsónakot, és mintha csak meg akarnám lékelni, mindegyik nőnek a két melle közé szúrok. Gurgulázó halálhörgés szakad ki belőlük, véres buborékok robbannak ajkaikon. De lassan kivéreznek, én pedig a vízbe hajítom őket. És a hústákolmány elsüllyed.

Nem kell aztán sokat várnom, pontosan az történik, amire számítottam: miután a tüdejükbe áramló víz lehúzza őket a fenékre, gáz kezd termelődni a holttestekben, és hamarosan az embertetemekből gyúrt luxus jacht tavi szörnyként kiemelkedik a vízből. Sápadt, elkékült bőr, feszülő csöcsök, lila mellbimbók, nedves mohaként csillogó pinaszőr… Na ezt kapja ki a Borkai! Meg Iglo kapitány! Meg a kibaszott közpénz! A kihűlt testekből font hullacsónakba mászok, és kezdetét veszi a végtelen odüsszeia. Igaz, a csónak a kis tavon sehová sem megy, csak lebeg egy helyben a vízen, de képzeletben már messzi tájakon járok, ismeretlen tengereken, távoli városok matrózdalokkal gargarizáló kikötőiben, a sziklákon megkínzott szirének a vérző alkonyokról énekelnek. És telnek a napok. Ha megéhezem, kinyesek egy kis darabkát a hajó húsából, és rágni kezdem, miközben azt képzelem, hogy gőzölgő halrudacska. És bár a hajó körülöttem egyre büdösebb, és megérkeznek a legyek is, melyek sűrű, fekete felhőkben lepik el gyönyörű csónakomat, alulról pedig már az éhes halak csipkedik, kimondhatom: végre elértem valamit az életben! És még közpénz se kellett hozzá!

Az én húsvéti nyuszim a földszinten élő idősödő illóolajos néni, aki néha a küszöbömre szarik némi eukaliptusz olajtermékmintát. A múltkor rajtakaptam, amint az ajtóm előtt guggol, az ödémás bokájáig letolt bugyival, és rángatózó segglyukából egymás után fordulnak ki az aromaterápiás barna üvegcsék, amik aztán csilingelve gurulnak végig a lépcsőházban. A növényi esszenciákkal együtt némi vért is a lábtörlőmre csöpögtetett a picsájából – olykor előfordul, hogy eltörik benne az üvegcse, és a szilánkok felsebzik belülről a végbelét.

– Maj' kenek rá levendulaolajat, az gyógyítja! – És már sorolja is, mint valami mantrát, mi mire jó. – Van itt teafaolaj, az elűzi az influenzát, a borsmentaolaj pedig az arcüreg-gyulladást, a tárkonyolaj visszamenőleg hat, oldja az előző életünkben átélt menstruációs görcsöket. A kakukkfűolaj visszanöveszti a szűzhártyát. A germán kamillaolaj oda is szűzhártyát növeszt, ahol sosem volt! A rozmaringolaj ödémás illóolajos nénivé változtat bárkit, aki olajtermékmintát szarik a küszöbökre. Na de a lényeg a japánmenta olaj! Na az az, ami megerősíti az immunrendszert!

– Csókolom, félre tetszett érteni a múltkor. Nem az immunrendszeremet akarom megerősíteni, magamra akarnék némi izmot, hogy ha beüt a következő karantén, addigra legyen itthon csajom, vagy valami – motyogom, és rábaszom az ajtót, mielőtt kifordulna a seggéből a citromolaj.

