Orosz békefenntartósat játszunk a volt feleségemmel: valahányszor megneszelem, hogy új férfi legyeskedik körülötte, átmegyek hozzá, és istenesen szétbaszom a fejét egy antik fém gyertyatartóval.

Jó, ez inkább az én játékom: de mivel a szomszéd utcában lakik, úgy gondolom, akad némi beleszólásom az életébe. Bárki is költözne be hozzá, az közvetlen fenyegetést jelentene rám nézve. Ha például túr erős aftershave-t használna az új pasija, és szerencsétlen a szél állás, simán elfújja az én házamig. Ha túl hangosan horkol az ipse, és nagy a csend éjszaka, én sem fogok tőle tudni aludni a szomszéd utcában. Capisce?

Lehet, hogy nem tetszik a volt nejemnek, hogy átjárok hozzá és folyton szétbaszom a fejét. De ha nagyon zavarná, már elköltözött volna. Igaz, valahányszor megneszelem, hogy el akarja húzni a csíkot a közelemből, átmegyek hozzá, és egy francia empire ezüst boroskancsóval haj és szempillaszőrös húspüré-csomóvá kalapálom az arcát. Hiába, teli van a lakása mindenféle antik szarral.

– Feljelentelek a zsaruknál, te vadállat! – sikolt, a fogdarabka szilánkokat köpködve, de tudom, üres fenyegetőzés ez, hisz valahányszor megneszelem, hogy felemeli a telefont, vagy csak készül tárcsázni, átjövök és orron baszom egy antik szecessziós jugendstil art nuovo konyhai asztali réz hamutál hamutartóval.

Arra gondolnál, amennyiszer szétvertem már az arcát, nem sok férfi keresi már a kegyeit, de az a helyzet, hogy a feleségem olyan mint egy belevaló konzervatív keresztény menyecske: minden veréstől szépül. Alighanem plasztikai sebésznek kellett volna mennem: valahányszor szétütöm a fejét, sikerül úgy átrendeznem az arccsontozatát, hogy egy Hollywood-i sztárra hasonlítson. Múltkor úgy törtem el az orrát, hogy egy hétig Nicole Kidman-nek nézett ki, aztán miután ismét pofán basztam, már Angelina Jolie kiköpött mása volt.

Így telnek aztán az évek: a volt nejem félőrülten, agyrázkódással, de folyton megújuló celeb arccal vánszorog a pókhálós antikvitások között a házban, mint valami kikerázott, félőrült kísértet, olykor pedig az ősi komódokból kifordul egy-egy szmokingos, régimódi udvarló, ki tudja, honnét érkeznek ezek, a bajszuk izgatottan remeg, akár a rovarok csápja, és virágot nyújtanak át az exemnek, amit én persze rögtön érzékelek, átugrom hát hozzá, hogy átrendezzem kicsit a volt nőm fejét, mert mindennek van határa, baszd meg. Ám egyszer csak azt motyogja nekem az exem: – 23 éve elváltunk, te fasz! Nem kéne új életet kezdenünk?

Belátom, igaza van. Új feleség után kéne nekem is nézni. A baj csak az, hogy kibaszott ronda vagyok, a legtöbb nő bottal sem piszkálna, nem hogy hagyná, hogy én piszkáljam a botommal. Az arcom úgy néz ki, mintha Novák Katalin egyik felduzzasztott petesejtjét kovászos uborka levében savanyítanád, egy száj- és körömfájástól szenvedő szarvasmarha fingjával szárítanád meg, majd zsírkrétával két aprócska pont szemet és egy vigyorgó szájat rajzolnál neki, ezután leöntenéd az egész szart gázolajjal, felgyújtanád, végül pedig vastag, sárga sugárban ráhugyoznál, csak hogy megkoronázd. Belegondolva csoda, hogy valaha is volt feleségem. Belegondolva csoda, hogy nem dobtak a padlócsempére és tapostak agyon rögtön a szülőszobában. De rájövök: az arcátrendező varázslat talán rajtam is működhet. Nagy levegőt veszek hát, a tükör elé állok, majd megragadok egy 19. századi antik francia aranyozott kandalló órát, és ütni kezdem vele a saját pofám. Reccsen az arccsontom, vérgejzír spriccel az orromból, a homlokom megreped, csimbókos vérfossá és pépes szövethuggyá püfölöm a képem: miután elkészülök, Palvin Barbara arca néz vissza rám a tükörből.

Mindezt egy szigorú képű rendőrnek mesélem most, akinek a közöny ágyaz meg magának a szemében. Láthatóan egy szót sem hisz a dologból, annyit lát csak, hogy férfi testem van és hozzá Palvin Barbara arcom, így levonja a következtetést: – Szerintem maga egy kibaszott transzvesztita, és mint ilyennek, az iskolában a helye, hogy tanítsa a gyerekeinket! – morog, és rádión erősítést kér. Hamarosan megérkezik két rendőrautó kíséretében a klikkes transzvesztitagyűjtő pedagógiai kamion, ez a speciálisan átalakított szelektívhulladék-szállító munkagép, és engem is összekaparnak az utcáról.

Amióta megbukott a gyermekvédelmi törvény a népszavazáson, a homoszexuálisok, transzvesztiták és transzneműek arra vannak kényszerítve, hogy az iskolában tanítsák a gyerekeket. Ezzel persze halálra is ítélik a buzikat: a pedagógus fizetésből ugyanis képtelenség megélni.

Senki se hitte volna, hogy megbukik a gyermekvédelmi törvény: a kormány heteken át izzadt rajta, hogy úgy fogalmazza meg a feltett kérdéseket, hogy még a legtoleránsabb embertársunkból is előbújjon egy szelvényes testű őrjöngő homofób a válaszadás pillanatában. És lám, mégis megbukott, a kormány pedig akkor duzzogva a sarokba ült, összefonva lapos mellkasa előtt kislánykarját a copfjait rágva és azt rikácsolta: – Ha azt akarjátok, hogy buzik tanítsák a gyerekeiteket, akkor megkapjátok, köcsögök!

Ezért feszengek most egy hulladékszállító autó tartályában egy csomó homoszexuálissal, transzvesztitával és drag queen-nel – transzneműek azok nincsenek, mert hazánkban olyan szar az egészségügy, hogy egy mandulaműtétre is fél évet kell várni, körbe is röhögnék az embert, ha nemátalakító műtétet akarna. Ülünk tehát a kukásautóban, izzadt ujjakkal szorongatjuk a pedagógus diplománkat, amit a kezünkbe nyomtak a szemétszállítók, és felkészülünk a legrosszabbra. Fingom sincs, mire fogom tanítani a gyerekeket, egy Palvin Barbara fejű férfi vagyok, aki egyedül a nőveréshez ért, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy jó irányba terelgesse a jövő generációját.

Amikor megérkezünk a Hippói Szent Ágoston Görög-Római-Bantui Katolikus Református és Totemista Általános Iskolába, elektromos sokkolóbotokkal terelnek le minket a hulladékszállítóról, és be egyenest a suli folyosójára. Ott már mindenfelé nem bináris ciszgender tanárok botladoznak, kirúzsozott drag queenek mint nyavalyás zombik bicegnek fel és alá, úgy festenek, mint akik már hetek óta itt raboskodnak, lesoványodtak, szemükben duzzad a félelem és a tanácstalanság teleptenyészete, az egyik a suli kávéautomatájából próbál nyerni némi folyadékot, hogy szomjan ne dögöljön, de a pedagógusfizetéséből nem futja olasz cappuccinóra. A gyerekek bizonytalanul keringenek a szerencsétlen kompánia körül, próbálnak tanulni tőlük valamit, bármit, de láthatóan senki sincs azzal tisztában, miféle tudást kéne itt leosztani és miért.

– Hé, te kis seggdugó, hogy a francba lehet innét kijutni? – kérdezek meg egy kölyköt, de akkor látom csak, hogy harmadikos, azokat még nem tanították meg beszélni. Odarohanok egy idősebb, hatodikos sráchoz, hátha azzal több szerencsével járok, de az meg csak annyit tud nyekegni: – Pa… pa… Papapa… Palvinbarbi!

És közben csöpög a nyála, mert a csula visszanyelését csak hetedik osztálytól tanítják.

Hirtelen megsajnálom a sok kis szarost: hát így induljanak neki a nagybetűs életnek? Összecsapom hát a tenyerem és felkiáltok: – Tegye fel a kezét, aki szeretne nőverést tanulni Palvin Barbitól!

És bár egyik sem teszi fel a pracliját – csak a nyolcadikosok, mert azoknak már ezt is megtanították –, szó nélkül követnek egy üres tanterembe.

Így telnek aztán a hetek, a hónapok: mint minden más pedagógus, én is rágtam már a falba egy járatot, amit belülről a nyálammal átnedvesített régi füzetlapokkal béleltem ki, hogy éjszaka legyen hol meghúzni magam. Napközben homoszexuális falkába tömörülve az üres menzán rohangászó csótányokra és az udvaron kóborló macskákra vadászunk a kartestülettel, kaffogva és vonyítva vetjük rá magunkat ezekre a cicákra, a fogainkkal tépjük fel a hasukat, és reszkető kézzel tömjük a szánkba kiömlő, forró beleiket. Aztán megszólal a csengő, leseprem magamról a macska cafatokat és komótosan besétálok a tanterembe, hogy nőverésre tanítsam a tudásszomjas lurkókat.

– Pa… pa… Papapa… Palvinbarbi! – nyöszörgik a diákok, amikor meglátnak, persze csak azok, akik tudnak már beszélni. Nem bánom, hogy Palvin Barbinak néznek. Még mindig jobb, mintha Novák Katalin duzzadt, savanyított, fingszárított, felgyújtott, lepisált petesejtje lenne az arcom, ahhoz kevés kötődése lenne az ifjúságnak.

