Komor Zoltán Blog

A földszinten élő Bogáta nénit teherbe ejtik a horvátországi földrengés hazánkban is érzékelhető szeizmikus lökéshullámai.

Azt mondja, váratlanul érte a dolog, ötvennyolc évesen már nem nagyon tervezett teherbe esni, ráadásul pont nem egy olyan kiszámíthatatlan alaktól, mint a horvátországi földrengés, ami jön-megy, csak ritkán bukkan fel, gyerektartást meg kurvára nem fizet. De ha már így alakult a dolog, úgy dönt, megszüli a földrengésgyereket, pedig még CSOK-os támogatás sem jár azután, ha felcsinál a magyar föld.

Jobb nem kérdezni Bogáta nénit, hogy lehet teherbe esni egy földrengéstől, mert részletes beszámolója van arról, hogy pont a vécéről kecmergett le, amikor mocorogni kezdett alatta a talaj, ő meg puff, a hideg padlóra esett picsával, amit aztán egyből kényeztetni kezdett a buja föld szeizmikus mocorgásával.

– Segítség, megbasz az anyaföld! – sikongatott, miközben a kegyelmet nem ismerő padló a nedvesedő, fekete sörtével keretezett lyukát döngölte. Bogáta néni aztán nagyon csalódott volt, amikor pár perc után véget értek a földkéregben felgyülemlett pajkos energiák felszabadulásakor keletkező lökéshullámok, de rágyújtott egy cigire, s pár hét múlva nőni kezdett a hasa. Az egész társasház a csodájára járt – érkezik hamarosan a világot megrengető messiás, ígérte Bogáta néni, és kezünket mind a kerekedő pocakjára tettük. A baba odabent nem is rugdosott, hanem egyenesen rezgett, mintha a földszinti asszonyság méhkelyhében egy 7 fokozatú, vízálló szilikon vibrátor épp balett pörgéseket gyakorolna.

Amikor kibújik a gyerek, a szülész orvos alig tudja megtartani ujjai között: a földrengésbébi úgy remeg, mint egy Parkinson-kóros, akinek egy 300 wattos elektromos kézi habverő szorult a seggébe. Később sem javul a helyzet, amikor sír és durcázik, erősebb fokozatra kapcsol, amitől még a falak is megrepednek. Más baj nincs a szeizmikus mozgás messiással, azon túl, hogy sokszor bekakál – a bélmozgása legalább olyan erőteljes, mint a kéregmozgása.

Ahogy telik az idő, Bogáta néni egyre többször bízza rám a kölyköt, amikor valami dolga akad a városban. Nem szívesen adja már oda másnak: a társasházban lakó nők vibrátorként használják a rájuk bízott csecsemőt, olyan is volt, aki a tojásokat verte fel vele.

– Maga rendes fickó, biztosan nem fogja a prosztatáját izgatni a kisfiammal! – motyogja, és a kezembe nyomja a bömbölő, rengő csecsemőt, amitől én is rázkódni kezdek, mintha csak egy villamosszékbe ültettek volna. A vibráló csecsemő nagy szemekkel bámul rám, miközben a szart is kirázza belőlem, és mikor búcsút intek Bogáta néninek, próbálom elűzni a fejemből a gondolatot, hogy el van dugulva a vécém, és a kölyökkel egy pillanat alatt kidugíthatnám. De csak nem lógathatok egy csecsemőt a vécébe? Ráadásul egy messiást? Ezen rágódom egy darabig. Ámbátor a messiások csak azért érkeznek a földre, hogy segítsenek az embereken, nem? Talán elég lenne csak a motoros csőgörényként reszkető karját beledugni a felgyűlt trutyiba…

Pár perc múlva már a bömbölő kisbabát tunkolom a pürésedő szarba: a rengő csecsemő a rotáló koponyájával aprítja maga körül a bedugult fekáliát. Csitítgatom, hogy mindjárt készen vagyunk, de elég makacs ez a kurva dugulás. Ahogy a kölyök kezdi megelégelni, hogy az arcát a szaros vízbe nyomkodják, bevágja a durcát, és olyan fokozatra kapcsol, amibe még a fürdőszobai tükör belereped. Felpörög, akár egy betontörő kalapács, darabokra töri a porcelán vécét, de nem áll meg itt: elindulunk lefele, hatalmas lyukat vág az alattunk élő család plafonjába, és zuhanni kezdünk – de a baba dolgozik tovább, beton és csődarabok repülnek szerte szét, a földszinten lyukat üt a talajba, és száguldunk tovább le, le, átütve a felszíni földkérget, kettészakítva a talajban futó csöveket és a meglepett gilisztákat, kibányászva a kőzeteket és a csontokat, a földűrben vakondok meteoritjai suhannak el, összekoccanó fogaim kitörik egymást, vér csorog az arcomon, az elsuhanó ásványrögök felsebzik bőröm, hasítunk, mint egy kilőtt puskagolyó, s befogad minket az anyaföld végtelenség, a szent agyagtömeg, már a felső köpenyt sebezzük, de hasítunk tovább, egyenest a Föld kibaszott középpontja felé, és ekkor elveszítem az eszméletemet.

Egy különös földalatti világban ébredünk a kezeim között reszkető, de azóta lenyugodott szar szagú csecsemővel: a talpam alatt emberek jajonganak. Valóságos embermező terül előttem – mintha pucér testeket kapcsoztak volna egymáshoz, feszül előttem a végtelen humanoid gyep, és sírnak, nyöszörögnek, mocorognak, mint összepréselt lépsejtek egy méhkaptárban. A távolban agyagfigurák sétálnak az embereken, földből gyúrt gólemek, életre kelt, arctalan sárszobrok. Micsoda világba érkeztünk, ahol nem az ember jár a földön, hanem a föld jár az emberen: az agyagszörnyek a kifeszített emberhálót tapossák, arcokra, hasakra, nemi szervekre lépnek súlyos sártalpukkal, és ahogy látom, épp a földet művelik. Kapával véres sebeket vájnak az ordító emberekbe, magokat tömködnek a sebjáratokba, és hagymákat, krumplit dugványoznak a vért köpködő sérülésekbe. Alighanem az istenverte pokolig sikerült lefúrnunk.

Ekkor rádöbbenek, hogy az emberi lényeket csak vetőföldnek használó agyag gólemek nem fognak feltétlenül a keblükre ölelni, ha engem meglátnak – talán azt hiszik majd, szökött balkon föld vagyok, és megpróbálnak muskátlit ültetni belém. Szerencsére megment a messiásbébi: összeszarja magát. Bekenem magam a földrengésbaba fekáliával, amitől én is úgy festek, mint egy sárszörny. A csecsemőnek nem kell efféle kezelés, miután az eldugult vécét vele takarítottam, eleve úgy fest, mint valami bélsár Jézuska a kula Betlehemből.