Azt beszélik, Dr. Gődény olyan erős, hogy képes belefingani a koronavírus vakcinába még az ampulla üvegén át is, csak hogy ne adják be neki a légbuborékok miatt. Szeretnék én is olyan erős lenni, mint Dr. Gődény. Rendelek hát a netről izomtömeg növelő szert, de túl gyenge vagyok, akárhogy erőlködöm, nem tudom kinyitni a dobozát. Szerencsére maradt néhány el nem durrogtatott petárda a karantén-szilveszterről, azokat celluxozom hozzá a dobozhoz. Meggyújtom őket és a hűtő fedezékébe rohanok. Hatalmas robbanás rázza meg a konyhát, a tömegnövelő por ködén keresztül pedig látom, semmi nem maradt a szer dobozából. Ugyanakkor azt is észreveszem, hogy a trutyival belepett falak emberi izmokat növesztettek: nyálkás, nedves indaként, csillogó gilisztakötegként csüngnek a robbanástól megrepedt vakolatból a feszülő izomszálak. Izgatottan reszketnek, mint az érzékeny harcsabajszok, a növényi gyökérként tekergő emberi szövetkötegek a konyha berendezésekre lógnak. A mikrohullámú sütő mögött egy kockás has izomgócai, mint tumorok tolulnak elő. Egy szó mint száz, a konyhám gecire ki van gyúrva, sőt, pont úgy néz ki, mint dr. Gődény. Talán ezzel már lehet csajozni. Ráírok a neten egy nőre, azt kérdem, akarja-e látni a bicepszeimet. Majd átdobom neki a fotót a hússzövettel borított konyháról – úgy néz ki, mint egy nyálkás, vörösiszappal kibélelt barlang.

Szexi! Egy óra és ott vagyok! – írja a csaj. Mire megérkezik, romantikus vacsorával várom: darabokat vágok a konyhafal húsából és a serpenyőbe dobom. A konyhám fájdalmasan nyöszörög, miközben az olajban pirul a kimetszett húsa. A csaj óvatosan átlépi a küszöbömre ciprus illóolajat fosó asszonyságot, és izgatottan reszketni kezd, amikor meglátja a kigyúrt konyhát. Már dobálja is le a ruháit.

– Előbb talán együnk… – kockáztatom meg, de a pucér csaj őrült amazonként ront a falnak, és algaevő halként tapad rá a vörös szövetre. Simogatja, nyalja, izgatottan ágaskodó barna mellbimbóit és a nedvtől csillogó pináját dörzsölgeti hozzá. Az izomfal elégedetten nyög, és a hússzövet megpróbálja átölelni a meztelen lányt. Hihetetlen milyen felszínesek a mai nők, gondolom, miközben a csöcsét stírölöm.

Mindennek már több napja: a vörös szövet azóta pókhálóként beszőtte az extázistól nyöszörgő csajt, szegény valósággal betokosodott a szövetbe. Olykor megpróbálok kommunikálni vele, megkérdezni, akarja-e, hogy kimentsem fogságából, de az izomszálak indái mögött mintha kiszökött volna már a szeméből az értelem – cérnagilisztaként tekereg, halként tátog, rózsaszín hab csorog kirúzsozott szájából, és nyalja, simogatja ölelő húsfogatát. Legalább most már tuti nem töltöm egyedül a következő karantén időszakot.

Ám éjszaka nem jön a szemere álom: a húskonyha sutyorog a fülembe – a szerves anyagtömeg szólít – hangja akár a bakelitlejátszóba szorult temetőé, egy túlvilági dögcrescendo. Arra kér, hozzak még izomtömeg növelő port, mert gyarapodni akar. Hogy hozzak még nőt, mert majd szépen magába dolgozza őket, és ők lesznek a csontjai. Hogy ő a végtelen szövethabzás, az őserő tenyészet, s ha már elég kigyúrt lesz, egyszerűen kiszakítja magát a házból, és elindul csontokat gyűjteni – mert a nőknek mind a konyhában a helye.

Elég ebből, döntöm el. Szép dolog persze, hogy nem leszek már egyedül a következő karantén időszakban, de talán mégse kéne az emberiségre szabadítanom egy gigantikus szövetkonyha szörnyeteget. Hozok hát neki nőt, de egy olyat, akit nem fog megköszönni: beengedem az illóolajos nénit a házba. Izgatottan, lihegve ront be. Megkérdezem tőle, akad-e olyan ánuszába szorult aromaterápia, ami izomrostokat növesztett hímsoviniszta démoni lakáshelyiségeket képes a kénköves boltozatú pokolba küldeni.

