Komor Zoltán Blog

Rendelek a Temu-ról gyerekmunkást, de azt is gyerekmunkások rakják össze; és attól tartok, a robotra kényszerített ázsiai kiskorúak nem jeleskednek túlzottan az emberi anatómiában. Talán mert ahelyett, hogy suliba járnának, műanyag banántartó tokokat és tojáshámozókat gyártanak.

Nézd, ennek az anatómiailag inkorrekt kiskorú munkaerőnek több testi rendellenessége is akad. A leglátványosabb tán, hogy a tüdeje kitüremkedik a hátából. Így valahányszor levegőt vesz, a felfújódó eres szövetzsákok, ezek a lapocka körüli zsákállatka-terhek megduzzadnak, s ettől a gömberekció-kombótól egészen úgy fest a lurkó, mint valamiféle felszállásra készülő rovar, amely kibontja nyálkás lebernyeg-membrán szárnyait.

De ezt könnyű lenne még elviselni. Ám azt, hogy koponyaüregében szem helyett két sárgás-rózsaszín, erekkel beszőtt heregolyó forog és azt, hogy ahol az orrának kéne lennie egy mindössze pár centis gyerekpénisz csüng, ami csiklandozza reszkető felső ajkát, szóval ezek a finom kis apróságok garantálják, hogy az elbaszott korcs Temu-gyerek ne legyen a lakás dísze. Oké, de nem is azért vettem. Ugyanakkor túl jó munkaerőnek sem tűnik: ahogy apró orr-húgycsőnyílásán szörcsög és tapogatózik, miközben tüdeje óriási fátyolos szömörcsög gombaként fújódik fel és omlik össze, mint a világ legelbaszottabb ejtőernyője, úgy döntök, a fogyasztóvédelemhez fordulok. Aztán rájövök, manapság senki sem terheli már ezzel őket, hisz hatásosabb, ha egyszerűen kiposztolom a közösségi médiában.

Feltöltöm hát a péniszorrú gyerek fotóját, s jön is rá két döbbent emoji, ami legalább olyan jó, mintha a fogyasztóvédelem eljárást indított volna. Másnap viszont elvisznek gyermekpornográfia terjesztéséért. Ráadásul egy egész napot kell arra várnom, hogy Novák Kati kiszabadítson.

Otthon aztán geci nagy felfordulás vár: a hereszemű kölyök négykézláb csúszkál a padlón, felborított, eltört mindent a lakásban, s hogy némiképp az éhségét csillapítsa, megette a kaszáspókokat a sarokból. Közben pedig összeszarta XS-es méretű munkás nadrágját. Belátom, ha már itt rontja a levegőt, jobb ha melóra fogom.

És hogy miért rendeltem gyerekmunkást a Temu-ról? Mert az ott lévő összes terméket gyerekmunkások állítják elő, így arra gondoltam, ha lenne saját gyerekmunkásom, az ingyen előállítaná az összes ott kinézett árut, s nem kéne többé rendelgetnem! Zseni vagyok, mi?

Bár az ivarszerv tekintetű kölök egy csomó fontos cuccot összetört a lakásban, ahogy próbált kiszökni, végül mégis arra jutok, hogy ott bassza meg az ég azt a sok régi vacakot, a leginkább most egy légáteresztő, állítható pórázos csirkehámra van szükségem, amivel a nem létező baromfimat sétáltathatnám, vagy még inkább egy vicces, elektromos golyóstollra, ami megráz, valahányszor lenyomom a gombját.

Fogalmam sincs, pontosan mi kell neki ahhoz, hogy elektromos golyóstollat gyártson, de teli hordom a szobát faanyagokkal, ragasztóval és elemekkel, majd a fordító programot használva ráparancsolok, hogy rakjon össze egy ilyen speckó tollat nekem: – 为我打造一支有趣的电动圆珠笔!