Elvegyülünk az iszaprémek között, egyikük sem jön rá, hogy valójában emberek vagyunk, ám hamar megunják, hogy tétlenül botladozom közöttük, és a kezembe nyomnak egy kapát. Nedves sárrögök és nyálkás gilisztacuppogásból álló nyelven parancsolgatnak, hogy kezdjek embereket kapálni. Ott állok, bal kezemben a reszkető csecsemőt a jobban egy kapát szorongatok, és bánatosan nézem az emberföldet. Egy középkorú nő bámul fel rám, az arcát már kikönyökölte a rettenet, a szemében az őrület töviskoronái kapaszkodnak, de nincs mit tenni, csak nem bukhatok le, felemelem a kapát, és a mellkasába vágom, a löttyedt mellébe, és vér spriccel a bélsárral összekent arcomba, a messiásbébi pedig érzékeli, hogy borzalmas dolgok történnek, bömbölni kezd, és vele együtt remegni, rázkódni, amitől a kezemben a satnya kis földművelő eszköz valóságos rotációs kapává változik – vérgejzírek születnek, a vibráló kapafej nem csupán sebeket ejt a talajt alkotó emberekben, de valósággal pürésíteni kezdi a szövetföldet – amikor már egy hektáron úgy néz ki a mező, mint a darált hús, az agyagemberek éljenezni kezdenek, a hátukra kapnak, tapsolnak, őrjöngenek. A munka hősének kiáltanak ki.

Azóta nagy megbecsülés övez engem és a csecsemőt ebben a világban. Kitüntet az emberművelésügyi miniszter, gyönyörű csontokból épült házat kapok, az ablakban cserépben rózsák nőnek a levágott emberi arcokból. Naponta bekenem magamat és a csecsemőt szarral, nehogy fény derüljön a kilétünkre. Mi már sose költözünk vissza a felszínre. Itt végre megbecsülnek és egyek vagyunk az anyafölddel; odafenn mi várna ránk? Amilyen szarosak vagyunk a babával, Bogáta néni úgyis azt hinné, megpróbáltam feldugni a seggembe. A föld pedig reng odafenn, megpróbálja levetni a hátáról az embereket, idelenn viszont úgy erőszakoskodhatunk vele, ahogy nekünk tetszik, legfeljebb csak sikoltozik és nyöszörög. Gyönyörű emberfarmer vagyok. Éjszakánként kimászom az udvarra, a jajgató emberekre fekszem, és beleerőltetem a farkam egy talajnőbe. Baszom az anyaföldet, sikoltozok, büszkén, hogy végre megtaláltam a talpalatnyi földet, ami fölött uralkodhatok, s egóm magvai szárba szökkennek, és bimbót, virágot bontanak, s ahogy Wass Albert írta, táplálni is fogom anyaföld nedvével, Isten örömével!

Idén is jön Aldó bácsi, az anális alkoholista, hogy szesz szürcsölő végbelével a karácsonyi vacsorába rondítson.

Éppenséggel neki köszönhető, hogy évről évre egyre kevesebben vesznek részt ezeken a vacsorákon – már csak én és a szexuális zaklatásért többszörösen elítélt családi műfenyő üljük körül szenteste az asztalt. No meg persze Aldó bácsi.

– Anya, mi az, hogy nem érsz rá karácsonykor? – ordítom a telefonba, ő meg elmagyarázza, hogy ne butáskodjak, szenteste senki sem ér rá, mert ilyenkor ünnepel az ember.

– Igen, méghozzá a családjával! – világosítom fel, mire megszakad a vonal.

– Az idén is csak mi leszünk! – sóhajtom a molesztáló műfenyőnek, miközben lecipelem a padlásról, s amikor kihámozom a kartondobozból, tűfenyős polipkarjai már a lábam között tapogatóznak, úgy kell rácsapnom az ágaira, hogy álljon le. A szent ünnep a szokásos mód indul: a törvény szerint körbe kell cipelnem a fenyőfát a lépcsőházban, és tájékoztatni a szomszédokat arról, hogy egy többszörösen elítélt szexuális bűnöző él velük egy fedő alatt a társasházban.

– Igazán vehetne már egy új fenyőt, unalmas ezt minden évben végighallgatni – motyogja a szomszédban élő nyugdíjas néni, miközben mindenféle pisiorgiákról és illegális szadomazo szexpartikról regélek neki, amit anno a műfenyőm szervezett egy középkori kínzóeszközökkel és üveggömb szájpeckekkel felszerelt garázsban, a karácsonyfa ezalatt próbál benyomulni tűleveles ágaival a néni pöttyös otthonkája alá. A nyanyának persze igaza van, de mindig az utolsó pillanatig halogatom a fenyővásárlást, végül pedig hagyom az egészet a következő évre.

A karácsonyi készülődés is a szokásos: halászlé rotyog a rezsón, és miközben cérnával szaloncukrokat kötözök a fára, az izgatottan reszket a gyönyörtől, tűleveles karjaival jelzi, hogy kössem csak szorosabbra azokat a csomókat, fájjon neki – és megtelik műfenyőgyantával a barlangos teste.

Felsikolt a csengő. Természetesen Aldó bácsi az: derékon felül egy idősödő pocakos, kivörösödött orrú, bajszos férfi, aki akár a te nagybácsikád is lehetne. Derékon alul viszont emberi bőr színű trutyi, hasonló mint egy széttaposott camambert sajt vagy egy vastagon bebőrösödött kocsonya. Épp emiatt sosem visel nadrágot. Cuppogva, csigaként csúszik be a nappaliba. A nagybácsit nem illik kérdezni a kondíciójával kapcsolatban – a génszekvenciája fésűs medúza DNS-t tartalmaz – a családi história szerint akkor fogant, amikor a szülei egy óceán melletti kisvárosban töltötték nászútjukat, és részegen estek egymásnak a habok között – korainak gondolták még a gyerekvállalást, az apjánál viszont nem volt koton, így egy közelben lebegő medúzát húzott a farkára, amit aztán alaposan beledolgozott újdonsült neje méhébe. És violá, megszületett Aldó bácsi – persze nekem semmi bajom a félig medúza emberekkel, igazából csak az anális alkoholistákat gyűlölöm. Láthatod, épp hogy átveszem régimódi karimás kalapját és helyet foglal a gyertyafényben ragyogó asztalnál a szexuális bűnöző karácsonyfa mellett, ami épp próbál magába erőltetni egy családi örökségből rám maradt régi ezüst kanalat, Aldó bácsi máris azt mondja: – Jaj, nem akad valami jó kis pálinka a háznál, de jól is esne étvágy csinálónak egy kevéske. Pár cseppnyi, tudod, milyen keveset iszom, és hát mégis csak karácsony van!

Alapvetően semmi bajom az alkoholistákkal, amíg a szájukon keresztül vedelnek. De Aldó bácsi büszke rá, hogy bár tényleg nagyon keveset iszik, megpróbálja úgy csinálni, hogy a lehető legjobban kiüsse. Az orosz tinédzserek módszereit majmolja: kezdetben a szeméhez szorította a tömény szeszes poharat, mert a pia így a vérereken keresztül egyből az agyba szalad, s egyetlen feles is elég ahhoz, hogy rendesen bebasszon tőle az ember. Ám hamar romlani kezdett a látása, és az orvos is ráijesztett, hogy megvakulhat. Hát másik módszerre váltott: azóta alkoholba mártott tamponokat dugdos a seggébe, mivel a szesz ott is szuper gyorsan felszívódik.