– Hajaj, az Aromax Cickafarkolaj pont arra való, de szerintem abból kifogytam. No, csak lesz itt valami! – motyogja, elmélyülten turkálva a segglyukában. A konyha alighanem érzékeli, hogy rosszban sántikálunk, mert hirtelen vörös izomindák nyúlnak ki a falból, és dühös polipcsápként tekergőznek felénk. Az illóolajos néni gyorsan reagál: germán kamillaolajat csepegtet ránk, ami oda is szűzhártyát növeszt, ahol addig sosem volt. A reszkető, rózsaszín hártyák laskagombaként tolulnak elő a bőrünkből, és úgy felvérteznek minket, mint tobzoskát a pikkelyei – a húscsápok próbálják átszakítani szűzhártyapáncélzatunk, de egyszerűen nem fér hozzánk. A membrános kötőszövettel benőtt illóolajos nyanya egymás után tolja ki seggéből a barna üvegcséket és válogatás nélkül spricceli az illatos növényesszenciát. A húsfal kap egy jó adag tárkonyolajat, ami visszamenőleg is hat, oldja az előző életünkben átélt menstruációs görcsöket. A konyhám előző életében, egy Iowa államban élő szőke, copfos kislány volt, név szerint Susie, akit 1827 júliusában több napos menstruációs görcs gyötört. Ám a tárkonyolajnak hála Susie majd kétszáz éve július 24-én reggel fájdalmak nélkül ébredt – mosolyogva rohant ki a házból és megállt a korhadt deszkájú verandán. Bizony gyönyörű nap volt, könnyed nyári széltől recsegett előtte a végtelen kukoricamező, és arra gondolt, Isten költő lehet, és mindannyian egy szonettben élünk, amit kötelezően mondanak fel az égi iskolában az angyalok.

Visszatérve a jelenbe, a nagy olajháborúban rám cseppen némi rozmaringolaj, ami ugye ödémás illóolajos nénivé változtat bárkit, aki olajtermékmintát szarik a küszöbökre. Hirtelen azt veszem észre, hogy a saját bejárati ajtóm előtt kuporgok, és potyognak ki a seggemből a barna üvegcsék. Ám cseppen némi rozmaringolaj a konyhára is. Hirtelen ő is illóolajos nénivé változik, és már ketten fossuk teli aromákkal a lépcsőházat. Ám cseppen belőle némi az eredeti ödémás illóolajos nénire is, aki ettől két ödémás illóolajos nénivé változik, így már összesen négyen vagyunk, és egymás után fordulnak ki a picsánkból az olajos üvegcsék. Ám az egyik rozmaringolaj üvegcse megreped a seggemben, amitől a végbelem is átváltozik ödémás illóolajos nénivé, így már összesen öten szarunk kis barna üvegcséket az ajtóm elé. Tudatosul bennem, hogy soha többé nem leszek egyedül a karantén időszak alatt, mert ötszörösen itt vagyok magamnak, ám mielőtt örvendezhetnék a dolognak, elpusztulok. Mert bár kőkemény izmok nélkül még eléldegél az ember, ám hiányos bélrendszerrel nem virgonckodhat túl sokáig. Ezért mondom, hogy a bicepsznél fontosabb a segglyuk.

Ha csaj lennék, nem azt nézném meg először, hogy a pasinak van-e hasizma, hanem hogy akad-e végbele.

Aznap este, csak úgy mint az összes szomszéd, mi is nácikat vacsoráztunk. De a nemzeti szocialisták nyomokban mogyorót tartalmaznak. Tudta ezt anyám is, amikor felszolgálta a káposztába töltött Führert.

A tudat számlapkorongjáról ekkor már rég lepotyogtak a számok. A hangyák bolyba hordták őket, mert a rovarok még hisznek abban, hogy a matematika Isten viszonzatlan szerelme. (Ez afféle ezoterikus számtan és tojócsőromantika.) Egyedül a kilences számhoz nem nyúltak, mert hitük szerint az egy irányt tévesztett ondósejt. Persze a hatos is az, de abban legalább van valami ördögi, kiváltképp ha fáznak és összebújnak.