Szerencsére a régi szertárak ócska szekrényei megannyi antik iskolafelszerelést rejtettek, így van mivel demonstrálnom a nőverést. A transzvesztiták pedig ezer örömmel vetik alá magukat az arcátalakító műtétnek, tudván, hogy szépséges celebként fognak a kezeim közül távozni. Miközben régi méterrudakkal és ampermérőkkel püfölöm taknyos-véres csipkehús meteorittá a buzik fejét arra gondolok: a végén csak büszke lesz a kormány. Beküldtek egy csomó libsi ciszgender marhát az iskolába, és lám, végül az egyik csak megtanította a kölyköket a konzervatív értékekre.

A sokat látott zsűri a Bocuse d'Or nemzetközi szakácsversenyen nem tudja eldönteni, hogy az én ondóm finomabb-e, avagy a finn szakács félig híg félig darabos széklete.

Óvatosan nyalogatják a kristály kehelyből a fehéren csillogó gecim, ami ma alapvetően gyümölcsös ízekkel nyit, főképp a citrusok dominálnak benne, és bár nem kóstoltam a finn faszi végbélkreálmányát, úgy hallottam, narancsrostokkal lazította az állagát, amitől vélhetően az is kellemesen üde és gyümölcsös utóízt hagy a szájban. Van tehát félnivalóm. Az egyik zsűritag a finn ürülékbe mártja töppedt ujját, és a barna pépet alaposan szétkeni a nyelvén. Vérbeli profi. Eközben egy másik körkörös mozdulatokkal a szájpadlásába masszírozza a spermámat.

– Neked annyi, pajti, tegnap egész nap szegfűszeget rágtam! – duruzsolja a fülembe a mögém lopódzó finn szakács, aki pár órája telifosta azt a porcelántányért, amit most a hümmögő zsűri áll körül, én pedig nagyot nyelek. A szó "szegfűszeg" ott visszhangzik a koponyámban, mint valami súlyos ítélet. Majd hozzáteszi: – Megválthattuk volna a világot, ha úgy döntesz, leszel Pöcsnemöjnen az én arannyal kibélelt kulavalámban!

*

Hogy indult ez az egész gecis gasztrotúra? Az egész a Valentin-nappal és azzal az átkozott Ripost cikkel kezdődött. Az "Édesítsd meg a kapcsolatod! Mitől lesz finomabb íze a férfinak!" cikk azt ígérte, hogy az ananásztól, az ásványvíztől és a zellertől olyan édes lesz a spermám, oly szexkoktél kutyulódik a golyóimban, hogy a Valentin-napi orál után sose fog elereszteni a párom. Rágtam hát egész nap a zöldpetrezselymet, szedtem a vitaminokat, de már csak este az otthonomban döbbentem rá, hogy nincs is párom és idén is egyedül töltöm a Valentin-napot. A fotelban ücsörögve nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a nyalatlan golyóimat talán minden idők legfinomabb nektárja feszíti, valóságos csodapempő – egész nap ezen dolgoztam, csak nem vesztegethetem el, csak nem hagyhatom, hogy végül egy zsebkendőbe száradjon bele. Ugyanakkor még sem kóstolhatom meg a saját gecimet, emlékeztettem magam, ilyet rendes férfi nem csinál, ha megteszem, biztos buzivá változom tőle. Pokoli érzés volt! Mintha a világ legfinomabb desszertjét tennék eléd az asztalra, majd a kezedre vernének egy méretes fakanállal, valahányszor próbálsz nyúlni érte. Végül csak kivertem a farkam és belecsorgattam a spermát egy feles pohárba. Már az állagán látszott, hogy ez valóságos elixír lehet: az opálos folyadék tündökölt, csillogott, akár a hegyméhből kikapart kristály, illatáról a gyümölcsökkel kibélelt elveszett Édenkert jutott az ember eszébe. Csak egy nyalintás, döntöttem el, egy pirinyó kóstoló. Beletunkoltam hát az ujjam a még mindig testmeleg spermába, és az ajkamhoz emeltem egy keveset belőle.

És akkor szivárványból szőtt vasmacskák fúródtak az ízlelőbimbóimba és pörgetni kezdte a spirálgyönyör az agyvelőm. Nyelvorgazmus. Az, hogy kulináris élvezet önmagában nem írja le, miféle tapasztalat volt a saját gecimet nyalogatni. Rádöbbentem, hogy ezt bizony másokkal is meg kell osztanom. Kezdésképp talán Diána nénivel a földszintről, akinek a töltött káposztáján nőttem fel – ha valakié, hát az ő tapasztalt ízlelőbimbói igazolhatják, hogy ez itt az istenek nektárja!

Becsöngettem hozzá a kispohárral, Diána néni pedig nem fogadott túl kedvesen.

– Takarodj innét, te szarnyaló hangyászmedve! Nincs töltött káposzta! Szerezz magadnak nőt! Vagy még jobb, tanulj meg főzni! Nézzenek oda! Ennyi idősen még az én nyakamra jár!

Kissé megsértődtem kirohanásán: igaz ami igaz, múlt héten jártamban-keltemben beugrottam hozzá, hogy nem akadna-e egy kis töltött káposzta valahol a fazékban. És igaz, pár napja rá is telefonáltam emiatt kétszer vagy háromszor. És elismerem, hogy előző este beszöktem az otthonába, elbújtam az ágya alatt, és miközben aludt egész éjjel a darált húsról és a káposztalevelekről suttogtam neki a sötétben viaszos hangon, de túlzás lett volna azért azt állítani, hogy folyton a nyakára járok a kibaszott kosztja miatt.

– Nana, ezúttal én főztem! Hoztam is kóstolót! – jelentettem ki büszkén, a kis poharat forgatva az arca előtt.

– Hát ez meg mi a geci? – kérdezte fintorogva.

– Ö… Joghurt… – motyogtam, ő pedig megszaglászta a poharat, mint valami bizalmatlan kutya, de aztán egy szempillantás alatt felragyogott ráncos képe.

– Hát ennek tényleg pöpec illata van, valahogy a lyánykoromat juttatja eszembe! – És már vitte is a konyhába, vette elő a kiskanalat, és tunkolta, szürcsölte, kanalazta egyre nagyobb elánnal a sűrű-sűrű férfitejet, az ondótúrót, és bizony túlcsordult benne a toronycsúcsos öröm, még a poharat is kinyalta végezetül nikotintól sárga nyelvével. – Nahát, ez pazar volt! Akad még belőle? Van egy kis főző klubbunk a csajokkal, vinnék nekik is kóstolót!

– Van még ott, ahonnét ez jött – biztattam. És rohantam is haza petrezselymet rágni, ananászlevet inni és belőni a Pornhubot.

A vasárnapi főzőklubban hihetetlen sikere volt aztán a gecimnek: büszkén figyeltem, ahogy a vén, műgyöngysoros nyanyák hevesen kanalazgatták a fasztaknyom, és boldogan kezdtek tőle izzadni. Hamar össze is vesztek az utolsó cseppeken: kivetkőzve magukból egymás ráncos ajkáról próbálták szlopálni a cuccot.

– Köpd a számba, Amálka! Legalább egy kicsit! – sírt az egyik.

És tátott szájjal néztem ahogy nyöszörögve a kulináris extázistól fogatlan szájukkal egymás torkába csorgatták a gecim. Ekkor láttam be, hogy nagy dolgokra hivatottak a golyóim.

*

Mindennek már sok-sok éve: azóta sorban nyerem a szakácsversenyeket, a pikáns tojáslikőrömmel a legnagyobb séfeket utasítom magam mögé. A bajszos franciát, aki egész nap fűszereket szippant, mintha tubák lenne, és kis porceláncsészében, ánizscsillag dekorációval tállalja aztán a taknyát. Az osztrákot, aki miután Mozartot hallgat egy hétig kikaparja a fülzsírt a hallójáratából, és abban süti ki a bárányhúst. A spanyolt, aki speciális tornagyakorlatokkal a gyomrában kutyulja össze a hozzávalókat és a hányásából készít tarka omlettet. Meg a titokzatos tekintetű svéd nőt, aki a vaginájában savanyítja a tejet. De itt a mindent eldöntő küzdelemben, a Bocuse d'Or nemzetközi szakácsversenyen úgy fest, ezzel a finn desszert fosóval nem bírok. Speciális étrendje miatt olyan akár a cibetmacska, ami megeszi a kávécseresznyét, majd kiszarja a kávébabot, amit aztán a legdrágább kávéként, Kopi Luwakként árulnak a kereskedők.

– Gondolj bele, uralhatnánk a világot, ha összedolgoznánk! – mondta a nemzetközi verseny előtt nekem ez a finn. – Ha a seggembe élveznél, én meg kiszarnám a gecid 5 Michelin-csillagos éttermet nyithatnánk! Ha a torkomba ejakulálnál, én meg kifosnám a megemésztett ondódat, maga az angol királynő venne fel minket séfnek! És micsoda ondót gyárthatnál abból, ha a szádba szarhatnék! Persze semmi buziság, becsszó, ez gasztrokultúra!