Beletörődően előkapom hát a szőlőpálinkát, pohárba öntök egy keveset, koccintunk, majd Aldó bácsi előveszi a bio pamut szuper nedvszívó hatású tamponját, és a felesébe dugja. Az pedig egy pillanat alatt magába szürcsöli a tömény szeszt. Aldó bácsi ezután nekiáll a vacsoraasztalnál felkutatni az ánuszát. Nincs könnyű dolga – a sok szempiálás miatt a látása sem a régi, illetve a medúza DNS-e is alaposan hátráltatja a műveletben: kevesen tudják, de a fésűs medúzáknak mágikus temporális ánuszuk, azaz ideiglenes végbélnyilásuk van. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nincs stabil ürítkező nyílása, minden alkalommal máshol jelenik meg a testén egy segglyuk, majd beforr, és legközelebb egy teljesen másik helyen bontja ki rajta redős szirmait egy vadi új ánuszrózsa.

– Lennél olyan kedves, és megkeresnéd a segglyukam az asztal alatt? Mégis csak karácsony van! – kér Aldó bácsi, én pedig morogva az ujjaim közzé csippentem a pálinkás tampont, és megpróbálom felkutatni az idősödő férfi szőrös zselatinkocka altestén az ánuszát: hamarosan rálelek az őszülő szőrrel keretezett ráncos üregre, és beleerőltetem a piástampont, amitől Aldó bácsi elégedetten nyöszörgni kezd. Aztán a műfenyőt is megöntözöm szőlőpálesszel.

Kaja után aztán a becsiccsentett Aldó bácsi ismét megszomjazik: – Forralnál egy kis bort? Alig ittunk valamit. És mégis csak ünnep van!

Átkozódva forralom fel a szekrényben őrizgetett ki tudja hány éves egri bikavért, majd Aldó bácsi újabb tampont vesz elő, és a csillagánizsos, szegfűszeges rotyogó főzetbe mártja – az úgy szívja magába a cukros piát, mintha csak vér lenne. És Aldó bácsi már nyújtja is át a tampont, hogy segítsek már megtalálni neki a szarólyukát.

Szentségelve kúszok az asztal alá, azzal biztatom magam, hogy legalább a halászlevet nem kellett a seggébe kanalazni, és akkor kezdetét veszi a nagy ánuszvadászat, ami mintha soha nem akarna véget érni. Telnek a percek, majd feladom: – Ne haragudjon Aldó bácsi, sehol sem találom a seggét!

– Hóhó, meg kell annak lennie valahol! Ha nincs rajtam, esetleg szétnézhetnénk a lakásban! – Mintha csak eldugott ajándékot keresnénk, körbe szaladok a házban, de Aldó bácsi ánuszára sem a konyhai szekrényben sem a befőttes üvegek között nem bukkanok rá. Majd megpillantom: de hisz ott rángatózik a falon az asztalnál csücsülő karácsonyfa mögött, mint egy ráncos, csókokat dobáló száj. Rohanok is felé az idő közben lehűlt forraltboros tamponnal, ám a pálinkától becsiccsentett perverz műfenyő is megpillantja száz és száz üveggömb szemével a fedetlen férfilyukat, és a pia kihozza belőle a rossz természetét: az egyik tüskés ága megindul a falsegglyuk felé, Aldó bácsi pedig fájdalmasan felüvölt, amikor a műanyag tüskék szurkálni kezdik belülről a bélcsatornáját.

– Óóóó, az aldóját! – sír a medúzarokon, miközben ki és be jár rajta a karácsonyfaág, én pedig a fenyőfát korholom. Elég volt ebből, döntöm el, hozom tehát a digitális kamerát, és levideózom, ahogy Aldó bácsi a fájdalomtól rángatózik, miközben a műfenyő épp seggbe rakja.

– Na most megvagy, te átkozott fenyő, felvettem az egészet, és nem tűnik ám beleegyezésesnek a dolog, a rendőröket nagyon fogja érdekelni ez a felvétel! Mész vissza a rácsok mögé, te átkozott!

A műfenyő ekkor izzadni kezd, kihúzza a fenyőágat a fali segglyukból, ami fájdalmasan forr össze, és ekkor a műfenyő menekülőre fogja: az ablakhoz ugrik, kiveti rajta magát, és lecsúszik az ereszen. Ott iszkol a perverz az éjszakában – angyali csilingelés-aurába burkolózva, ahogy az apró csengettyűk koccintanak egymással ágain.

– Sajnálom, Aldó bácsi, hogy pont karácsonykor tett erőszakot a seggén a karácsonyfa – motyogom, de a bácsi csak nyöszörög és a hasát fogja, azt motyogva: – Jaj, jaj, a halászlé és az anális abúzus rendesen elcsapta a hasam! Hol is a vécé?

A vécét persze megleljük, de hogy Aldó bácsi ánusza hol lehet, az megint egy jó kérdés. Ekkor a rezsón lévő maradék halászlé bugyogni kezd, ahogy mint csőtöréskor a szennyvíz, gejzírként feltör belőle a fos. Hát ott van az az eltűnt segglyuk! A fedő alatt, a halászlében, a filézett pontyhúson nőtt ki, és most okádja magából az iszapos bélsarat.

– Sajnálom – motyogja Aldó bácsi, s hozzáteszi: – Esetleg akad a háznál egy kis Unicum? Az mindig rendbe rakja a gyomrom. És még olyan keveset ittam ma. Ráadásul karácsony van!

Én pedig csak a fejemet és az orromat fogom. Nem hiszem el, hogy Aldó bácsi idén is így elszarta a karácsonyi vacsorát.

Nagy megtiszteltetés: a Galaktika Magazinban megjelent Plázafej című kisprózám elnyerte az Avana Egyesület által alapított Monolit-díjat. A szöveg itt olvasható:

Plázafej

És egy másik jó hír: a nagy múltú amerikai Fiction Magazine, amelyet több társával együtt Donald Barthelme alapított 1972-ben, és az évek során olyan íróktól közölt írásokat, mint J.G. Ballard, Samuel Beckett, Joyce Carol Oates és Julio Cortazar, elfogadta közlésre a Lisztlevente című kisprózámat.

A szöveg itt olvasható:

Lisztlevente

(Mogyoróvajas orál és szociopata-érzékenyítés)

Beszorul a 3D nyomtatóba az afroamerikai énem.

Ugyanúgy néz ki, mint én, csak ugye fekete a bőre, teltebbek az ajkai, ám ami meglepő, derékon alul teljesen hiányzik.

Elromolhatott a kurva masina, pont félúton: a születő négernek kicsüngnek a belsőségei, vért okádnak félig materializálódott erei, és reszkető hangon könyörög, hogy öljem meg.

– Nem tehetem. A fekete életek számítanak, haver! – mondom, de szerencsére pár perc után magától is kipurcan.

Én viszont szarban vagyok: délután fotóval kell bizonyítanom, hogy kinyomtattam a saját afroamerikai másomat a 3D nyomtatóval.

A kormány érzékenyítő programjának a része, hogy múlt hónapban kiküldték mindenkinek a klón technológián alapuló biomechanikai 3D nyomtatót. Ezzel hetente ki kell nyomtatni egy-egy társadalmilag vagy kulturálisan elnyomott csoporthoz tartozó énünket, hogy aztán vele éljünk egy hétig. Így megtanuljuk elfogadni és szeretni őt, és ezáltal persze másokat is. A 3D nyomtatónak csupán egy csepp vérre van szüksége, hogy klónozza egy diszkriminált variánsunkat. Élhetnénk persze vadidegen megkülönböztetett emberekkel is, de a kormány szerint közelebb kerülünk hozzájuk, ha magunkat látjuk a helyzetükben.