Anyám megint túl hangosan veszi a levegőt. Átjönnek a szomszédok, hogy most azonnal hagyja abba. Ebben a zajban képtelenek békében elfogyasztani az SS tiszteket. Sokan vannak, úgy festenek, mint a pizsamában parádézó kazuárok, a szemük megannyi véres lavór, amiben tyúkbél lebeg. Anyám megijed tőlük, s ettől még fülsértőbben kapkodja a levegőt. Erre bizony átjönnek a szomszéd városban élők is, hogy most azonnal hagyja abba. Süllyedő sztaniolcsónakok úsznak a homlokukon. Mondom nekik, legyenek már türelmesek, reggel abbahagyja. Nem tehet róla, ez ugyanis allergiás reakció. A nemzeti szocialisták nyomokban mogyorót tartalmaznak.

A káposztába csavart Führer erre felül, és közszemlére teszi a mogyoróit mindenki okulására.

– Aki büszke, az biza játszik velük! – ajánlja fel, de kinőttünk már abból a korból. És a golyói amúgy is furcsa, repedt csigaházakra hasonlítanak, amiben nyálkás kilences számok kérdezgetik egymástól mennyi az idő.

– Kilenc óra lehet – mondja egy kilences szám, és elismétli még nyolcszor, mire a másik kilences kilencszer pofán csapja, mert un már mindent kilencszer hallani.

Elalszik körülöttünk a ház. A szobák álmai ott mocorognak a zárt szekrények kéreglemezei alatt. Anyám abbahagyja a légzést, mire egy olajfestmény felsír. Az fáj neki, hogy nem fogja többé szoptatni őt anyám. Hogy bőg! Pedig csak vizet termeltek anyám emlői. De ez az élet rendje, a művészetnek is fel kell nőnie egyszer, érkezzenek hát felnőtt gondolatok – gyere lelki szegénység, mire vársz? Jöjjön a boldogtalanság kenyértésztája és dagadjon belénk; eleget cibálta már érzékeny bőrünket a mosoly szögesdrótja.

– Jut még belőlem egy kicsi holnap ebédre is! – Üzeni a Führer a Zanussi hűtőből, és bekeni a herezacskóját a sűrített paradicsommal.

Kilenc óra lehet.

A vakcinaszatír lepisszeg az utcán, és azt mondja, fecskendez belém némi Pfizert, ha leszopom a gatyájában meredező fecskendőt. Ám miután a sikátorban lehúzza a sliccét, meglátom a feliratot a golyóin: made in China.

– Megyünk a fogyasztóvédelemhez, te fosfűszer! Gőzöm sem volt, hogy ez kínai kutyulmány lesz! – A csalódottságom akkora, hogy inkább csak húzogatom neki.

– 对不起，老兄 – nyög a sárga bőrű pacák, és elélvez. Ám ami kibuggyan a makkjából, azt egyetlen biotechnológiai cég sem vállalná fel szívesen, és egyetlen Virológia Nemzeti Laboratórium sem hagyná jóvá. Biztos, ami biztos azért lenyelem, hátha véd a dögvész ellen. Persze, sejthettem volna, hogy kínai a cucc, azok dolgoztatnak gyerekekkel. Ráadásul ez olyanokkal gyártatja a vakcinát, akik még meg sem születtek – ondósejtek pakolják össze neki a heregolyójában. De legalább ajándék szerencsesüti jár hozzá. A férfi ondóvezetéke nehezen öklendezi fel a fasztaknyos száraz süteményt – a húgycsőnyílása kitágul, akár egy tengeri szivacs, és a képembe köpi a nyálkás kekszet.

– Kösz – mondom, majd kettétöröm. A kis fecni benne azt üzeni: "Légy elégedett azzal, amid van."

Erről eszembe jut, hogy délután be akartam ugrani a kínaiba új cipőért. Megkérdezem a fickót, azt is össze tudják-e rakni a golyóiban a meg nem született gyerekmunkások. Biccent, majd kínai nyelven ordibálni kezd a saját tökével.