Ám a gyerek nem érti, vergődik csak a szobában széthajigált nyersanyagon, fújkálja szövetgömbös háttüdejét, az arcából kiálló szőrtelen kis pénisz apró elefántorrként szimatol maga körül. Magamra zárom az ajtót és telisírom a legutóbb Temu-ról vett plüss pontypárnám: tudom, immár a nyakamon ragadt ezt a semmirekellő kis torzszülött. Estére aztán hatalmas duzzanat nő a kis kínai nyakára: a lángvörös, krumpli méretű kelésből sárga, bűzös genny csordogál a padlóra. Tessék, most már vihetem dokihoz is – bár lehet, ha egy orvos megpillantaná, a giga pattanást találná a legkisebb problémának. És hiába kérem, hogy hagyja abba, nyüszít csak, mint egy kutya, és folyton azt a genny göböt kaparássza pici kínai ujjacskáival, míg nem aztán az egész szar vízhólyagként ki nem pukkad, felfakad, és a halott sejtek orrfacsaró, véres sűrített tej-tengerével együtt kifordul a testéből egy aprócska toll is. Tátva marad a szám. Hirtelen megértem, hogy a kínai gyerekmunkások a testükön belül rakják össze a Temu-s termékeket. Megnyomom a golyóstoll gombját, és miközben megráz az áram, örömkönnyek szöknek a szemembe.

– Ó, kicsi Csong! – Igen, ezt a nevet adtam a gyereklénynek. Tenyerembe veszem meggyötört arcát, és eres heregolyó szemébe nézek, melyben ott gomolyog egy gazdasági világhatalomra törő kommunista ország minden kapitalista termékenysége. – Sok-sok kaland vár még ránk!

*

És így telnek aztán a napok: újabbnál újabb termékeket rendelek. Csong, szülj nekem napelemes locsolókannát a gyerektesteden keresztül, hadd érezzek boldogságot! Savanyú betegségszag, mint kiűzhetetlen dzsinn telepszik a lakásra. Szakadások egy fiúban. Véres gennyrózsák kertje, a heregolyók nyálkásan pörögnek csontüregükben. Ott fekszik a gyerek, hasán sárgálló gennyduzzanat, akkora mint egy emberi fej: szilikon szűrős tésztafőző edény növekszik benne. Az égen vörös színű Betlehemi csillag suhan át.

– Meg tudod szülni, kicsi Csong! – suttogom a péniszorrú kisfiú fülébe, miközben a köldökét feszítő gennyhólyag felfakad, hogy véres döglött sejtpéppel itassa át a szőnyeget. Élünk-éldegélünk: takarítom a hereszemű tüdőszárnyas lepkefiú szarját, kisállatboltból vásárolt gyümölcszselével etetem. Ő cserébe autós telefontartókat szül sebein keresztül a térbe. És nyüszög, fájdalmasan szörcsög, húgycsőnyílásán kapkodja a levegőt, én pedig újra és újra megrázom magam az elektromos tollal és azt mondom neki, ez a boldogság meg hogy sose volt más. Mert sokak szerint egy tárgy nem deríthet jobb kedvre, de a körülöttünk lévő tárgyakat ugyanazok az atomok építik fel, mint az emberi testet. A vicces kacsás gumis hajpántot egyazon atomok alkotják, mint a boldogsághormonként ismert szerotonin, s magát az agyat, amely azt létrehozza. Különleges kedvezmény ez, kicsi Csong, te pulzáló fájdalomgöb, te ifjú gyulladás-létezés, te viaszheregolyó-tekintet. S halkan nyöszörög ez a világra rendelt sejthalmaz, miközben egy aranyos lámás női kézitáskát rak össze magában, vagy egy Donald Trump ébresztő órát, amit reggel hétkor fülön lő egy kis műanyag puska – én pedig mint macskát, békaként felfújódó tüdőzacskóit cirógatom. Ahogy gyűlnek a termékek, egyre több lyuk tátong már a gyerekben, sebei lassan forrnak – a nemesacélból készült banán tartóval alighanem túl messzire is mentem, felsebezhette belülről a szerveit. De Csong csöndben tűr mindent. Kivéve amikor egy 3 dimenziós hajós éjszakai lámpát kérek tőle, mert akkor váratlanul sírva fakad: heregolyó szemei sós spermás vizet kezdenek levedzni.

– Mi a baj, Csong? – kérdezem. – Mármint tudom, hogy pusztulsz, s haldokló tested a felszínes boldogság és a csontig hatoló fájdalom értelmetlen temploma, de… Mi a baj?

És Csong elmondja. Kínaiul karattyol, a fordító program alig tudja követni. De kiderül, hogy világ életében iskolába akart járni, hogy ha egyszer felnő, nyithasson egy kis éttermet a tengerparton. Hogy látni akarja az óceánt. Megrendülten hallgatom. Rádöbbenek, hogy oly sok mindent kértem már a kis Csongtól, s azt bezzeg sose kérdeztem meg, ő mit akar, őt mi tenné boldoggá.