Az első héten a transznemű énem kellett előállítanom.

Nem volt vele baj egyébként, bár túl sok időt pöcsörészett a fürdőszobában, magas hangon énekelt, és beteg állatnak nevezett, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. Még hogy én beteg… Mondja, aki ketté vágatta a farkát, bedugatta a testébe és most vaginának hívja. Egy hét után megfojtottam a hajszárító zsinórral. Ezt persze a kormány beleegyezésével tettem: csupán egy hétig vagyunk kötelesek együtt élni nyomtatott énünkkel, utána saját kezűleg kell elpusztítanunk, vagy megkötözve kitennünk az utcára, ahol az állami klónszállító autók begyűjtik és elviszik őket a gázosító kamrába.

Sokan egyébként képtelenek kinyírni a saját énjüket, szimpátiát éreznek maguk iránt, vagy nem is tudom, így folyton dugig vannak az állami halálkamrák ahol a szociális érzékenyítés nevében tömegével ölik a homoszexuálisokat, a fogyatékkal élőket és a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozókat.

– Muszáj elpusztítanunk a klónokat, mert a túlnépesedést el kell kerülnünk! Amúgy sem igazi emberek! – mondta egy beszélő fej a tévében.

A második héten a saját Down-szindrómás, ráadásul kerekesszékes énemet kellett kinyomtatnom. A masina alig bírta megszülni a tolószéket. Egyébként nem volt sok baj a fogyatékkal élő énemmel, bár egész nap foglalkoznom kellett vele, nem tudott magától enni sem, ugyanakkor üvölteni kezdett, valahányszor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. Egy hét után dróthuzalt dugtam a konnektorba és egyszerűen áramot vezettem a tolószékébe. Miközben sikoltozott, és kiugrott füstölgő koponyájából a szemgolyója, arra gondoltam, csak működik ez az érzékenyítő program, mert egészen megkedveltem a fickót.

A múlt héten a saját női énemet kellett kinyomtatnom. Meglepődtem, milyen jól néznék ki csajként. Egész nap a saját csöcseim és a seggem járt az eszemben. Bizony, jó egy csaj-énnel együtt élni, bár nem akart egész nap főzni rám és beteg állatnak nevezett, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról. De még így is, hogy nem rajongott túlzottan a mogyorókrémért – csak ez lehet az oka, hogy elutasított –, nem volt aztán szívem kinyírni őt. Kikötöztem inkább a radiátorhoz a hálószobában, és azóta minden nap megerőszakolom. Ha tiltakozik, felveszem a fűtést, és az izzó fűtőtest meggyőzi róla, hogy ne akadékoskodjon. Talán arra gondolsz, szörnyű, amit művelek, de hogy is mondta Platón?

"Úgy kell cselekednem másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem is cselekedjenek". Én voltaképp magammal csinálok mindent, hiszen ő az én klónom.

Pár napja aztán, mikor épp saját magamba dugtam a farkam, és a hajamat téptem dugás közben, az jutott eszembe: csak fasza ez a klónozós szociális érzékenyítő program, klónozok még néhány csaj-ént, hogy még nagyobb legyen az öröm.

Azóta saját kis háremem van saját magamból – mind szépen megkötözve, nyöszörögve hever a hálószobában. És valószínűleg ez a sok én-maca baszta el a nyomtatót. Most itt állok néger nélkül, azaz fél négerrel, pedig délutánra egy csatolt teljes alakos fotót kell küldenem az Emberi Erőforrások Minisztériumának központi e-mail címére arról, ahogy vállvetve állok a klónommal. Nem szólhatok róla, hogy elbasztam a 3D nyomtatót, mert íziben kiderülne, hogy az állami tulajdont klón szexrabszolgák gyártására használtam.

Hirtelen eszembe jut a megoldás: a sarki szolárium! Elviszem az egyik női énem, csokibarnára napoztatom, és csak beveszik, hogy afroamerikai. Igaz, az érzékenyítő terv fekete bőrű férfi-ént ír, de egy fekete bőrű női-én is csak jó lesz – ha belekötnek, majd azt mondom, ne diszkriminálják az afroamerikai nőket, az majd szépen elhallgattatja őket.

Szóval egy óra múlva beállítok a sarki szoláriumba, ahol döbbenten figyeli a rágógömböket fújkáló pultos csaj, amint bevezetem a leragasztott szájú, megkötözött kezű saját női énem, és három órás szolit kérek.

– Nem fog menni – mondja. – Van egy kis baj a szoligéppel.

– Elromlott? – kérdezem csüggedten.

– Hát, olyasmi… Pöttöm rasszista rendőrök költöztek a masinába, emiatt nem tud már senki lebarnulni. A köcsög pár centis rendfenntartók miniatűr gumibotokkal kezdik ütlegelni a kuncsaftot, ha az túl sokáig sütteti magát, és barnulni kezd.

– A kurva anyjukat! – morgom. – Nem lehet kiűzni őket valahogy?

– Próbáltam már mindent… – Rázza a fejét a pultos csajszi. – A sötét színekkel lehet őket előcsalogatni. Körberaktam a szoligépet a szomszéd ABC-ből vett négercsókokkal. Ki is másztak a kis rendőrnyüvek, és ütni kezdték az édességet. Gondoltam, addig ráseprem őket egy lapátra, amíg a csihi-puhival vannak elfoglalva, és kihajítom őket a kukába. De alighogy csépelni kezdték a csokis sütiket, meglátták, hogy teljesen fehér a közepe, és úgy megrémültek attól, hogy valami sápadtbőrűt vertek agyon, hogy rögtön vissza is másztak a szoligépbe.

– De nem érti! Muszáj lebarnulnia! – bökök a fejemmel a nyöszörgő, megkötözött női klónom felé.

– Nem élné túl. A kis zsaruk halálra gyepálnák – motyogja a lány.

– Hm. De attól még barna lenne, nem? Mert akkor igazából mindegy, túléli vagy sem – mondom.

A lány ezen felháborodik.

– Hímsoviniszta geci! – köpi felém a szavakat. – Egy nő élete semmit sem számít magának?

– Nézze meg jobban, ez csak egy kibaszott klón, az ő élete semmit sem ér – motyogom.

– Ja… Most látom, tényleg… Akkor oké – egyezik bele a lány, és segít a szoligépbe fektetni a siránkozó nőt, majd bekapcsolja a 32 csöves masinát: – Három órát mondott, ugye? Normális esetben nem engedélyeznénk ennyi időt, mert veszélyes, de hát ez úgyis csak egy klón, igaz?

És várunk. Hallgatjuk a szoligépbe zárt megkötözött nő sirámait, a nyöszörgését, majd fél óra múlva fojtott üvöltésbe kezd, amikor előmásznak a ragyogó szolárium csövek közül a rasszista minirendőrök, és ütlegelni kezdik a botjaikkal.