Jelez, hogy kész, nekem már csak ki kell szopnom. Nekiállok tehát kiszívogatni a farkából a 41-es surranókat. A kínai paliról nehéz eldönteni, hogy fájdalmában vagy gyönyörében visong-e úgy, mint egy vajúdás közben csalánkaktusszal meghajigált kecske. Nyúlik a makkszövet, a farka óriásira dagad, akár egy vérrel telt pióca, ahogy felküzdi a lábbelit. Amikor sikerül kiszívnom belőle a csukát, rádöbbenek, hogy a kínai pacákkal szert tettem egy terülj, terülj asztalkámra, azzal a különbséggel, hogy ezt minden alkalommal le kell szopni. És még a cipőhöz járó szerencsesütit sem felejti el: ez már viszonylag könnyen kicsusszan a cipőkhöz képest. A sütibe zárt cetli azt üzeni: "Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd őket egy kicsit éhezni és fázni."

Erről eszembe jut Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere, akinek most a vakcinaleosztást kéne koordinálnia, de ehelyett szittya Indiana Jonesként régi magyar történelmi figurák csontjait kergeti. A legutóbbi hírek szerint hatalmas energiákat fektet bele, hogy megtalálja Mátyás király csontjait. Remek ötletem támad: ezek a meg nem született gyerekek bármit elő tudnak állítani, s ha kiszopkodnám Hunyadi Mátyás maradványait a kínai pali faszából, alighanem, híres és gazdag lennék – Kásler milliókat, sőt, milliárdokat fizetne nekem az államkasszából! Hát mire jusson a Nemzeti Kulturális Alapból, ha nem egy ilyen makkszipákolásra!

Kézzel-lábbal magyarázom a tervem a palinak, az meg bólint. Felmegyünk a lakásomra, és megpróbáljuk kioktatni a magyar történelemből a heregolyóit, Mátyás királyt összerakni azért mégiscsak bonyolultabb, mint egy ragasztott cipőt. Lantzenét hallgatunk, a padlásról lehozott általános iskolai történelemkönyv lapjaival masszírozom a zacsiját, kalciumos rágótablettákat etetek a fickóval, hogy legyen miből összerakni a királyi csontokat. Pár óra múlva meglepik a kínai szatírt a nemzeti szülési fájdalmak. Átizzadja a lepedőt, egész testében reszket, kamillateával borogatom a pöcsét. Az arca repedt tojás, fájdalmas ráncmozaik, a gyötrelem hullámverése el-vissza dobálja tudatát, ezt a léket kapott kis vitorlást. Ahogy szopom és szívom, hallom, ahogy a faszából kifele nyomuló csontok szétszakítják belülről a péniszét. Forró vér csorog le a torkomon, ám hamarosan egy maszatos csontocska, mint nedves, tavaszi csíra, mint fekáliából előmászó bizonytalan féreg dugja elő világos fejét: Mátyás király égnek szegezett mutatóujj csontocskája. Igaz, apró betűkkel rá van írva, hogy made in China, de ez legyen a legkisebb baj. A kínai pali nem bírja tovább, de nem állhatunk le, egy nemzet sorsa múlik ezen: a farka húspetárdaként szétdurran, ahogy kiküszködi magából Hunyadi Mátyás combcsontját, véres kráter már csupán a szenvedő férfi ágyéka, de tovább szopom, nincs megállás, a király koponyája következik. A szatír félúton meghal, de nem zavartatom magam. Órákon át tart a művelet. Néha elbizonytalanodom. Ilyenkor arra gondolok, Kásler Miklósnak kéne itt lennie, szopja csak ő ki ezeket a csontokat, ha már egyszer ez a nemzetérdek, de erőt veszek magamon és folytatom. Hunyadi Mátyás gerince úgy kúszik a számba a széttrancsírozott ágyékból, mint egy csókra éhes, meszes százlábú.