Gyanús volt nekem a pali, úgyhogy nem fogadtam el az ajánlatot. Megleszek a fűszeres végbele nélkül is, döntöttem el. Így most csüggedt pofával figyelem, ahogy a finn faszi székletét hirdetik ki győztesként. Miközben ünneplik a pofát, unottan a kakijához lépek. Nem hiszem el, hogy ez a fos nyert! A sperma életadó és egészséges, tele van értékes vitaminokkal és ásványi anyagokkal. C-vitamin, fruktóz, magnézium, foszfor, kálium, kalcium, nitrogén, cink, B-12! Annyi fehérje van benne, mint egy tyúktojásban a sárgája nélkül! Ez meg csak ízesített gané! De most már tudnom kell, mit tud, amit az én zacsim nem. Az ürülékbe dugom hát az ujjam és lenyalom a rátapadt bélsárcsomót. És ekkor kikerekedik a szemem. Szegfűszeg a faszomat! Gyümölcsrost a kurva nagy frászt! Ezer íz közül megismerem, ez Diána néni töltött káposztája, csak átment a sokat tapasztalt finn bélrendszeren! A gyanúm beigazolódik: a semmiből ott terem Diána néni, és már együtt markolásszák a díjat a finn marhával. Áruló lotyó!

– Társak lehettünk volna, de kikosaraztál! – kiabál ez a kalevalagi Seggnemöjnen. – De mint látod, találtam mást!

Ekkor jövök rá, hogy ha Diána néni főztje ezt tette a finn faszi székletével, a sok év alatt elfogyasztott töltött káposzta az én gecimmel is csodát művelhetett. Talán finomabb volt a spermám akkor, amikor nem próbáltam ananásszal és petrezselyemmel feljavítani, csak akkor még nem is tudtam róla. Persze mindez már nem számít: a győztes szar miatt leértékelődik az ondóm, összetehetem a két herém, ha eztán falunapi főzőversenyeket nyerek vele, vagy felvásárolja a sarki ABC és a kormány élelmiszerár-stopot tesz rá.

Ám mielőtt túlságosan elmerülhetnék terméketlen hereváladék gondolataimban, leszopat az élet: kitör az ukrán-orosz háború, ami aztán a harmadik világháborúba rántja az egész búval baszott bolygót. Engem is besoroznak, és szakács leszek egy táborban, ahol a gecimmel etetem a katonákat. Voltaképp két összetevőből oldom meg az egész tábor étkeztetését: forralt vízből és spermából.

– Már megint ez a szájbavert tojásleves! – káromkodnak minden nap, és persze, megértem őket: immár se zeller, se ananász, se töltött káposzta nem javítja a spermám állagát, s ettől valahogy pont olyan ízű a gecim, mint az ukrán háborúnak. Olvastam is valamikor a Riposton, hogy három dolog van, amitől kifejezetten rossz ízű lehet az ondó: a túl sok alkohol, a túl sok zsír és a túl sok háború. Bizony az életadó sperma egyből megkeseredik, ha háborút érez maga körül, mintha úgy gondolná, hogy nem is érdemes életet hozni arra a planétára, ahol puskákkal még mindig a halált dicsőítik. Aki nem hiszi, verje ki az esti híradóra, és kóstolja meg a saját termékmintáját – így, rossz szájízzel, fanyar önmegtermékenyítéssel születnek a pacifisták.

Komor Zoltán digitális kollázsai a Magyar Műhely Galériában, Budapesten

Miután Márki-Zay Péter beoson a kórházba, hogy lekapcsolja néhány covidos öregember lélegeztetőgépét, csak hogy rontsa a halálozási statisztikát, még arra is marad ideje a kurafinak, hogy eltörölje a rezsicsökkentést. Emiatt kénytelen vagyok most eladni a fürdőszobámban őrizgetett halott pornósztárt.

A kipurcant pornóst a Vaterán rendeltem egy megbízható kísértet stricitől, aki legumizott befőttesüvegben postázta a szellemet. A fickó ebből élt: valahányszor felröppent a hír, hogy valamelyik felnőttfilmes sztár túladagolta magát, vagy szívrohamot kapott baszás közben, sietett rögtön a helyszínre, és befogta a szerencsétlen kódorgó lelket egy befőttesüveggel.

Sokan tartanak elhunyt pornósztárt otthon, voltaképp afféle láthatatlan szerető. Nem mintha folyton dugni akarnának, de a kísértetek arra vannak kárhoztatva, hogy haláluk után is csak azt tegyék, amit életükben – így nagy eséllyel ha lengetni kezded a faszod egy ilyen lidérc előtt, a szájába veszi a makkod. A halott pornósztárok nagyon mennek mostanság, főként a Covid miatt: ezek ugyanis nem terjesztik a betegséget. Sokan persze ódzkodnának attól, hogy egy halott szájába dugják a péniszüket, de ez csak akkor lenne nekrofília, ha teste is lenne: egy halott testét bűn lenne meggyalázni, de a lelkével azt csinálsz, amit akarsz.

Régimódi fickó vagyok: nem szerettem volna, ha egy AIDS fertőzésben vagy túladagolásban meghalt heroinista pornósztár kódorog a lakásomban, még akkor sem, ha láthatatlan – külön kértem az eladót, hogy olyat küldjön, aki természetes halált halt, jó volt a természete, és teljes életet élt. Azt írta, akkor Szilvia Foxxx a nekem való – a csaj amellett, hogy pornózott, egy helyi állatmenhely aktivistája volt, két nyelvvizsgája is volt, andragógiából diplomázott, egyszer kimentett egy kisbabát egy égő lakásból, majd kimentette a tűzoltót is, aki azért ment be, hogy eloltsa a lakást, végül pedig Szilvia visszarohant és maga oltotta el a lakást a katasztrófavédelmis helyett. Szívrohamban hunyt el, amikor meditálás közben rádöbbent, hogy a valóság az irtózat sosem nyugvó hullámtere, egy boldogtalanság-panoptikum, ahol a szenvedéstrágyából újabb gyötrelemcsírák szökkennek szárba, és Isten békés tehénként legelészik ezen a terpeszkedő szenvedéspázsiton. De Szilvia Foxxxal van egy kis gond, tette hozzá: blumkin pornókban szerepelt.

– Az meg mi? – kérdeztem.

– Kizárólag szarás közben szopott le vécén ülő férfiakat.

Ez igazából nem különösebben zavart: inkább attól féltem, hogy mint korábbi állatmenhelyes, majd teli hordja láthatatlan szellemkutyákkal a lakást. Megrendeltem hát Szilvia Foxxxot, s lecsavarva a befőttesüveg tetejét szabadon engedtem a lakásban. De hiába lengettem aztán a pöcsöm egész nap a szobákban, csak akkor éreztem, hogy a puha, kísértetplazmától nedves szellemszáj a makkom köré zárul, amikor reggel elmentem szarni. Azóta valahányszor leülök a nagy dolgomat végezni, leszop egy kísértet. Lehetne rosszabb is az élet.

Egyre jobban megszerettem aztán Szilviát: nem csak a vécémbe költözött be, de egyúttal a szívembe is. Szerettem volna minél többször a közelemben tudni, de Szilvia csak akkor jött, amikor szartam, márpedig az ember nem tud egész nap kábelt fektetni. Olykor próbáltam átverni: mogyoróvajba forgatott banánt dugtam a seggembe, és a vécén trónolva kitoltam magamból, de Szilviát nem lehetett átverni, egyből felismerte, mi a mű kula, és mi az igazi széklet. Mondjuk egy két nyelvvizsgával rendelkező andragógustól ne is várjon kevesebbet az ember.

Így teltek aztán az évek, és tessék: Márki-Zay ellopta a rezsicsökkentést, nincs pénz, el kell hát adnom Szilviát. Írok a vaterás eladónak, hogy nem venné-e vissza. Kissé csodálkozik, azt mondja, nem fordult még elő, hogy valaki elégedetlen volt valamelyik kísértettel. Elmagyarázom neki az anyagi bajokat. Hohó, mondja, ez az én szerencsenapom, miután Márki-Zay kinyírta ugyanis a rezsicsökkentést, ő befogta, és most ott van neki az is befőttesüvegben. Azt mondja, az enyém lehet, küldjem vissza Szilviát, beszámítja az árba, és egy jelképes összeg fejében megkapom a rezsicsökkentést.

Kicsit hezitálok. Azért volt jó a rezsicsökkentés, mert így lehetett pornókísértetem, aki leszopott szarás közben. De kell nekem a rezsicsökkentés annyira, hogy ne legyen szopós szellemem? Melyik a jobb? A rezsicsökkentés, vagy ha fosás közben nyálazzák az ember makkját? Végül belátom: csak kell nekem a rezsicsökkentés. Belemegyek hát az üzletbe: hashajtót veszek be, és magamhoz csalogatom a budiban Szilvia Foxxxot, majd amikor nekiáll szopni, hopp, bezárom a befőttesüvegbe. Feladom postán, utalok némi pénzt, és pár nap múlva FoxxxPostba megérkezik a halott rezsicsökkentés szelleme. Otthon aztán elengedem a lakásban. Egész nap lengetem aztán a faszom neki, de úgy fest, a rezsicsökkentés nem akar kényeztetni. Szomorú. De legalább érzem a jelenlétét.

Amikor aztán másnap reggel szarni megyek, döbbenetes meglepetésben lesz részem: alighogy nekiállok a dolognak, hirtelen forró, nedves ajkakat érzek a péniszemen. Először azt hiszem, Szilvia az, de aztán rádöbbenek, nem, ez egy még nála is sokkal tapasztaltabb lidérc – olyasvalaki, aki már Magyarország minden fogyasztóját jó párszor kielégítette.