Ahogy szép lassan halálra verik és feketére sül a klón, az időjárásról beszélgetek a pultos csajjal, illetve a szociális érzékenyítés program sikeréről, továbbá megkérdezem, nem tartanak-e mogyoróvajat, de amikor érdeklődik, miért, inkább nem felelek.

Délután már a saját csokibarnára sült női hullámmal fotózkodom, és átdobom a képet az Emberi Erőforrások Minisztériumának. Remélem, nem szúrják ki, hogy a klón már halott, de ha esetleg mégis, majd azt mondom, ne diszkriminálják a hullájukat, a halottak élete is számít. Ez tuti elhallgattatja őket.

Nincs baj egyébként a saját női hullámmal, bár pár nap után felfedezik a legyek, és különös, mocsár szagú gázok szakadnak ki a testéből, viszont nem mond nemet, amikor arra kértem, hogy nyalogassa le a mogyoróvajat a makkomról.

Miközben a saját hullám torkába élvezek, arra gondolok, sose voltam még ennyire érzékeny.

(Avagy, amikor megszültem az Antikrisztust a pórusomon keresztül.)

Bekopog az okkultista oriflames nő, és veszek tőle egy sátánista pattanás elleni zselés arcmaszkot.

A használata egyszerű: pentagram alakzatban kell felkenni a homlokra, 15 perc alatt megszárad, és ha közben elmormogsz tíz Ave Satanas-t, másnapra szuper tiszták lesznek a pórusaid. De aztán kiderül, nem nagyon bízhatsz meg a Sötétség Fejedelmében, a Kezdettől Gyilkosban, a gonoszság, bűn és kárhozat megszemélyesítőjében, ha szépségápolásról van szó.

A tizedik Ave Satanas után apró fehér kecskék fordulnak ki a faggyúmirigyeimből. A pórusaim, mint miniatűr olajos sikoltó szájak, megnyílnak, és pöttöm nyálkás szőrű mitesszerállatok pottyannak ki belőle mekegve a fürdőszoba hideg csempéjére. Mint a fronttól zavarodott hangyák, rohangásznak körbe-körbe, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy bár kétségkívül tiszták már a pórusaim, hisz egy hatalmas pattanást leszámítva az összes akném szépen kifakadt, de mégis mit fog szólni a zoofil falam, ha megtudja, hogy ellepték a lakást a gennykecskék.

Tavaly költöztem ebbe a lakásba, magam is meglepődtem, milyen olcsón jutottam hozzá, de azonnal kiderült, hogy miért vesztegetik szinte ingyen: a hálószobám nyugati falával valami nincs rendben.

Nem arról van szó, hogy csúnya vagy repedezett lenne, vagy hogy ne tartaná benn rendesen a meleget, de bizony nem veti meg az állatokkal való szexuális kapcsolatot.

Sőt, kifejezetten hasznos és tartalmas időtöltésnek tartaná, ha beletemethetné a vakolatfaszát egy sikoltozó házi sertés sörtékkel keretezett forró segglyukába.

Már az első reggel arra ébredtem, hogy egy addig sohasem látott gusztustalan plakát borítja a ferde hajlamú falat: a fotón egy göndör hajú nő átszellemült mosoly kíséretében egy megtermett lovat kényeztetett a szájával, közben az arcán patakokban fojt a habos csődörtej. Letéptem és kihajítottam a posztert, de ezután sorra jöttek, megjelentek, voltaképp kinőttek a falból az újabbnál újabb állatszexes plakátok. Egy nap pedig arra érkeztem haza, hogy a hálószobám nyugati fala egy üres tekintetű tehénnel közösül. Fogalmam sincs, hogyan jutott be a lakásba egy szarvasmarha. Talány, mivel a negyediken lakom és még lift sincs. De ott állt ez az ostoba tehén, lágyan bőgicsélve, miközben a nyugati fal épp hátulról járatta ki-be tág seggén hatalmas kitüremkedő vakolatfaszát.

– Szégyelld magad! – korholtam a falat, miután kizavartam a tehenet a lakásból. Ám az egy cseppet sem restellte magát.

– Volt időszak, amikor az állatokkal való szexuális kapcsolat teljesen elfogadott volt – magyarázta nekem a fal, hangképző szerve voltaképp a testében összekoccanó, összedörgölőző téglák voltak, amik úgy súrlódtak egymáshoz, hogy szavakat hoztak létre. – Az ókori mitológiában gyakran előforduló momentum, hogy egy állat formájában megjelenő isten elcsábítja és megtermékenyíti az általa kiválasztott nőt. Vagy férfit. Vagy falat.

Az előző tulaj jól tudta, hogy van a lakásban egy zoofil fal, de egy büdös szót sem szólt róla. Ez persze nem olyasmi, amit beleírsz a hirdetésbe a Jófogáson. Azóta megtanultam együtt élni a fallal, de szóba sem jöhet, hogy állat költözzön a lakásba – se kutya, se macska, se más. Az utolsó dolog, amit látni akarok, az egy fal, amint épp megerőszakol egy aranyhalat.

De most itt vannak ezek a gennyállatkák...

Hogyan menthetném meg a sátánista kecskék ártatlanságát?

Bágyadtan mekegnek, a fejüket forgatják. Én pedig egyetlen megmaradt gyulladt pattanásomat piszkálom idegességemben. Ebből hatalmas kecske fog kifordulni, ha egyszer megérik, az már biztos. Kenek még rá a diabolikus krémből, és elsuttogok néhány Ave Satanas-t. Majd kerítek egy gyufásdobozt és egy sípot a szekrényből: a papírdobozt a földre teszem, és ahogy fújni kezdek egy egyszerű dallamot a sípon, a minikecskék sorba rendeződnek, és katonás lépésben besétálnak a skatulyába. Ám ekkor mély, dörgő hang érkezik a hálószoba felől, megannyi tégla dörzsöli egymáshoz testét, hogy csikorgó, emberi szavakra hasonlító hangot formázzanak:

– Érzem a szagukat! Hallom a hangjukat! Kérődző állatok vannak ebben a lakásban, és a lőcsömet kérik! Hozd ide őket, ember! – dörög a fal.

– Biztosan tévedsz! Hát nincs a lakásban semmiféle állat! – kiabálok a fürdőszobából, és mélyen a zsebembe rejtem a mitesszerkecskékkel teli gyufásdobozt.

– Hallom a kis páros ujjú patáiknak a koppanását! Ennyi erővel a büdös faszomon is kopoghatnának! Hozd ide őket, ember!

És akkor érkezik a vakolatkígyó, a tégla-anakonda, a nyugati fal több méteres pénisze hatalmas albínó csőként kúszik be a fürdőszobába – amikor felizgul, úgy tapogat körbe vele, mint polip a csápjával. A vakolatcerka körém tekeredik, és szorongatni kezd – zsebemben a gyufásdobozba zárt kecskék fájdalmasan mekegnek.

– Elő a kis emlősökkel, hadd picsázzam el őket a bögyörőmmel! – hörög a fal a háttérből. Amikor egy lakás fala alaposan felizgul, mindig rímekben beszél – fogalmam sincs, miért, de ez tudományos tény, ha nem hiszed, nézz utána egy biológia könyvben.

– Nem döngetek többé zárt kapukat, inkább összegecizem a pici szarvukat! Itt vannak, ez nem is kérdés! A fitymámban visszhangozzon e riadt mekegés!