Mire nagy nehezen végzek, egy rakás véres királyi csont kupac hever a szőnyegen. Ám amikor a maradványokat számlálom, kiderül, hogy egy hiányzik – Mátyás egyik kulcscsontja. Szétnézek a lakásban, de mire visszatérek a kupachoz, már az egyik lapockacsontjának is hűlt helye. Eszembe jut, hogy Mátyás királyról azt tartják a regék, hogy az álruhák nagy mestere volt, bárkit megtévesztett a maskaráival, olyasféle mint a színváltós Dilophosaurus a Jurassic Parkból. A gyanúm beigazolódik, amikor megpillantom, hogy immár két IKEA-s állólámpa áll a nappalimban, miközben nekem csak egy van. Lerántom róla a maskarát: kiderül, Mátyás kulcscsontja volt az IKEA-s lámpa! Vinném vissza a Mátyás kupacba, ám a többi csontnak is hűlt helye. Káromkodom. A nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy leleplezem a lakásomban a tárgyakat. Kiderül, hogy a 600 wattos gyümölcs-zöldség turbomixerem valójában Mátyás álruhás szárkapocs csontja, hogy a vécékefe valójában a király maskarás sarkcsontja, és így tovább. A megtalált csontokat egy zárható szájú szemeteszsákba gyűjtöm, hogy ne tudjanak ismét megszökni és jelmezt ölteni. Micsoda elbaszott farsang. Végül már csak egyetlen szökevény hiányzik – az egyik térdkalács. Tűvé teszem érte a lakást, amikor csengetnek. Az ajtóban maga Kásler Miklós toporog! Azt mondja, a nemzet köszöni a munkámat, ezt a grandiózus szopást, most már átvenné tőlem a csontvázat, a jutalmat pedig később utalja. Meghajolok és átnyújtom neki a szemeteszsákot, reménykedve, hogy nem veszi észre a hiányt.

– Idióta! – röhög fel Kásler Miklós, miután a vállára hajítja a fekete szemeteszsákot, és futásnak ered. A nagy iparkodásban elhagyja a magára ragasztott ősz álszakállt. De hisz ez nem is Kásler Miklós, hanem Mátyás király térdkalácsa!

Így lopta el Hunyadi Mátyás tőlem a saját csontvázát, miután kiszopkodtam egy kínai faszból. Talán így kellett ennek történnie és az ország nem áll még készen, hogy Mátyás visszatérjen közénk. Hogy némi nyugalmat találjak, feltúrom a kínai pacák hulláját az utolsó ajándék szerencsesütiért. Azt írja: "Csak a gyengeelméjűek kívánnak előnyt őseik tetteiért."

A földszinten élő Bogáta nénit teherbe ejtik a horvátországi földrengés hazánkban is érzékelhető szeizmikus lökéshullámai.

Azt mondja, váratlanul érte a dolog, ötvennyolc évesen már nem nagyon tervezett teherbe esni, ráadásul pont nem egy olyan kiszámíthatatlan alaktól, mint a horvátországi földrengés, ami jön-megy, csak ritkán bukkan fel, gyerektartást meg kurvára nem fizet. De ha már így alakult a dolog, úgy dönt, megszüli a földrengésgyereket, pedig még CSOK-os támogatás sem jár azután, ha felcsinál a magyar föld.

Jobb nem kérdezni Bogáta nénit, hogy lehet teherbe esni egy földrengéstől, mert részletes beszámolója van arról, hogy pont a vécéről kecmergett le, amikor mocorogni kezdett alatta a talaj, ő meg puff, a hideg padlóra esett picsával, amit aztán egyből kényeztetni kezdett a buja föld szeizmikus mocorgásával.

– Segítség, megbasz az anyaföld! – sikongatott, miközben a kegyelmet nem ismerő padló a nedvesedő, fekete sörtével keretezett lyukát döngölte. Bogáta néni aztán nagyon csalódott volt, amikor pár perc után véget értek a földkéregben felgyülemlett pajkos energiák felszabadulásakor keletkező lökéshullámok, de rágyújtott egy cigire, s pár hét múlva nőni kezdett a hasa. Az egész társasház a csodájára járt – érkezik hamarosan a világot megrengető messiás, ígérte Bogáta néni, és kezünket mind a kerekedő pocakjára tettük. A baba odabent nem is rugdosott, hanem egyenesen rezgett, mintha a földszinti asszonyság méhkelyhében egy 7 fokozatú, vízálló szilikon vibrátor épp balett pörgéseket gyakorolna.