– Ó, szopjál, rezsicsökkentés, te mindenki ringyója! – nyögöm, miközben kitágul a segglyukam és egy vaskos szarkolbász fordul ki táguló lyukamból. A rezsicsökkentés pedig mélytorkozni kezd, és pár perc múlva tűzijátékok robbannak a koponyámban: egy öblös fing kíséretében robban ki belőlem a sperma, és látom magam előtt, ahogy kigyúlnak az angyalok gázrózsa glóriái, ezek a nyújtózkodó türkizkék sziromkoszorúk, s az égen gigantikus rájaként áhatalmas sárga csekkek repülnek át, de a hangomtól apró cafatokra szakadnak – lomha tehenekként radiátorok lávatócsákból legelnek egy felperzselt mezőn – parázsőrület – fakopáncsok lékelik a fákban futó földgázcsöveket, mélytengeri zsákállatok puffadnak fel, valahányszor Oroszország fingik egyet. Légy a feleségem, ó rezsicsökkentés, vágtassunk bele a napba porcelánbudi-lóháton, és szopj a csillagmosásig, és azon is túl, miközben seggkalasnyikovomból lődözök.

Tökéletesen elégedett vagyok a befőttesüvegből előcsalt rezsicsökkentéssel, elhatározom, adok hát egy remek szöveges értékelést a Vaterán az eladónak: ekkor veszem csak észre, hogy a többi vásárló miféle értékeléseket adott a többi eladott halott pornósztárra. Eddig soha eszembe sem jutott elolvasni őket. "Csalás! Küldött egy üres befőttesüveget!" – így az egyik. Egy másik azt írja: "Kérem vissza a pénzem! Kiengedtem a halott pornósztárt az üvegcséből, de napokon át semmi sem történt! Egyszer mintha éreztem volna egy faszrántást, de az is csak placebo-hatás lehetett!"

Placebo-hatás – ott visszhangzik bennem a kifejezés. Nem, az lehetetlen, nekem ott volt Szilvia, most pedig itt a rezsicsökkentés – ezek mindig lepippantanak szarás közben.

– Itt vagy ugye, rezsicsökkentés? – szegezem a kérdést a fürdőszobának, de szavaim lepattannak a csempékről. Nem hagy aludni a dolog. Másnap izgatottan megyek a budira, de hiába tolom le a gatyám, hiába állok lefektetni egy kábelt, a rezsicsökkentés csak nem akar a szájával kényeztetni. A feltámadt kétely megölte a placebo-hatást.

Nem létezik – tudatosul bennem. – Ahogy Szilvia sem létezett. Csak bemagyaráztam magamnak az egészet. Annyira hinni akartam bennük, hogy valóságosak lettek. Nincs kula szaglászó szopós kurva és nincs rezsicsökkentés, ideje felnőni. Talán Márki-Zay Péter sem létezik, talán magam is csak egy befőttes üveg vagyok, amit Vaterán árul valaki, és azért tűnik valóságosnak, mert valaki hisz benne. Habár ez nem is olyan rossz gondolat: még mindig inkább vagyok semmi, ami attól tűnik valóságosnak, mert hisz benne valaki, mint olyasvalaki, aki valóban valóságos, de nem hisz benne senki.

Ezek a gondolatok járnak a fejemben, miközben megpróbálom leszopni magam szarás közben.

The Radiator Boy and The Holly Country

by Zoltán Komor

Publisher: ‎ Potter's Grove Press

They call him the Radiator Boy because he was raised by a steel-plate radiator. The product of a cruel father and indifferent mother, the boy is finally set free after many years of torture. Eager to see the world, he embarks on an adventure of self-discovery, determined to find the fabled “Christmas” he’s heard so much about.

Soon, he discovers the world is just as cruel and indifferent as the home he grew up in. Under the manipulative spell of the krampus ministers, the Radiator Boy finds himself embroiled in one destructive scandal after another until finally being elevated from his position as Prime Minister to that of a messiah—the ConvectorChrist.

Often misguided, but of pure heart, it’s up to the Radiator Boy to bring the warmth back to his people and restore hope in a world that’s been lost to a dark, eternal winter.

https://www.amzn.com/B09J87PQVZ/
***********************
https://www.goodreads.com/book/show/59645239-the-radiator-boy-and-the-holly-country
***********************

A Magyalország magyar nyelvű megjelenése:

Radiátorfiúnak ​hívták, mert egy acéllemez radiátor nevelte fel. Kétéves volt, amikor apja kikötözte őt a fűtőtesthez. A fickó szívesen elnézte esténként, amint a forró fém a bömbölő gyermek bőrét sütögeti. A kölyköt végül ez a radiátor tanítja meg beszélni, egy különös, klattyogásokból álló nyelvre, ám valami mást is mutat a fiúnak: hogy hogyan forrósítsa fel a saját testét, mintha ő is csak egy konvektor lenne.

Miután leég a családi ház, a Radiátorfiú elindul világot látni, és őrült kalandok sorozata veszi kezdetét – egy emberi szíveket porlasztó, életre kelt kályhával és magyalzombikkal kell megküzdenie, hamarosan pedig azon kapja magát, hogy Magyalország miniszterelnökévé választották és egy vályogházakból épült kastélyban éldegél krampusz minisztereivel, akik szabadidejükben szarvasagancsokat kalapálnak az emberek koponyájába. De vajon képes lesz-e felmelegíteni fagyoskodó népét és elhozni nekik a karácsonyt?

A bizarro fiction hazai képviselőjeként ismert Komor Zoltán ezúttal egy groteszk, egyszerre szívmelengető és vérfagyasztó dark fantasyval jelentkezik, amely garantáltan meglékeli az olvasó koponyáját.
***********************
E-könyv: (200 Ft)
https://dibook.hu/konyv/magyalorszag
***********************
Nyomtatott könyv (előrendelhető, 2 020 Ft)
https://undergroundbolt.hu/termek/magyalorszag/
***********************
https://moly.hu/konyvek/komor-zoltan-magyalorszag

A norvég homoszexuális mikulás egy péniszmásoló készletet hagy a cipőmben, azzal az ünnepi üzenettel, hogy basszam seggbe magam a saját faszommal.

Azt hiszem, meg kellett volna takarítanom a bakancsomat, mielőtt kiteszem az ablakba, mert a norvég homoszexuális mikulás egyből rájött, milyen rossz voltam idén. Bizonyára felfedezte a cipőm talpán a megszáradt kiscica agyvelőt, ami akkor került rá, amikor halálra rugdostam a szomszéd néni terhes macskáját. Vélhetően felfedezte a műbőrből kiálló aprócska szilánkokat is, amik akkor fúródtak belé, amikor a bakancsommal berúgtam a helyi Magdaléneum üveges ajtaját, hogy ellopjam a fogyatékosoknak gyűjtött adományt.

Oké, talán tényleg nem viselkedtem túl jól az idén, de egy ingatlant azért megérdemeltem volna. A norvég homoszexuális mikulásnak írt levelemben külön kiemeltem, hogy ezúttal sem csoki mikulásra, sem pedig konzumszaloncukorra nem vágyom, helyette a budapesti városházát szeretném látni a cipellőmben – és micsoda szerencse, ahogy hallom, épp eladó! Már csekkoltam a Google Mapson: épp megfelelő a mérete, ha oda beköltözhetnék, a fogyatékosoktól elcsórt adománypénzből akkora karácsonyfát vehetnék, hogy daruval kéne feltenni a csillagot a tetejére. De ez csak álom marad: a norvég homoszexuális mikulás elkúrta a karácsonyomat. Se karácsonyfa, se városháza, helyette egy kibaszott faszmásoló készlet.

A péniszmásoló lényege, hogy az ember mintát vehet a saját hímtagjáról, és szilikonból kiöntheti azt: a csomagolás szerint olyan férjeknek ajánlják, akik sokat vannak úton, de nem szeretnék a hancúrlécüktől megfosztani az asszonyt. Esetleg kreatív kertészeknek, akik nem félnek különleges virágkarókkal feldobni az ágyást. No meg azoknak, akik egész évben rosszak voltak, ezért ideje seggbe rakniuk magukat a saját faszukkal. A doboz tartalmaz egy mintavételre alkalmas hengert, keverő spatulát és egy tégely világos bőrszínű szilikon gumit.

– Akkor is lesz városházám! – döntöm el, majd felkapom a norvég homoszexuális mikulás által meggyalázott bakancsomat, és betöröm vele a sarki háztartási bolt kirakatát, hogy lopjak még némi szilikont, mert egy tégely ehhez a tervhez bizony kevés lesz.

Szerencsére bőven akad mit ellopni a boltban, rámolom is haza nyomban, és hamarosan beindul a nagyüzemi fasztermelés a szerény kis otthonomban: míg a jégvirágos ablakon túl süvít a fagyos decemberi szél, mintát veszek eres, lüktető erekciómról a kandalló tűznél – csurran már a szilikon, és csillan a makkon az előnedv, mikulásdal virágzik ajkamon, ahogy meglep a jókedv: máshol a megformázott mézeskalácsok sülnek, nálam a formából kirázott műfaszok gyűlnek. És nini, mennyi-mennyi ismerős idom! Mind pont úgy néz ki, mint az én virgonc faszom! Míg odakinn templomharang ringatja a csillagokat, én nagy kupacba dobálom a kőkemény hímtagokat; egytől-egyig szépek, merevek és eresek, hevernek egymáson, mint a döglött keszegek. De nem állok le ám egyhamar, már a torkukat köszörülik az ébredező hajnali kakasok, ahogy a mikulásvirágok nyílnak, úgy bújnak elő ujjaim közül az újabbnál újabb faszok. Odasüss, ez bizony izgi, olyan mind mint az igazi, még a makk tapintása is hasonló, mint sertésbőré a kocsonyatálban! Mennyi fütyi! Bájdorongok lepik az asztalokat, teli velük minden polc, ha épppenséggel jól számolom, pont négyezerötszázhetvennyolc – immár bőrös virslivel van telis-teli ó a hűtő, szilikonfasz kalapot kapott a szénmonoxid-jelző, míg a megszeppent aranyhal egy akváriumába pottyant hancurvesszőt puszilgat, ezer klón péniszem leveri a szekrények tetejéről a családi fotókat. Már biztos dörzsöli ráncos kezét a norvég homoszexuális mikulás, azt hiszi, seggbe rakom majd magam a fütyikkel, de téved a vén buzeráns: ezek bizony nem fognak a seggemben úszkálni, ezek itt bizony az új városháza téglái!