– Félreértesz! – sikoltom, ahogy tetőtől talpig végigmotoz a giga falpénisz. – Ezek nem igazi kecskék! Ezek mitesszerkecskék! Pattanás genny! Csak épp mekegnek!

– Nem bánom, nem bánom, kenjed őket szét a faszomon, legyen belőlük bestia vazelin a tégla pöcs-rücskök mágikus hegyein, én mondom, én mondom, a sok feltrancsírozott pórus patás pajtás mind a duzzadó makkomon ragyogjon!

Tovább motoz a gigapéniszével, de szerencsére a zsebembe még nem nyúlt be, és nem találta meg a gyufásdobozt benne a kecskékkel. Ellentétben a homlokomon vöröslő egy nagy bazi pattanást kitapintja, és azt mondja, hohó, te klotyó toszó, itt meg mit rejtegetsz? És megnyomja. A szuper akne pedig vulkánként kirobban, kilövell, és a bőrtokból kifordul az eddigi kecske – azaz nem is kecske, hisz csak a feje egy kecskéé, alul emberi teste van. Így szültem meg a pórusomon keresztül az Antikrisztust. Így bugyborgott ki olajos bőrmélyedéseimből a Lucifer nevű bestia-ember szörnyeteg, miközben a kecskék felsírtak a zsebemben, és elsötétült egy pillanatra a nap, miközben a távolban templomtetők gyulladtak ki, és tojásrepedés futott végig a valóság szövetén, ami mögött izgatott lócombként rángatózott egy fekete szív, a haláltest ősangyal őrület-kürtörvénye.

– Eljöttem, dőljenek le a szamárcsordák doboztornyai, s vájják ki saját éhező begyeiket Isten madarai! – zengi az Antikrisztus. Amikor a Sátán alaposan felizgul, mindig rímekben beszél – fogalmam sincs, miért, de ez tudományos tény, ha nem hiszed, nézz utána egy biológia könyvben.

– Szüljenek vajúdó abortuszklinikát az anyák, zabáljanak pucér nőket a férges almák! Vödörből egyék a szüzek kitépett méhét a ministránsok, ez az a vacsora, amire mindenkit várok! – prédikál az Antikrisztus kecske lény, miniatűr férfi-mellbimbóiból véres tej csorog.

– Nohát, mégis bujkál itt egy szaros seggű állat! Mindjárt lövök is bele vakolatos gecicsomót, vagy százat!

– örül meg a fal, és a gigafasz felkapja az Antikrisztust, és beráncigálja a hálószobába. Még hallom a Sátán sikoltását, ahogy a zoofil fal odabenn újra és újra nekiront lőcsével a Sötétség Hercegének, kilapítva téglamakkjával teljesen, szétmaszatolva a maradványait.

– Ha trónra ülök, a pusztító láng mindenkit megnyal, de segítsetek most démonok, mert szétbasz a fal! – sír az Antikrisztus.

– Óh, de jó vagy, Sátán bébi, te utolsó mekegő útszéli, nyeljed csak a vakolatom, hisz szívesen adom, ez az érzés már-már mennybéli! – hörög odabenn a fal, és ez így megy oda-vissza, rímekben szenvednek és élveznek, mint két elbaszott vőfély, felelgetnek egymásnak, én pedig kisétálok a lakásból, és soha többé nem térek vissza ebbe a bestia baszó bugyorba: felköltözöm a hegyekbe a gennykecskékkel és a furulyámmal, és miközben pásztordalokat duruzsolok majd a naplemente ásító, fényes torkába, körbetáncol majd a nyájam, mint megannyi szőrös pici angyal, és ugrándozó patáikból kipattannak a boldogság vakító szikrái.

– Éveket töltöttem azzal, hogy megtaláljam a feleségem G pontját, de végül csak a RESET gombját leltem meg. Kiderült, ez is a hüvely felső hasi oldalán található. Gondoltam, ha már itt van, megnyomom. Ki tudja, talán sikerül újraindítanom, és visszatérünk valahová a kapcsolatunk elejére. Nem volt díjnyertes ötlet. De jó hír, azóta újra megtanult beszélni, és már a bilire is rászoktattam.

A tévés műsorvezető, akinek a szájából kipottyannak ezek a szavak, láthatóan feszeng. Nem arról van szó, hogy ne tartaná bombajónak a saját előre megírt hímsoviniszta szövegét, de nehéz bármi humorosat mondani azután, hogy nagyjából fél órája a híradóban még arról beszéltek, miszerint a városi parkban agyonlőttek két radikális ökofeministát a katonák, miután áttörtek a kordonon, és megpróbálták megnyomni az emberiség RESET gombját.

Vajon mikor tértek át az éles lőszerre? Kezdetben még gumilövedékekről lehetett hallani. Az őrök azzal védekeztek, hogy megijedtek. Szép kis világ, ahol már a katonák is berezelnek két nőtől.

Négy hónapja másról se szólnak a hírek, csak a RESET gombról. Ha felhívod sok hét után az anyukádat, a RESET gombról fogtok beszélgetni. Ha meghallasz egy viccet, annak a RESET gomb lesz a csattanója. Ha pedig eldöntöd, hogy eleged van az egészből, a telefonodat a turmix gépbe hajítod, beülsz a kádba egy dobozos sörrel és egy Barsi Ödön ponyvával, két perc múlva már elkalandoznak a gondolataid, majd azon kapod magad, hogy a RESET gomb jár a fejedben.

Senki se tudja, honnét jött az óriás újraindító gomb, csak a sokat hajtogatott száraz adatokat böfögjük vissza: hogy a lézeres mérések alapján 13,6 méter az átmérője, hogy a színét szakszerűen achátszürkének nevezik, és hogy a rajta szereplő RESET felirat szimpla, talpatlan betűtípus, de nem vezetett még eredményre a beazonosítása. Hogy a gigantikus RESET gomb március 12-én, hajnali 2 óra 25 perckor bukkant fel a városi parkban, voltaképp kitüremkedett a földből. Biztos láttad, a térfigyelő kamerák felvételei a felkapottak között vannak a Youtube-on. Bálnaként tört a felszínre, tönkre téve egy rózsaágyást, elszakítva a közeli fák gyökérzetét, kifordítva egy II. Rákóczi Ferenc szobrot, amit azóta ideiglenesen elszállítottak – biztos, ami biztos, nehogy aztán az legyen, hogy felállítják a billentyű mellett, az meg fogja magát és eldől. Még a végén Rákóczi Ferenc megnyomja nekünk a RESET gombot!

– Ha unják a vicceimet, nyomják meg az agyukba épített újraindító gombot, és elmondom őket újra! – A műsorvezető mosolya a képernyőn egy horogra tűzött rángatózó giliszta.

Ha létezik pokol, ahová a kárhozottakat száműzik, akkor az egy stúdió, ahol ez az öntelt fickó a RESET poénjait ontja álló nap. Persze lehet, hogy a pokol egy olyan világ, ahol egyik napról a másikra megjelenik egy titokzatos RESET gomb a parkban, és a katonáknak nőket kell lelőniük emiatt. Azok a nők mi is lehetnénk. Mert lássuk be, fogalmunk sincs, mit csinál, de mindannyian meg akarjuk nyomni azt az átkozott billentyűt.