Amikor kibújik a gyerek, a szülész orvos alig tudja megtartani ujjai között: a földrengésbébi úgy remeg, mint egy Parkinson-kóros, akinek egy 300 wattos elektromos kézi habverő szorult a seggébe. Később sem javul a helyzet, amikor sír és durcázik, erősebb fokozatra kapcsol, amitől még a falak is megrepednek. Más baj nincs a szeizmikus mozgás messiással, azon túl, hogy sokszor bekakál – a bélmozgása legalább olyan erőteljes, mint a kéregmozgása.

Ahogy telik az idő, Bogáta néni egyre többször bízza rám a kölyköt, amikor valami dolga akad a városban. Nem szívesen adja már oda másnak: a társasházban lakó nők vibrátorként használják a rájuk bízott csecsemőt, olyan is volt, aki a tojásokat verte fel vele.

– Maga rendes fickó, biztosan nem fogja a prosztatáját izgatni a kisfiammal! – motyogja, és a kezembe nyomja a bömbölő, rengő csecsemőt, amitől én is rázkódni kezdek, mintha csak egy villamosszékbe ültettek volna. A vibráló csecsemő nagy szemekkel bámul rám, miközben a szart is kirázza belőlem, és mikor búcsút intek Bogáta néninek, próbálom elűzni a fejemből a gondolatot, hogy el van dugulva a vécém, és a kölyökkel egy pillanat alatt kidugíthatnám. De csak nem lógathatok egy csecsemőt a vécébe? Ráadásul egy messiást? Ezen rágódom egy darabig. Ámbátor a messiások csak azért érkeznek a földre, hogy segítsenek az embereken, nem? Talán elég lenne csak a motoros csőgörényként reszkető karját beledugni a felgyűlt trutyiba…

Pár perc múlva már a bömbölő kisbabát tunkolom a pürésedő szarba: a rengő csecsemő a rotáló koponyájával aprítja maga körül a bedugult fekáliát. Csitítgatom, hogy mindjárt készen vagyunk, de elég makacs ez a kurva dugulás. Ahogy a kölyök kezdi megelégelni, hogy az arcát a szaros vízbe nyomkodják, bevágja a durcát, és olyan fokozatra kapcsol, amibe még a fürdőszobai tükör belereped. Felpörög, akár egy betontörő kalapács, darabokra töri a porcelán vécét, de nem áll meg itt: elindulunk lefele, hatalmas lyukat vág az alattunk élő család plafonjába, és zuhanni kezdünk – de a baba dolgozik tovább, beton és csődarabok repülnek szerte szét, a földszinten lyukat üt a talajba, és száguldunk tovább le, le, átütve a felszíni földkérget, kettészakítva a talajban futó csöveket és a meglepett gilisztákat, kibányászva a kőzeteket és a csontokat, a földűrben vakondok meteoritjai suhannak el, összekoccanó fogaim kitörik egymást, vér csorog az arcomon, az elsuhanó ásványrögök felsebzik bőröm, hasítunk, mint egy kilőtt puskagolyó, s befogad minket az anyaföld végtelenség, a szent agyagtömeg, már a felső köpenyt sebezzük, de hasítunk tovább, egyenest a Föld kibaszott középpontja felé, és ekkor elveszítem az eszméletemet.