Zsákban cipelem őket a hátsó udvarra, ahol kezdetét veszi a kőműves munka, pénisz a péniszhez simul, de semmi buziság, becsszóra – ez kérem szépen nemes genitália-architektúra: fehér ragasztó folyik a duzzadt makkokon, a sok csillag lesi, hisz ez pont úgy néz ki mint a csordogáló… viasz.

Mire a nap végre felküzdi magát az égboltra, elkészül a makklábon forgó cifra faszpalota! Irigykedve nézi a sok-sok ásító szomszéd, miután kiűzi az ágyból a vekkere – akad persze olyan is, aki dühös, hisz a giga fasz ház átlóg kicsit a szomszéd telekre. De sebaj, ne is térjünk ki most ezekre a hibákra. Az igazi művészetnek egyébként sincsen határa. Idesüss! Csigás faszlépcsők vezetnek fel a faszemeletre, és faszból van a dolgozószobák kemény kilincse is, persze – itt aztán egy fasz-székbe ülve dolgozhatsz egésznap a faszokon, vagy egy faszdíványra is fekhetsz, amikor mindez már túl monoton. Tágas fasz ebédlőben faszságokkal kényeztetheted a gyomrodat, a tetőtérben fasz-wellnessben heverheted ki a napi gondokat, a fasz-szaunában minden forró, párás, kuki szagú és meghitt, fasz-lépcsőzni se kell, mert felvisz a csúcsra a faszlift. A faszbálteremben makkos csillárok lógnak, lenn egy fasz kápolnában nemiszervek gyónnak! Két faszból van a kereszt is persze, de ha itt élsz, úgy se vágysz a Mennybe. A faszkandallóban megannyi felgyújtott fasz olvad, ha megszomjaznál, egy faszkehelyből olthatod szomjad. Faszból van az ablak is, és ha magadat akarod látni, sok-sok faszba kell nézned, nem pedig tükörbe, a telefon egy műbroki, ha anyád hangját akarod hallani, férfi makkot kell dugnod a füledbe. Faszokból gyúrt lemezlejátszó fasztűje masszírozza ki egy pörgő faszból az ünnepi nótát, és inkább meg sem említem, hogy ugyan miből építem meg végül a gigantikus karácsonyfát. Annyit azért te is megtudhatsz, hogy a csúcsdísz egy baszott nagy fasz.

Ám nem sokáig élvezhetem a nemiszerv királyságomat: épp a lőcstrónteremben ücsörgök a saját faszomon, amikor berobban a hír, Anonymus újabb leleplező felvétellel jelentkezett, ami szerint Karácsony Gergely titokban eladja a frissen épült faszvárosházát. A vevő a hangfelvétel szerint nem más, mint a norvég homoszexuális mikulás, aki darabokban az Északi Sarkra szállíttatja a díszes péniszpalotát.

– Nagyon rossz télapó voltam az idén, ezért megérdemlem, hogy a seggembe dugjam a városházát! – mondja izgatott hangon a télapó az Anonymus féle kiszivárogtatott felvételen. Ez lehetetlen! Karácsony Gergelynek semmi köze az én csodaszép faszpalotámhoz! Én magam építettem, a saját faszomból! És még csak nem is Budapesten élek! Ám úgy tűnik, Karácsony Gergely mindent el tud adni. Pár perc múlva mozogni kezd a föld, ahogy hatalmas gépszörnyetegek érkeznek, és elkezdik bontani a faszvárosháza falát.

– Állj! – sikoltozom, és fénytől megriadt csótányként rohangászom a markolók és a daruszörnyetegek körül. De csakhamar elhordják a csodaszép faszfalakat. Egy óra sem telik bele, és egyetlen elgurult szilikonfasz sem marad a telken.

– Ezt nem tehetik! – sírok egy dagadt munkásnak, aki letápászkodik az egyik markoló vezetőfülkéjéből. A pali kikerekedett szemekkel néz rám. Ekkor döbbenek rá, hogy a tegnap esti faszmásolás óta voltaképp még mindig nincs rajtam gatya.

– Fiúk! Egyet meg itt hagytatok! – kiált, mire mindenfelől munkások ugranak rám, és miközben úgy sikoltozom, mint egy malac, a földre szorítanak. Mint valami öleb, füttyszóra apró markológép érkezik, akkora csak mint egy sütisdoboz, és felszisszenek, ahogy hideg lánctalpaival felkúszik a meztelen combomon, mint valami mechanikus hernyó.

– Meló után beugrunk a Zöld Ászba kajálni? – kérdi unott hangon az egyik munkás a másikat, miközben én üvöltök, a markoló pedig munkához lát: a hideg markolókanál az ágyékomba fúródik, és vér spriccel, ahogy fatörzsként kifordítja a testemből a péniszem. Szakadnak az erek és a hússzövet, a fájdalom forrázó ősvíz, amelyben ezer és ezer ölelő medúzakar rángatózik. Miközben a markológép elgurul a kiszakított, véres faszommal, elsötétül előttem a világ. Utoljára arra gondolok, ha ezt túl élem, jövőre jól fogok viselkedni, nincs több megtaposott macska, nincs több ellopott adomány: és akkor talán megszán a norvég homoszexuális mikulás, és a bakancsomba dugja a saját kitépett péniszem.

Zsüli bácsi, a vén bélféregbűvölő egy huszonéves nőt molesztál a buszon a seggéből kicsüngő kocsonyás féregnyúlvánnyal.

Minden nap ugyanaz a műsor: felszáll az öreg parazita-Casanova, még akkor se foglal helyet, ha akad üres szék, majd fütyülni kezd egy régi katonanótát, az Élt egyszer egy Hadnagyocskát. Erre mozgolódás támad a gatyájában valahol az ülepénél, és előbújik a galandféreg – mint valami ragacsos fehér cipőfűző vagy nyákos hurkabél – megbűvölt kobraként táncol Zsüli bácsi füttyögésének ritmusára, majd tapogatózni kezd maga körül, és ha nőt talál, matatni kezd a combjai között. Így csajozik minden nap a gilisztás Zsüli bácsi a buszon. Olykor pofán vágják, ilyenkor abba hagyja a füttyögést, és a hosszú galandféreg játékzsinórként csusszan vissza a végbelébe, de akad olyan nő is, aki élvezi: mint valami japán pornó rajzfilmben a csaj, amikor a tintahal csápok dugják, szemérmetlenül sikongat, ahogy a pajzán parazita ki és be jár a pináján.

A szokatlanul hosszú galandféreg, amit az öreg csak "nőmágnesnek" hív, sok-sok évtizede Zsüli bácsiban lakik: még katona korában egy rosszul hőkezelt sertésvagdalt konzervvel került a szervezetébe. Sok embert zavarna, ha egy horgasfejű féreg telepedne meg a bélcsatornájában, ám Zsüli bácsi hamar megtanulta kontrollálni a parazitát: a féreg rájött, hogy Zsüli bácsi rost dús reggelikkel és vacsorákkal jutalmazza meg, ha hébe-hóba előbújik a seggéből és különböző trükköket hajt végre. Kezdetben ezek csak apróbb szívességek voltak: Zsüli bácsi például nem törölt segget, a féreg kibújt az ánuszából, és nyálkás szalagtestével lekaparta a szart a lyukáról. Zsüli bácsinak nagyon tetszettek ezek a trükkök: mintha nőtt volna egy harmadik keze – amikor a féreg már képes volt a férfi szájáig emelni egy pálinkáspoharat, rájött, hogy egyfajta szupererőre tett szert. Zsüli bácsi pedig régimódi úriemberként rögtön felismerte, mire használhatná újdonsült emberfeletti erejét: eldöntötte, hogy ezentúl nőket fog molesztálni a buszon.

– Sose nőztél még, mi, öcsi? Na figyelj, tanulj a mestertől! – vicsorog most rám Zsüli bácsi, miközben a seggparazitájával ujjazza a buszon álló nőcit, én pedig irigykedve figyelem a jelenetet. 16 éves vagyok, sose volt még barátnőm, az arcom csúfabb, mint egy kibelezett hangyászmedve vagy egy szenvedélyből telihányt felmosóvödör – még a pattanásaimnak is vannak pattanásai. Olyan randa srác vagyok, hogy az egyik éjszaka még a párnám alatt rejtegetett pornóújságból is kimásztak és elszaladtak a nők – az apró, nyomtatott pucér lányok sikoltva menekültek ki az ajtó résein, azóta a kiürült fotókon szereplő háttérképekre, ágyakra, bútorokra és falakra kell maszturbálnom. Minden más lenne, ha nekem is lenne egy nőmágnesem! De hosszú, hosszú évekbe telne betanítanom egy galandférget efféle trükkökre, én pedig már most pinázni akarok.

Jelzek, hogy a következő megállónál le szeretnék szállni. Lassít a busz, az ajtó kitárul. Ekkor hirtelen kinyújtom a kezem, és megragadom Zsüli bácsi pajkosan tekergő bélférgét. A nyákos, sápadt takonyhúr ijedten ficánkol ujjaim között, Zsüli bácsi ráragadt fekáliájával kenve össze a tenyeremet, még egy emésztetlen sárga kukoricadarab is a körmömre ragad, majd a padlóra pottyan, mint egy szédült harlekin katica.