A hívők szerint Isten küldte a RESET gombot, és ha megnyomnánk, eljönne végre a feltámadás. Mások úgy gondolják, a földönkívüliek ajándéka: odafentről láthatták, hogy rossz irányba halad az emberiség, adtak hát egy újraindító szerkezetet. Ha akcióba lépne, tiszta lappal kezdhetnénk mindent. Visszamásznánk a fára, majd le és újra felfedezhetnénk a tüzet. Éljen a nosztalgia.

Az ökofeministák szerint a RESET gomb a Föld G pontja, általa pusztító orgazmust élhet át az anyatermészet. Ez persze azt jelentené, hogy megdöglik az emberállat, a planéta legszívósabb rühatkája, de hé, a klímavédelemnek is kellenek járulékos áldozatok.

Mások szerint a RESET gomb egy hoax, egy 13,6 méter átmérőjű átverés. Ezt látszik alátámasztani a tudósok felfedezése is, a föld alatti szonárok szerint a billentyű nem kapcsolódik semmiféle szerkezethez, se kábel, se semmi. Persze ők sem merik megnyomni…

A hatalmas RESET billentyűre március 13-án reggel bukkant rá két járőr. Először vandalizmusra gyanakodtak, amikor megpillantották a felfordulást a parkban. Aztán észrevették…

– Azt hittük, valamiféle helikopter leszálló, vagy mi a franc – mesélte később egyikük a híradónak. – Még jó, hogy rögtön erősítést hívtunk, és nem léptünk rá…

Még jó. Bár senki sem tudná megmondani, hány ember kell pontosan hozzá, hogy lenyomódjon – valószínűleg többünk testsúlyára lenne szükség.

Az ügy hamar óriásira dagadt: először elkordonozták, később már a miniszterelnök látogatott a helyszínre, majd amikor vitathatatlanná vált a dolog, hogy nemzetközi a krízis, elvégre ha a planéta avagy a teljes emberiség újraindításáról van szó, az bizony globális probléma, bekapcsolódott az Európai Unió, a NATO, az Egyesült Államok, az oroszok, de még Kim Dzsongun is üzent Észak-Koreából, hogy tudósai a saját RESET gombjuk kifejlesztésén buzgólkodnak, és ha bárki megnyomja azt a billentyűt, nem marad el a válaszújraindítás.

– Nem fogjuk megnyomni, amíg nem tudjuk, pontosan milyen következményekkel jár – jelentették be a RESET gomb miatt felállított operatív törzs szokásos napi sajtótájékoztatóján.

Elzárom a tévét, mielőtt a műsorvezető újabb újraindítós viccet süthetne el. Az ablak felől kézi kürtök dudamorzéi érkeznek: tüntetők egy csoportja vonul el odalent. Azt ordítják, jöjjenek a dinoszauruszok. Az ediakara-bióták. Meg a többi szarság.

Több terv is van a RESET krízis megoldására: akadnak, akik szerint beton szarkofágot kéne építeni rá, mint a csernobili atomerőműre. A tudósok megkockáztatták, hogy kellő körültekintéssel az elszállítás is lehetséges. A NASA azt sem tartja kizártnak, hogy ki tudnák lőni az űrbe, anélkül hogy működésbe lépne.

Elképzelem a csillagok közt csészealjként száguldó RESET gombot. Talán egy nap idegen civilizáció bukkan rá. De vajon ők megmernék nyomni? Vagy visszaküldenék szépen a feladónak? Csehov szerint ha az első felvonásban megjelenik egy puska, annak bizony a darab végéig el kell sülnie. De egészen biztos vagyok benne, hogy akadnak puskák, amik pont attól veszélyesek, hogy sosem sülnek el.

Amázia néni azt mondja, ha jó leszek, főz nekem Haribo macit a levágott lábkörméből.

Mindent elkövetek, hogy még véletlenül se legyek jó: ősi viking terelőénekeket bömböltetek a hangszóróból, ollóval összekarcolom a bútorokat, és egy mini máglyán élve elégetem a macskát.

De Amázia néni úgy dönt, hogy összességében nem is vagyok olyan rossz, úgyhogy főz nekem Haribo macit a levágott lábkörméből.

Kiskorom óta Amázia néni vigyáz rám, valahányszor a szüleim elmennek valahova. Most 34 éves vagyok, de még mindig Amázia néni vigyáz rám, amikor a szüleimnek dolga van valahol. Pedig már nem is élek az őseimmel. Mégis, megszokásból, talán csak mert képtelenek elfogadni, hogy felnőttem, valahányszor elmennek valahova, felhívják a szomszédjukban élő Amázia nénit, és megkérik, hogy vigyázzon rám. Ilyenkor Amázia néni elbiceg a város másik végében lévő lakásomhoz. Felsikolt a csengő, és ott áll ő: az arca száradt, lyukacsos szivacs, szemeiben kőrisbogarak csiklandozzák egymást.

– Amázia néni! Most nem érek rá! Fontos munkahelyi találkozóm lesz egy óra múlva!

– A szüleid elmentek a moziba, úgyhogy én vigyázok rád. Itthon maradunk. De ha jó leszel, főzök neked Haribo macit a levágott lábkörmömből – biztat. Megmaradt néhány foga egy-egy eldőlni készülő sírkő.

Most azt figyelem, ahogy előhalássza a melltartójából a körömcsipeszt, amit mindig a löttyedt bal melle alatt tart, hogy rendesen átvegye a testhőjét és kellemesen meleg tapintású legyen a fém. Majd felteszi visszeres lábát a konyhaszékre, és csitt-csatt – sárga szarufélholdakat nyes ki a lábujjain fás totemoszlopként nyújtózkodó köröm-koporsófödémekből.

Ezután beindul a gumicukor gyártás. Amázia néni ilyenkor úgy fest, mint egy heroinista, aki épp az adagját kotyvasztja: az összegyűjtött körömfélholdakat némi vízzel egy fém teáskanálban megfőzi a rezsó fölött. Ahogy apró buborékok pukkannak, édeskés körömpörkölt illat béleli ki a konyhát. A kioldódó kollagéntől ragacsos trutyivá olvad a kanálban a levágott köröm, amit aztán Amázia néni néhány csepp szörppel szép pirosra fest. Majd hagyja kicsit hűlni a cuccot, amikor már egészen gyurmaszerű, megformázza belőle a pöttöm Haribo brumit. Talán arra gondolsz, hogy Amázia néni egy stilizált, gyerekrajz szerű kis gagyi macit dagaszt az aszpikos köröm-karamellából, ám ő egy miniatűr, de anatómiailag korrekt Grizzly medvét gyúr belőle, ha közelről nézed, tisztán láthatod erősen görbült, hegyük felé keskenyedő karmait, domború orrcsontjain, széles és lapos homlokát, rövid fülkagylóit, sőt még a gumicukor szőrére tapadt sárt is. A mini medve olyan jól sikerül, hogy rögtön felbömböl Amázia néni ráncos tenyerén, majd ringatózó járással megindul felém, én pedig engedelmesen szélesre tátom a szám, és hagyom, hogy a körömnyesedék-emlős lecsússzon a torkomon. Már megtanultam, hogy nem érdemes baszakodni Amázia néni körömállatkáival: addig követik az embert, amíg az le nem nyeli őket.