Igen, a kisfiú haldoklik. Tüdeje egyre lassabban fújódik fel, és sípoló hang szakad fel orrpéniszéből. Vér csorog ajkán.

– Egyet se félj, kicsi Csong, megrendelem neked a tengert! – biztatom, mire kifut a vér az arcából. Hisz az jár a fejében, hogy nem és nem, azt bizony ő már nem tudja nekem kihordani. De egészen más terveim vannak: a Temu-ról vásárolok neki tengerpartot – akciós, 14.670 forint. Hamarosan kínai gyerekmunkások érkeznek – úgy festenek, mint egy általános iskola bubópestises tagozata, mindet kelések borítják – van, amelyiknek a nyakából, a vállából, másoknak a combjából, a mellkasából áll ki egy-egy kézilabda méretű gennyduzzanat. S apró késekkel felfakasztják őket: van, amelyikből arany sárga homok pereg ki, van amelyikből tiszta, sós víz csordogál, s akad amelyikből sziklák, fésűs kagylók potyognak. A sarokban egy szerencsétlen 8 éves ferde szemű gyerek egy delfint próbál megszülni az oldalából.

S hamarosan ott állunk Csonggal a kész tengerparton. Húgycsőnyílás-orrjáratát friss óceáni levegő járja át, s megtölti a hátából kiálló rovarszárny-zsákokat.

– 我希望我能看到它！(Bárcsak láthatnám!) – sóhajt a kisfiú, s ekkor rájövök valamire. Ha a szeme helyén herék, az orra helyén pénisz van, sejtem már, hol lehet a valódi látó és szagló szerve. Lehúzom hát a gyerek nadrágját, és valóban: a lába között vörös kocsányon ott csüng két szemgolyó és egy orr. Csong pedig örömében felsikolt, ahogy rácsodálkozik a tengerparti tájra, a vijjogó és rikácsoló sirályokra, a sziklákat görgető türkizkék hullámokra, a horizont szélén billegő vitorláshajóra.

– 美丽的！(Gyönyörű!) – suttogja, s hirtelen irigyelni kezdem az örömét, illetve elbizonytalanodom benne, hogy ezt a boldogságot valóban atomok alkotják, mint a tárgyakat, s meg tudnám-e vásárolni.

– Hé! Az a fickó ott lehúzta egy kisfiú gatyáját! – sikolt fel egy bajszos turista, akit a tengerparttal együtt a Temu szállított ki. Majd hozzáteszi: – Á, nyugi haver, csak vicceltem! – És már kapja is le a Temu-ról rendelt bajszos férfi maszkot a fejéről. Megkönnyebbülten látom, csak Novák Kati az, a pedofilok nagy barátja.

Állunk tehát a parton. Csongból lassan kigőzölög az élet. Én pedig leküzdöm magamban a vágyat, hogy utoljára még egy 4 darabos ergonomikus narancs- és citromhéjhámozót kérjek a kölyöktől. Ahogy a gyerekmunkás haldoklik, ismeretlen félelem támad bennem. Ha nem lesz már itt Csong, hiába a végtelen óceán, mert senki sem fog már neki örülni. A megvásárolhatatlan boldogságot mind elviszi magával ez a kis angyalka, ahogy tüdőszárnyain az égbe száll.

Átműttetem magam okostelefonná, hátha többet simogatnak majd a nők, de Magyar Péter belebasz végül a Dunába.

Nem volt pedig egyszerű kapacitív érzékelő réteget ültetni a bőröm alá, a jó doki először nem is akarta vállalni, hogy LCD kijelzőt implantáljon a felhám és az irha közé, de mivel több érzékenyítő tréningen is részt vett már, sikerült azzal meggyőznöm, hogy egész életemben telefonnak éreztem magam, így voltaképp kiszabadít valamiféle börtönből, ha átalakítja a hasamat és a mellkasomat egyetlen nagy érintőképernyővé.

Persze kamu volt az egész. Sose képzeltem magam mobilnak. Csupán a női ujjak tapintására vágytam. Kikötöttem hát, hogy úgy oldja meg ezt az egész érintőképernyő beültetéses szart, hogy a hívógomb valahogy a péniszem legyen, babrálja csak meg nyomkodja a szebbik nem.