– Ideje tovább adni a stafétabotot, vén fasz! – rikkantok, és leugrom a buszról, kezemben a csajból kicsúszott bélféreggel, ezzel a köldökzsinórral, ami most engem és Zsüli bácsit köt össze. De már nem sokáig: záródik a busz ajtaja, és félbe vágja a parazitát: a járművön maradt öreg pedig felordít – üvöltését még sokáig hallom, még akkor is, amikor két utcányira jár a busz. Kezemben a másfél méternyi félbevágott bélféreggel egyenest hazarohanok. Ott izgatottan tolom le a gatyám, és miután kézkrémmel bekenem a segglyukam, megpróbálom az ánuszomba erőltetni az időközben kipurcant szargiliszta-csonkot. De újra és újra kicsusszan, úgyhogy végül kénytelen vagyok egy tűzőgéppel a seggemhez kapcsozni. Felordítok, ahogy tűként belém fúródik a kapocs, de a pajkos lapos féreg immár úgy csüng a hátsómon, mint egy majom farka. Mozgatni persze nem tudom, de nekem így is megfelel: pár óra múlva izgatottan szállok a buszra – befurakszom két fiatal lány közé. Amikor felberreg a motor, hirtelen letolom a nadrágomat, és ütni kezdem a nőket a seggemről csüngő kocsonyás féregfarokkal, miközben azt kornyikálom teli torokból, hogy: – Élt egyszer egy hadnagyocska, szeretett mert szerették, szeretett egy barna kislányt, jobban mint az életét!

Fel és alá rohangálok a buszon letolt gatyával, és hortobágyi csikósként ütöm az asszonyokat a seggféreggel. A nők átszellemült képpel tátognak – sose volt még részük efféle fülledt romantikában. A nőmágnes tényleg működik! Amikor a végállomáson letápászkodom a buszról, a nők libasorban követnek, némán támolyognak utánam, mint a zombik, mint akik transzba estek, valami különös, túlvilági mosollyal az arcukon. Szó nélkül kísérnek hazáig, otthon aztán ledobálják a ruháikat, és az ágyamba fekszenek. Valóságos pucér nő halom hever a magányos estéken összespermázott ágyneműmön – az ágy lába rögtön ki is törik. Én pedig a kupac tetejére mászom, és mint hízott disznó a sárban, fetrengek csak rajtuk és közben ütöm, ütöm őket a döglött, csonka bélféreggel. Ez minden tinédzserfiú megvalósult álma.

És telnek a napok. Egyre több nő követ hazáig, miután elverem őket a galandféreggel mindenféle köztereken. Már alig férnek a szobámba: amerre nézel, mindenhol kirúzsozott ajkak, szőrös vénuszdombok, mellbimbók és köldökök. Szopják a seggemből kicsüngő döglött férget – szájból szájba jár a száradó, döglött parazita.

Hamarosan a fülembe jut a hír: Zsüli bácsi meghalt. Bár hivatalosan szívroham végzett vele, én tudom, mi az igazság: a kivénhedt Rómeó nem bírta elviselni az életet imádott galandférge nélkül. Mint Csang és Eng, a híres kínai sziámi ikerpár, akik a a mellkasuk alsó felén nőttek össze: Eng egyszer csak azt vette észre, hogy a testvére meghalt tüdőgyulladásban – képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy ezentúl nélküle kell élnie, 3 óra múlva maga is meghalt szívrohamban. Így lehetett Zsüli bácsi is az ő férgével.

Gyötör a lelkiismeret-furdalás, de aztán belevetem magam a szobámban hullámzó pucérnő-tengerbe, és hamar megfeledkezem a pórul járt öregről. Ahogy testszörfözöm a transzba esett nőkön, az extázis tenyészete púptébolyba könyökli a tudatom, majd elnyom végül az álom. Ám pár óra múlva arra ébredek, hogy képtelen vagyok levegőt venni. A torkomhoz kapok: valami kígyó fojtogat. De nem is piton az, hanem a döglött bélféreg. Miközben a szuszt is kiszorítja belőlem, különös, túlvilági hang béleli ki a fülkagylómat: – Más béltollával ékeskedsz, te fosrágószerv! Add vissza a nőmágnest, de rögtön! – Miközben baljóslatú szavai kibélelik a hallójáratomat, síron túli hideg kezdi rázni a testemet. A borzalom denevércsontváza belém vájja karmait. Zsüli bácsi. Miután sikerül kibújnom a döglött bélgiliszta szorításából, rájövök: a vén szarrágó szelleme addig nem fog békén hagyni, amíg vissza nem szolgáltatom a drágalátos bélgilisztáját. Elköszönök hát a pucér nőktől, és egy zseblámpával felszerelkezve elindulok a hullaház felé. Ám alig lépem át a küszöböt, észreveszem, hogy a pucér nők serege néma zombihordaként a nyomomba szegődik. Így aztán nehéz lesz besurrannom Zsüli bácsi holttestéhez, gondolom, de később kiderül, hogy az éjjeli őr figyelmét nagyon könnyű elterelni azzal, ha egy csoport anyaszült meztelen csajszi masírozik be a hullaházba. Miközben átszellemült képpel és csorgó nyállal motozza őket, átcsusszanok az ellenőrzésen, és a rekeszes hullatárolók felé veszem az irányt. Sorban nyitogatom a fémajtókat, mire nagy sokára rábukkanok Zsüli bácsira. Alig ismerek rá a híres bélféreg hódítóra: satnya, öreg bőre viaszos, kemény, akár a száradt gyurma, arca szekrénybe űzött porcelán, nyitott szemében döglött gilisztaként lebeg az univerzum kioldott bakancsfűzője.

– Visszahoztam a nőmágnest, Zsüli bácsi! – simítok végig hideg homlokán, majd megemelve vén combjait felfedem ősz szőrrel keretezett segglyukát. Majd én is letolom a nadrágom, és a fenekemből kicsüngő bélgiliszta fejét a hulla döggázokkal kibélelt ánuszához illesztem. Halkan dúdolni kezdem az Élt egyszer egy Hadnagyocskát és a félbe vágott, döglött galandféreg hirtelen erőre kap: először ringatózni kezd, majd elkezd bekúszni a holttest bélcsatornájába. Voltaképp egyetlen pillanat az egész, de a másodperc tized része alatt köldökzsinórként feszül köztem és Zsüli bácsi holtteste között a féreg: és ahogy kialakul köztünk a seggből seggbe kapocs, hirtelen túlvilági képek özönlenek az elmémbe – látom az öreget a másvilágon, amint egy buszon ácsorog, szorong a sok szárnyas angyal nő között – és robog a felhők felett egy ismeretlen úti cél felé. Arca az ablaküvegről lekapart fény vászoncsomagolása, a bánat vakondtúrása.

– Egyet se félj Zsüli bácsi, visszaadom a gilisztádat, és az örökké valóságon át molesztálhatod vele az angyalokat! – suttogom, miközben mint valami éhes száj a spagettit, felszippantja a vén hulla segglyuka az ellopott galandférget.

Másnap beugrom a henteshez, és miközben otthon a nyers disznóhúst rágom, arra gondolok, fiatal vagyok még, van időm növeszteni és belógatni a romantikus bélcsalimat az élet állóvizébe.

Egy uniós vadászati korlátozás miatt két napja barnamedvéket hugyozok: nem elég, hogy a túlszaporodásuk miatt egyre több a medvetámadás Székelyföldön, de már a vizeletemben is ott lebegnek.

Mint aprócska, szőrös vérrögök, mint mohával benőtt pici kis vesekövek – amerre csak járok, vizeletbe fulladt mini medvéket hagyok a vécékagylókban, keringőznek, mint tea alján a levél darabkák, a megannyi sárga pisában lebegő liliputi vadállat látványra pont olyan, mint az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás, amit nemrégiben nyitottak meg Budapesten. Nem is csoda, hogy hamar feltűnik Semjén Zsolt a vécémben: terepszínű ruhában guggol a vécékagyló mellett, és körömcsipesszel szedegeti a kagyló peremére akasztott vécé illatosítón fennakadt medvehullákat – állítólag a vadászkiállításra viszi.

– A természeti rend – mondja – a teremtés rendjéből következik, ez alapján kell minden teremtménynek megadni az őt megillető méltóságot. – Majd hozzáteszi, hogy a pici döglött medvékből koktéldíszek készülnek majd a vadászkiállítás látogatói számára, egyben felajánlja, hogy kiszopkodja a faszomból a húgycsövemben maradt vadállatokat. Arcon fújom a légfrissítővel, így kergetem ki a lakásból.

Később a városban sétálva rám jön a medvepisálási inger. Betérek hát egy nyilvános budiba, ahol a vécésnéni azt mondja, ez az én szerencsenapom, az egyik piszoárban ugyanis dzsinn lakik, hogy melyikbe, azt nem tudja, de ez a szellem teljesíti három kívánságomat, nincs más dolgom, csak végigdörzsölgetni a vizeldéket, hogy előcsalogassam. Nem akarja persze, hogy pisás legyen a kezem, ad tehát egy rongyot, és némi Domestost is: a fertőtlenítő kémiai összetevője állítólag serkenti a transzcendentális lények materializálódását.

Ejha, ez tényleg a szerencsenapom, látom be, nincs más dolgom, mint végigtörölgetni a húgyköves piszoárokat, előcsalnom az egyikből a pisadzsinnt, és megkérnek, hogy oldja fel az uniós vadászati korlátozást, ami miatt úgy elszaporodtak a medvék a húgycsatornámban. Fényesre sikálom az összes piszoárt, de egyikből sem vergődik elő a dzsinn. A vécésnéni meg csak röhög, azt mondja: nem fiatal már, kissé rozsdás már az agya, lehet nem is a piszoárban, hanem a vécéskagylóban lakik. Végigpucolom hát azokat is Domestossal. De azokból se jön ki a szellem. A biztonság kedvéért végigtürückölöm a tükröket és a csapokat is, már ragyog az egész kibaszott helyiség, de dzsinn az sehol.