Kiskoromban két napon át zaklatott egy ilyen maci, mindenhová követett, végül egy éjszaka arra ébredtem, hogy épp mászik fel a seggemen – neki mindegy milyen irányból, de a gyomromban akar kilyukadni. Apró, kiszáradt gumicukor karmaival végigszántotta a bélcsatornámat, ahogy felküzdötte magát, napokon át fájt a szarás. Akkor már inkább lenyelem. Az íze akár az állott kocsonyáé.

– És most menj szépen játszani! Ha jó leszel, maradt még köröm a másik lábamon…

Ekkor aztán felmegy bennem a pumpa. Rárivallok: – Nem megyek játszani, bassza meg! 34 éves vagyok! Nem vagyok már gyerek, és nem kell rám vigyázni! Egy munkatalálkozón kéne lennem! Kurvára semmi szükségem gumicukorra! Felnőtt vagyok! Előléptetésre van szükségem! Autóra! Meg egy feleségre!

Amázia néni ezen eltöpreng. Évgyűrűs homloka reszketni kezd. Majd azt mondja:

– Hát igen, igen, tényleg megnőttél. Na mondok valamit, menjél szépen játszani, és ha jó leszel, főzök neked egy feleséget a levágott lábkörmömből!

Ugyan mit mondhatna erre az ember? Te mit mondanál, ha egy öregasszony felajánlaná, hogy a lepedékes, gombás körméből kotyvaszt neked egy csajt? Valószínűleg azt amit én: hogy naná, ez már végre jól hangzik, hozzad azt a körömkocsonya macát, bassza meg! Hisz Amázia néni csodákra képes! Életet lehel a zselatinba, csak eddig mindenféle haszontalan grizzly medvékre pocsékolta az erejét! De végre hoz egy asszonyt a házhoz! Szaladok is a szobába, és játszani kezdek! Nincsenek ugyan játékaim, de mindenféle felnőttes dologból tornyot építek: Gillette borotvákból, dezodorból és Kaliber Magazinokból. Próbálok csöndes lenni, nehogy Amázia néni úgy ítélje, rossz voltam, ezért nem ad végül nekem feleséget. Még össze is pakolok a lakásban: a kukába hajítom a máglyán élve elégetett macskát.

Amázia néni végül megdicsér, és főzni kezdi a másik lábáról levágott szarunyesedékből jövendő arámat. Izgatottan pattogok körülötte. Miután aztán elzárja a tüzet, kissé csalódottan nézek a csipetnyi körömviaszra.

– Ennyi csak? Lehet ennyiből egyáltalán nőt csinálni? Istennek is kellett hozzá egy egész oldalborda, nem?

– Nincs már több köröm a lábamon – morog Amázia néni. – Dupla ennyi lenne, ha nem követelted volna korábban azt a Haribo macit!

A legszívesebben ráordítanék, de visszanyelem – még a végén ronda nőt csinál nekem, ha megsértem. Mindegy, ha kicsi, csak legyen szép. Amázia néni csodatevő ujjai pedig dolgozni kezdenek: gyúrják-dagasztják a körömviaszt, szép rózsaszínre színezi egy kis szörppel, és hamarosan előlép tenyeréből a jövendőbelim, egy pár centis pucér nő, gyönyörű ás anatómiailag teljesen korrekt: közelről nézve láthatod a meredező gumicukor mellbimbókat, a köldök üreget, a formás, áttetsző zselatin-seggvájatát, de még a miniatűr körömzselé pinácskáját is, kunkorodó aszpik-csilló szőröcskékkel. Egyből beleszeretek. A mini nő rohanni kezd felém, pici combjai csábosan megfeszülnek, ahogy felmászik az arcomhoz. Először azt hiszem, csókot akar adni, de aztán rájövök, hogy a számba próbálja préselni magát. Ez is csak egy Haribo medve, azt akarja, hogy megegyem.

– Mmmmhhmhh! – tiltakozom csukott szájjal, egyben Amázia néni segítségét is kérem, de egy szót sem ért abból, mit mammogok. Ha viszont kinyitnám a szám, rögtön a végzetébe rohanna a gumicukornő. Sakk-matt. Ekkor megcsörren a telefon. A szüleim azok, közlik Amázia nénivel, hogy hazaértek, úgyhogy nem kell tovább vigyáznia rám.

– Sok boldogságot! – búcsúzik Amázia néni, mielőtt kitipegne az ajtón.

– Mmhhm mhmhmh hmhmhmh! – felelem, de semmit sem ért az átkozódásomból. Azt teszem tehát, amit minden felnőtt férfi tenne a helyzetemben: a földre vetem magam, és a számra szorított szájjal hisztizni és sírni kezdek. Miközben előre-hátra dobálom magam, hirtelen egy apró dudort érzek megindulni felfelé a lábszáramon, a nadrág alatt.

Pár perc múlva a feleségem megtalálja az alsógatyámba vezető utat és azon belül segglyukam, és elkezd felfelé kúszni a bélcsatornámon.

Miközben apró gumicukor talpacskái és kezecskéi odabenn a nyirkos bélfalamat tapicskolják, a beteljesületlen szerelemre gondolok, a szakadó szitakötőszárnyakból húzott kupolatetőre, a boldogság leszakadó szigetszikláira, arra, hogy ez a galaxis egy rozsdás vályú, amiből a pépesített magányt zabáljuk kétpofára.

*

Mindennek már két hete. Újdonsült feleségemet, és vele együtt a szebb jövő ígéretét, már feloldotta a gyomorsavam. Azóta próbáltam magam is a körömnyesedékből embert, kocsonyás homonkuluszt főzni, de nem engedelmeskedett akaratomnak az anyag. Pedig úgy gondolom, ha újrakezdhetném, ha szigszalaggal betapasztott szájjal és seggel járnék-kelnék egész nap, működhetne egy Haribo macis kapcsolat. Főként, ha sikerülne egy nagyobb nőt főznöm, egy olyat, ami nem fér be sem a számon, se a seggemen. De a körömfőzet nem akar életre kelni az ujjaim között. Rájövök, hogy csak Amázia néni körmeiben lakik varázslat.

A szüleim telefonon közlik velem a rossz hírt. Azt mondják, mától magamra kell vigyáznom, ha elmennek moziba, mert Amázia néni meghalt. Idős volt már, és halála előtt azt mondta, utoljára még tett valami jót az életben, arát szerzett egy magányos férfinak, így most már nyugodt szívvel térhet Isten, a Mindenható Pedikűrös tenyerébe, aki saját körömnyesedékeiből teremtette az univerzumot, és akit sarokreszelő szárnyú angyalok vesznek körbe, hogy ledörzsöljék a megkérgesedett lelkekről a bőrkeményedést.Milyen szép. Csak azt felejtette Amázia néni hozzátenni, hogy ez a menyasszony bizony felkúszott végül szeretett férje végbelén.

Minden elveszett, sose lesz feleségem – látom be. Ám később rábukkanok egy cikkre az interneten, ami azt írja: a halott emberek haja és körme tovább nő a koporsóban.

Azért sem leszek agglegény! – döntöm el, és veszek a sarki Praktikerből egy ásót.