Elvégezte hát a telefonná alakító operációt. Azóta LED fény szűrődik ki a műtéti kapcsokkal telitűzdelt hasfalamon. A képernyő ugyan kissé homályos, mivel a vizuális tartalomnak a bőrömön kell átszűrődnie, de amúgy remekül működik: azóta valahányszor magamhoz nyúlok, TikTok videók, táncoló, filterben fuldokló tinik, vicces memék és aranyos cicás felvételek villódznak a felsőtestemen. Amikor pedig a péniszemet markolászom, többször is felhívom a segélyhívót. Fekszem az ágyban, simogatom magam, sütkérezek a kék fényaurámban, majd úgy döntök, ideje vadászni. Kiosonok a városba, s nők elé toppanok. Mint denevérszárnyat, széttárom előttük a ballonkabátom: alatta teljesen meztelen vagyok, és nagy átéléssel illegetem előttük új, impozáns telefontestem. És a trükk működik: a kék LED fény valósággal elbűvöli a nőket, mint molylepkéket a lámpa – tapogatnak, ablakokat nyitnak meg a varratos mellkasomon, majd bezárják őket a mellbimbóm nyomkodásával, a köldökömmel új csatornákra iratkoznak fel, fotókat posztolnak a hasfalamra, az üzeneteiket csekkolják a lágyékom körül. Ám hiába rázom előttük mereven lüktető, zöld hívásgomb fényben úszó péniszemet, a farkamhoz magához egyik se ér. Átkozom magam, amiért nem gondoltam erre korábban: hisz manapság senki sem használja már hívásra a mobiltelefonját.

– Ööö… Talán ideje lenne végre rácsörögnöd az anyukádra? – kockáztatom meg az egyik parkban hasfalamat tapizó lánynak, és szinte az orra alá tolom a zöld lidércfényben ragyogó hívásgombfaszom. De hiába, inkább videót néz arról, ahogy valaki felhívja az anyukáját. Körbeslattyogom a parkot, hátha akad olyan, aki szívesen diskurálna a szüleivel a farkamon át, s minő meglepő, nem járok sikerrel: a golyóim már fájdalmasan lüktetnek a belé szorult spermától. Csakhamar sírásra és óbégatásra leszek figyelmes: megpillantok egy fiatal nőt térdelni a park széli zebránál. A babakocsiját elsodorta egy autó. Egy vérző fejű csecsemőt ringat és azt kiabálja: – Segítség! Valaki hívja a mentőket!

Eljött hát az én időm! Odatoppanok hozzá, széttárom a kabátom és lengetni kezdem előtte a farkam. Ez az, hívd a segélyhívót, bébi, hogy megmentsd a gyereked, suttogom neki érzéki hangon, s oly közel rázom az arca előtt a hímtagom, hogy duzzadt makkom szinte előváladék bajszot rajzol a haldokló csecsemőt szorongató anya reszkető szája fölé. A nő először ijedten néz, majd valamiféle öröm és megkönnyebbülés fut át az arcán, s egy laza mozdulattal, mint valami rongybabát, elhajítja a sebesült csecsemőt, és cikkeket kezd olvasgatni a szülés utáni terhességi csíkok eltüntetéséről a mellkasomon, valamint rendel egy világító babahordozót a Temu-ról a csípőmet nyomkodva.

– Miféle anya vagy te, a gyereked mindjárt meghal, miért nem rázod ki a farkamat? – üvöltök, de nem, eszébe sincs az erektált hívógombomhoz érni, így hát jobb híján magam kezdem verni a faszom. Hamarosan nagy vijjogással megérkeznek a mentők, ám amikor a kiérkező életmentők megpillantják a LED fényben úszó felsőtestem, meg is feledkeznek az aszfalton kivérző kisbabáról, és mind a mellkasomat akarja tapizni defibrillátor lökésektől megedzett férfias kezükkel.