 Hát fiam, nálad a vakondtúrás is okosabb! – mondja a vécésnéni, és nem tudja abbahagyni a röhögést: öreg teste egyre csak rázkódik, már folyik a könnye, a saját nyálától fuldokol. Én nem értem, mi olyan vicces. Telnek a percek, továbbra sem tud leállni, az erek már kidagadnak a nyakán, majd hirtelen a szívéhez kap, rángatózni kezd és hab csordogál a száján. Szívroham! Nem tétlenkedek soká, a székről lecsúszó testhez ugrok, és minden ismeretemet felidézve a szívmasszázsról dörzsölni kezdem a mellkasát. Ahogy így dörzsölgetem, az asszony tátott szájából sárga füst áramlik elő, és hamarosan materializálódni kezd a sárga, húgyköves lény! A dzsinn! Hát végig a vécésnéniben bujkált! Miközben kikászálódik a haldokló nőből, én nem szarozom, már mondanám is a kívánságom, de a sárga, szakállas lebegő férfi csendre int. Mielőtt kívánhatnék, el kell fogadnom az adatkezelési szabályzatát, aztán végignéznem egy félperces hirdetést. Végül csak kinyögöm: – Azt kívánom, hogy ismét lehessen vadászni barnamedvékre! – mondom.
És durr, kicsapódik a nyilvános vizelde ajtaja, és berobban a térbe Semjén Zsolt egy puskával – szemei vérben forognak, úgy szimatol, akár egy kutya.

– Juhé! Medveszezon van, buzikám! – és a falhoz szorít, a puskacsövét pedig a pöcsömhöz. – Érzem a kis macikat! A koktélmedvéket! De jól fognak a fogpiszkálón mutatni! Pszt! Ne sírj! Ennek így kell lennie! A vadászat szent! Ha a világ bármely pontján felhagynak vele, a tapasztalatok szerint az állatvilág pusztulni kezd! Ölnünk kell az életért, Isten is így akarja!

Ahogy a szemébe nézek, látom, teljesen őrült – a téboly szelvénycsövecskéi kiszopkodták már belőlük a fényt, már csak a káosz tenyészete, a pusztulás véres tüll tasakja keringőzik a kihunyt tűz körül.

– Koktélmacicskák! – mondja, és meghúzza a ravaszt. Villanás. Fájdalom. A borzalom vakuja.
Amikor magamhoz térek, vértócsában fekszem, és üvöltök. A lábam között vörös seb. Semjén Zsolt pedig sehol: összecsipegette a kirobbantott döglött macikat, és messzire szaladt velük. Utolsó erőmmel a még mindig ott lebegő pisidzsinnre nézek és azt mondom: – Add vissza… Add vissza a farkam!

– Kívánságod máris teljesül! – ígéri a dzsinn, és odalebeg a nemrég takarított, de ismét mocskos vizelde sarkába, felveszi a földről a puskalövéskor leszakadt pöcsömet a sarokból – olyan, mint valami döglött csiga –, és a kezembe teszi.

– Tessék – mondja.

Ám mielőtt a harmadik kívánságommal elküldhetném a pokolba, az örök vadászmezőkre távozom.

A Magyar Mágus Szövetség szerint nem számít varázstrükknek, hogy olyan hosszú a péniszem, hogy hátra csapva be tudom dugni a végét a saját ánuszomba, és bele tudok hugyozni a seggembe, forró pisával adva saját magamnak beöntést. Szerintem az ő kártyatrükkjeik bénák.

Még az se győzi meg őket, hogy a seggbe hugyozó tudományomat egy akkreditált Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában sajátítottam el, ahová pár éve nyertem felvételt, egy sárga szemű bagoly hozta a felvételi papírjaimat, és egy titkos vonat szállított a suliba, ami egy hétköznapi férfi vécé egyik kabinjából indult.

Persze akkor még én is azt hittem, hogy mindenféle látványos mágiákkal tömik tele az agyam – hogy megtanítanak majd láthatatlanná változni, seprűn lovagolni, vagy tüzet csiholni az ujjaimból. De kiderült, míg a fekete és a fehér mágia elég színes, a sárga mágia viszonylag egyhangú: az összes kiválasztott varázslótanonc hosszú faszú fiatal legény volt, akik meztelenül guggolva az öreg varázslóiskola hideg kövezetén mind a saját ánuszukba dugdosták a faszuk végét és a seggükbe pisiltek. Miközben nagy placcsanással kifordult az ánuszukból a húgytól fossá hígult szar, kórusban azt kántálták: – Csiribú-csiribá!

Hosszú hónapokon át folyt-folydogált az oktatás a szakiskolában: az öreg vizeletköves varázslóprofesszorok egy speciális nyújtóberendezéssel még hosszabbra cibálták a péniszem, hogy kényelmesebben elérhessem vele a saját segglyukam, vizelethajtó Györgyteákkal itattak, és a kötcsei Polgári Pikniken készült videófelvételekkel edzették a záróizmaimat, hogy még jobban rá tudjak szorítani vele a saját farkamra, elvégre kinek nem rándul össze a segglyuka, amikor Deutsch Tamást hallja beszélni.

A hosszú képzés után a sárga foltos diplomámmal a zsebemben érkeztem vissza abba a férfi hugyozdába, ahonnét ez a fantasztikus kaland indult, és immár kész voltam belevetni magam a showbiznisz mágikus világába – a lelki szemeim előtt telt házas bűvész előadások és flitteres ruhába bújt aszisztensnők lebegtek. Ám ehhez szükségem lett volna a Magyar Mágus Szövetség jóváhagyására is, de mint említettem, szerintük semmi varázslatos nincs abban, ha valaki habos pisát csorgat a saját végbelébe. Akkor most mégis mit csináljak? Unok már mindenféle szülinapi gyerekzsúrokon fellépni, elpazarolni a tehetségem a kölykökre, akiknek a szülei még csak azt sem engedik, hogy a műsorban letoljam a nadrágomat, így voltaképp értelmét veszti a produkció: a lurkók csak annyit látnak, hogy feljön egy faszi a pódiumra, a nadrágjában matat, majd hirtelen húgyos fos csorog ki a nadrágszárából. Ez sem utolsó születésnapi produkció, de a katarzishoz kevés.

Elhatározom, visszatérek a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, hogy feldugjam a varázslómesterek seggébe a semmire sem jó mágusdiplomámat: az állatparkban addig püfölök egy baglyot, míg az egy rágcsáló koponya társaságában fel nem öklendez nekem egy varázsföldre szóló vonatjegyet, majd a szokásos férfimosdóban felszállok a pisaszerelvényre. Berontok a suliba és egy nagy flakon húgy és vízkő eltávolító szerrel kergetni kezdem a riadt varázslómestereket, akik ijedtükben a saját seggükbe dugják ráncos faszukat, és behugyoznak. Mikor sikerül a sarokba szorítanom őket, fogadkozni kezdenek, hogy ezúttal tényleg megtanítanak valami használhatóra. Előkerül hát az ópiumfüstölővel körberakott vécétartályból a sárga mágia titkos könyve: egy idős az emberek húgyvezetékével, elsárgult lapjai szinte porrá foszlanak az ember ujjai között. A varázslómesterek pedig felfedik előttem a más seggébe való hugyozás ősi misztikus tudományát. Miután elsajátítom a tudást, már pisatranszportációval képes vagyok úgy belevizelni más emberek végbelébe, hogy bele sem kell dugnom a pöcsöm a seggükbe.

Bizony, még a Magyar Mágus Szövetség is eltátja a száját, amikor megjelenek a színük előtt ezzel az új trükkel: elmormogok néhány ősi szót, és a hólyagomban található vizelet puff, eltűnik, felszívódik és hirtelen az egyik vizsgáztató belében bukkan fel, kitöltve, felduzzasztva a szövetcsatornát, mint valami skótdudát – az pedig a hirtelen döbbenettől rögtön be is szar, és szépen kicsorog belőle a lé. Erre már ők sem tudják azt mondani, hogy nem varázstrükk, megkapom hát a mágusengedélyt.

Pár hónap múlva már teltházas estjeim vannak: fekete palástban, hatalmas cilinderben, kezemben a vizelethajtó teával lépkedek a színpadon, és az ősi szavakat mormolom – rámutatok valakire a közönségből, annak pedig szinte szemmel láthatóan felpuffad a hasa, huss, a pisám már is átvándorolt belé, és csorog ki a seggéből, kimosva a szart, átáztatva a nadrágját, a közönség pedig tapsol, éljenez, meg van veszve.

Az egyik fárasztó műsor után egy amerikai generálist találok az öltözőmben. Annyi plecsni van rajta, hogy képtelen tőlük felállni: a padlómon fekszik, és a plafont bámulja. Azt mondja, az amerikai hírszerzés felfigyelt nem mindennapi képességeimre, és a segítségemet kérik az afganisztáni kivonulás kapcsán. Állítása szerint nagyon sok olyan afgán civil van még, akit szeretnének kimenteni az országból, mielőtt lesújtana rájuk a tálibok bosszúja, én pedig segíthetnék nekik ebben. Van egy speciális, a CIA titkos laborában kotyvasztott vegyszerük, ami anélkül képes cseppfolyósítani az emberi testet, hogy végezne az emberrel. Engem elvinnének Afganisztánba, ahol meg kéne innom a cseppfolyósított menekülteket, majd vizelet formájában átküldeni őket a tengeren túlra egy speciális amerikai alakulat seggébe, ezek immár biztonságos körülmények között kiszarnánk a vizeletafgánokat, akiket aztán egy spéci eljárás révén ismét megszilárdítanának.