Egy különös földalatti világban ébredünk a kezeim között reszkető, de azóta lenyugodott szar szagú csecsemővel: a talpam alatt emberek jajonganak. Valóságos embermező terül előttem – mintha pucér testeket kapcsoztak volna egymáshoz, feszül előttem a végtelen humanoid gyep, és sírnak, nyöszörögnek, mocorognak, mint összepréselt lépsejtek egy méhkaptárban. A távolban agyagfigurák sétálnak az embereken, földből gyúrt gólemek, életre kelt, arctalan sárszobrok. Micsoda világba érkeztünk, ahol nem az ember jár a földön, hanem a föld jár az emberen: az agyagszörnyek a kifeszített emberhálót tapossák, arcokra, hasakra, nemi szervekre lépnek súlyos sártalpukkal, és ahogy látom, épp a földet művelik. Kapával véres sebeket vájnak az ordító emberekbe, magokat tömködnek a sebjáratokba, és hagymákat, krumplit dugványoznak a vért köpködő sérülésekbe. Alighanem az istenverte pokolig sikerült lefúrnunk.

Ekkor rádöbbenek, hogy az emberi lényeket csak vetőföldnek használó agyag gólemek nem fognak feltétlenül a keblükre ölelni, ha engem meglátnak – talán azt hiszik majd, szökött balkon föld vagyok, és megpróbálnak muskátlit ültetni belém. Szerencsére megment a messiásbébi: összeszarja magát. Bekenem magam a földrengésbaba fekáliával, amitől én is úgy festek, mint egy sárszörny. A csecsemőnek nem kell efféle kezelés, miután az eldugult vécét vele takarítottam, eleve úgy fest, mint valami bélsár Jézuska a kula Betlehemből.

Elvegyülünk az iszaprémek között, egyikük sem jön rá, hogy valójában emberek vagyunk, ám hamar megunják, hogy tétlenül botladozom közöttük, és a kezembe nyomnak egy kapát. Nedves sárrögök és nyálkás gilisztacuppogásból álló nyelven parancsolgatnak, hogy kezdjek embereket kapálni. Ott állok, bal kezemben a reszkető csecsemőt a jobban egy kapát szorongatok, és bánatosan nézem az emberföldet. Egy középkorú nő bámul fel rám, az arcát már kikönyökölte a rettenet, a szemében az őrület töviskoronái kapaszkodnak, de nincs mit tenni, csak nem bukhatok le, felemelem a kapát, és a mellkasába vágom, a löttyedt mellébe, és vér spriccel a bélsárral összekent arcomba, a messiásbébi pedig érzékeli, hogy borzalmas dolgok történnek, bömbölni kezd, és vele együtt remegni, rázkódni, amitől a kezemben a satnya kis földművelő eszköz valóságos rotációs kapává változik – vérgejzírek születnek, a vibráló kapafej nem csupán sebeket ejt a talajt alkotó emberekben, de valósággal pürésíteni kezdi a szövetföldet – amikor már egy hektáron úgy néz ki a mező, mint a darált hús, az agyagemberek éljenezni kezdenek, a hátukra kapnak, tapsolnak, őrjöngenek. A munka hősének kiáltanak ki.

Azóta nagy megbecsülés övez engem és a csecsemőt ebben a világban. Kitüntet az emberművelésügyi miniszter, gyönyörű csontokból épült házat kapok, az ablakban cserépben rózsák nőnek a levágott emberi arcokból. Naponta bekenem magamat és a csecsemőt szarral, nehogy fény derüljön a kilétünkre. Mi már sose költözünk vissza a felszínre. Itt végre megbecsülnek és egyek vagyunk az anyafölddel; odafenn mi várna ránk? Amilyen szarosak vagyunk a babával, Bogáta néni úgyis azt hinné, megpróbáltam feldugni a seggembe. A föld pedig reng odafenn, megpróbálja levetni a hátáról az embereket, idelenn viszont úgy erőszakoskodhatunk vele, ahogy nekünk tetszik, legfeljebb csak sikoltozik és nyöszörög. Gyönyörű emberfarmer vagyok. Éjszakánként kimászom az udvarra, a jajgató emberekre fekszem, és beleerőltetem a farkam egy talajnőbe. Baszom az anyaföldet, sikoltozok, büszkén, hogy végre megtaláltam a talpalatnyi földet, ami fölött uralkodhatok, s egóm magvai szárba szökkennek, és bimbót, virágot bontanak, s ahogy Wass Albert írta, táplálni is fogom anyaföld nedvével, Isten örömével!