– Hazafias kötelessége, hogy segítsen! – próbál rám hatni a kitüntetései alatt nehezen lélegző generális, ám közlöm vele, hogy én nem is vagyok amerikai. Erre felajánl tízezer dollárt, mire rögtön feltámad bennem a jenki becsület és a vonzalom a humanitárius segítésnyújtás irányt. Kezet rázunk, majd katonák toppannak be és hordágyon kiviszik a járni képtelen generálist.

Pár nap múlva egy Apache helikopter az afgán hegységbe szállít, ahol titkos rejtekhelyemen, egy barlangban bújkálok konzervek és Györgyteák társaságában. Az összekötőm egy burkás nőnek álcázott szakállas amerikai kém, aki mindennap két teli vödör lötyivel érkezik – nyögve kaptat a sziklákon, ahogy megközelíti barlangom bejáratát, óvatosan mozog, nehogy egy csepp agfánmenekültet is kilöttyintsen a felforrósodott sziklákra – na ezt a két vödör trutyit kell aztán meginnom, vizeletté alakítanom, és átküldenem a mágikus csatornákon keresztül az amerikaiak seggébe. A lötyinek borzalmas íze és szaga van, fekete, akár a csillagtalan éjszaka, akár a galaxisok között ásítozó űr. Az első néhány korty rögtön visszakérezkedik a torkomon: a sziklafalnak dőlve szakad ki belőlem a gyászfekete hányás. Rögtön térde borulok és próbálom a földről a számba lapátolni az okádékot. Mi van, ha pont egy afgán menekült valamelyik cseppfolyósított létfontosságú szervét taccsoltam ki? Sose lesznek képesek összerakni szegényt ott Amerikában. Később, amikor megtelik a hólyagom az afgánokkal, Az amerikai elnökre gondolok, és egyenesen neki postázom a vizeletcsomagot. Persze nem neki kéne leadnom a menekülteket, de úgy gondolom, mégis csak növelné az elnök ázsióját, ha ő maga foshatná ki az első befogadott vizeletmenekülteket.

És így telnek a napok, érkeznek a vödrök. A hűvös afgán éjszakák jeges anyaméhében lebegek, rémálmaim feloldódnak a sűrű magzatvízben – a barlang ásító száján túl a csillagok ragyognak – Isten apró vizeletcsöppjei az égen – a sivatag felől süvítő szél sikolyokat hoz és a gépfegyverropogás szögeit veri dobhártyámba – a terror nyugtalan dzsinnként tekergőzik az éjszakában, a gyűlölet homokszemcséit pergeti a könnytől ragacsos szemhéjakra. Felszökik a lázam, a gyomrom ég, állandó fejfájás gyötör, a látásom pedig egyre homályosabb – a barlangfalon táncoló árnyak egymást kergetik, falatokat harapnak ki a másikból, mint a veszett kutyák. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy átvertek és megmérgeztek. Hogy nem is afgánokat menekítek ki az országból, hanem a kőolajat segítek kicsempészni az amerikaiaknak. Valahol a távolban egy amerikai elnök a vödör fölé guggol, és az ében arany szinte kirobban a seggéből, miközben az olajmágnások tapsikolnak neki. Lám, a sárga mágia szükségszerűen fekete mágiába torkollik, ahogy a sötétség is felzabál végül minden fényt. Ez a belénk kódolt kárhozat, a fájdalmas üvöltéseket cipelő széllel szemben hugyozni pedig nem lehet. Bizony, egészen apró vizeletcseppek vagyunk a padlón, de érkezik már a felmosórongy, ami végleg feltöröl minket a csempéről. Haldoklom. Ez volt tehát az utolsó trükköm: ezúttal ugyan nem a seggembe hugyoztam, de lám csak sikerült a saját torkomba szarnom.

Ovisok érkeznek, hogy rávegyenek egy nem átalakító műtétre.

Dühítő: szerintem nem a gyerekek dolga, hogy a felnőttek szexuális orientációjáról döntsenek, de láthatóan a magyar óvodásokat támogató nemzetközi NGO lobbi szervezetek másként gondolják. Korábban transzvesztitákat pénzeltek, hogy menjenek be az ovikba, és terjesszék a genderfluid igét, ám a kormány kitiltotta őket az onnét. Ekkor az NGO szervezetek az ovisokat kezdték el inkább pénzelni, gondolván, az ovisokat csak nem fogják kitiltani az oviból. De végül a kormány az ovisokat is kitiltotta az oviból, így most ezek a kölykök falkában vándorolnak, és arról győzködnek mindenkit, hogy vágassa ketté a farkát, és készíttessen belőle vaginát.

Na szóval alighogy ajtót nyitok, öt ilyen lurkó lepi el a lakást, genderidentitásról és gender diszfóriáról tartanak előadást, miközben zsírkrétával rajzolt képeket mutogatnak, és egy kislány arról hablatyol, hogy nem is kell feltétlenül nőnek operáltatnom magam, lehetnék akár dalmata kutya, beszélő kisvonat vagy csillámport fingorászó bolyhos felhő. Amikor sikerül végül kiűznöm őket a lakásból egy partvissal, észreveszem, hogy a szomszéd bögyös, szőke csaj ajtaja tárva nyitva áll: bekukkantok hozzá, hogy minden rendben van-e. Kiderül, ott már jártak az ovisok, és sikerült meggyőzniük szegényt, hogy operáltassa át magát vadgázolássá. Mi több, mivel kis játék orvosi táskában hoztak magukkal érzéstelenítőt és szikét, már el is végezték rajta ezt a radikális műtétet.

Igen, emlékszem, egyszer randira vittem a csajt, akkor mesélte el nekem, hogy egész életében vadgázolásnak érezte magát: nem csupán egy elütött őznek, vagy egy ronccsá tört szélvédőjű autónak, hanem egy horpadt lökhárítós, füstölgő gépjárműnek, amin egy véres, törött csontú, megdögleni készülő őz hever, tehát ő maga két veszélyes üzem találkozása. Akkor ezt furcsának találtam, de most hogy ott állok a lakásában, és figyelem a nappali közepén, a szőnyegen álló roncs autót rajta a haldokló gyönyörű vaddal, amint fájdalmasan bőg, és dülledt, csillogó, sötét obszidián szemében a halál gömbkaktusza dagad, ez a hízott végzet pöffeteg, készen rá, hogy az univerzum pereméről fejt végtelen feketeségét ejakulálja a rosszul megvilágított szobába, rádöbbenek: igen, végig ez volt ő, és bizony gyönyörű. Szégyenlősen fordulok el, amikor észreveszem, hogy egy kőkemény erekció készül kiszakítani a nadrágomat, de a vadgázolásnak is feltűnik, mit próbálok rejtegetni, mert pajkosan felbőg az elgázolt őz, vérbuborékok robbannak a szája szélén, és megemeli a fejét, majd egy éles puffanással visszaejti az eldeformálódott fémre súlyos koponyáját.

– Nem kéne… – motyogom, de magam sem hiszem el a saját szavaimat. Pár perc múlva már letolt nadrággal állok, a törött szélvédőre fröccsent őzvért nyalom, és az előváladékomtól nedves farkamat az összezúzódott állati test és a hideg fém közötti résbe dugom, így egyszerre dugom a totál káros autót és a sebesült állatot, a haldokló állat pedig vért és szervcafatokat okád rám, ahogy így baszom a vadgázolást, a törött csontok a testében úgy recsegnek, mintha valami babzsákot gyűrkésznék.

Mindennek már sok-sok éve: azóta a vadgázolással összeköltöztünk, majd megkértem a kezét – a gyűrűt a megdögleni képtelen, vért okádó őz fülére húztam. A lagzi pedig mesés volt, igaz, csak ketten vettünk részt rajta, és a nappaliban tartottuk, mivel minden vadgázolást jelenteni kell a vadásztársaságnak, ezért sajnos rejtegetnem kell a nőmet, nehogy valaki beköpje. Jó, az is igaz, hogy a hálószoba küszöbén sem tudtam átcipelni, mert mégis csak egy baszott nagy összetört autóról és egy félig kimúlt őzről van szó, de lényeg a lényeg, emlékezetes esküvő volt, a tortánkat egy marcipán vőlegény és egy marcipán autón fekvő marcipán őz díszítette. Majd megszülettek a gyermekeink is: összesen kettő. Félig emberek, félig vadgázolások. A kislány, Franciska, derékon alul ember, derékon felül pedig egy szélvédőt beszakított elütött fácán, a kisfiú, Bálint pedig derékon felül ember, derékon alul pedig egy motorküllők közé akadt kibelezett nyúl.

Így élünk éldegélünk, azaz élnénk és éldegélnénk szépen, de aztán a kölykök ovis korba lépnek, és az NGO szervezetek kiszagolják őket: éjszaka sátáni orgona zene kíséretében előbújnak az ágyuk alól, és titokban pénzelni kezdik őket. Franciska és Bálint ezek után egész nap nyomatják nekünk a gender propagandát, és bizony nem is lehet ellenállni az érveiknek és a mélységesen tudományos zsírkréta rajzaiknak, így hát újra és újra átoperáltatjuk magunkat. Az egyik nap fürdőkádban fekvő nyirkos angolna-ember vagyok, a másik nap csillámport fingorászó bolyhos felhőként lebegek át a szobán, miközben a feleségem vére a konyhaasztalon csorog, hisz a gyerekek épp gyíkfejű szitakötőt műtenek belőle. Gyönyörűek vagyunk, minden szeretetünkkel és sebünkkel együtt, minden új formánk Isten színes fényhártyákból tapasztott álma. Lehetsz bárki, mondják a bölcs gyerekek, s hozzáteszik: minden lehetséges, egyedül a gyűlöletet nem lehet szeretetté operálni.