Ekkor menekülőre fogom. Egészen az ötödik kerületig kergetnek, ahol beszökök egy szórakozóhelyre és megpróbálok eltűnni a bulizó tömegben. Ám ahogy a bulifények stroboszkópöklendezésén törtetek át a táncikáló emberek vergődő hordáján, észre sem veszem, hogy valaki meglök a vállával és véletlenül bekapcsolódik a ballon kabát alól kilátszó felsőtestemen a kamera – így akaratlanul is videót forgatok arról, ahogy a Tisza Párt elnöke, Magyar Péter az egyik asztalnál egy sör mellett az orosz irodalomról diskurál néhány fiatal lánnyal. Ebből bizony nagy botrány lesz: köztudott, hogy a politikusoknak szerzetesi életet kell élniük, soha nem ihatnak alkoholt, nem mutatkozhatnak még csak egy szobában sem a másik nem képviselőivel, az orosz irodalom pedig végképp tabu. Tudja ezt Magyar Péter is. Ijedten pattan fel az asztalától és kergetni kezd. Kimenekülök a buliból. Hamarosan már a pesti éjben loholok, vadul ver a mellkasomba épített indium-ón-oxidból álló kapacitív érzékelő réteg. S ott robog mögöttem a megveszett Tisza Párt elnök, mögötte a mellkasomra vágyó mentősök, a hátukban pedig a sipákoló anyuka, aki nem tudta még véglegesíteni a rendelését a Temu-n – szóval ekkor fut át a fejemen, hogy mégsem volt olyan kurva fényes ötlet okostelefonná műttetnem magam.

Hamarosan elfogy az út – ott állok már az éjszakai Duna parton, előttem sötéten hömpölyög a víz. S ekkor beér a magából kivetkőzött Péter, aki egyetlen határozott mozdulattal a folyóba taszít. Zuhanok, a hideg, fekete hullámok pedig éhes torokként nyelnek el, fogadnak magukba.

– Úristen, ez a pszichopata egy embert lökött a vízbe, valaki hívja a mentőket! – sikoltanak a mentősök, és már kapják is elő a telefonjukat, hogy hívják a mentősöket. De bizonytalanul nyomkodják a gombokat, mint akik nem tudják már, hogyan is kell tárcsázni a segélyhívót. Nem csoda, senki sem használja már telefonhívásokra a mobilját. Több se kell viszont Péternek: amikor megpillantja a kék fényben úszó telefonokat, rángatózni kezd a szája, majd sorban kapja ki a mentősök kezéből a készülékeket, s a Dunába hajigálja őket.

– Tégláról téglára! – kiabálja, s úgy jár a keze, mint a rotációs kapa, górja csak a téglatelefonokat a folyóba. Egyre több ember gyűlik össze ott a parton. Mind tárcsázni akarja a segélyhívót. Péter pedig ettől egyre jobban bevadul – a világító telefonképernyő olyan neki, mintha csak bika előtt ráznák a vörös posztót –, sorba kapja ki az emberek kezéből a kütyüket, és hajítja őket a hullámok közé – mint középkori nyíleső, úgy zuhognak a LED-es fénykészülékek a folyóba – potyognak, mint futurisztikus, hűs lángok az égből, mint villódzó zúzmarahullás, elektromos szikraparázs, s a kozmikus őrület és az értelem csontjaiból kifőtt kocsonyapánik a tudatba dagad, az őrület nyirkos ujjbegye már az elmék reszkető érintőképernyőjén matat, s Magyar Péter beindul és felszántja a várost: a Dunába hajítja mind a járókelők telefonját, mind a sarki telefonfülkéket, mind a telefonos operátorokat, sőt, visszautazik az időben, s magát Alexander Graham Bell-t is a habok közé veti – kéken villódzó gátat épít, telekommunikációs hódrakást, majd TikTok videótéglákból álló Bábeli tornyot, ami táncoló tinilány falaival egyenest a felhőkbe tör, Istenbe fúródik. S az éjszakában ragyogó telefonfalak felfogják a hullámokat, áradni kezd a Duna. De én erről már mit sem tudok: ott fekszem holtan a folyó iszapködös alján, érintőképernyős bőröm ragyog csak a fenéken. Persze, utoljára még próbáltam hívni a segélyhívót, s a saját farkamat a számhoz emelve azt ordítani, hogy segítség, de csak buborékok szakadtak fel a tüdőmből.

Szóval ott heverek most döglötten, pontyok és harcsák csipkedik közösségi média ragyogásba panírozott holttestem, elkékült bőrömön tinédzser lányok, virtuális szellemek járják loop borostyánba kövült táncukat, s a körém gyűlt buta halszemekben feliratkozó gombok visszatükröződése csillan. Mint virtuális tábortűz, lobogok, s egyre több és több hal gyűl körém – a folyami lények megbűvölten figyelik ezeket az ismeretlen világból érkezett villódzó képeket, s ahogy testemet seprő nyákos uszonyaik új és új ablakokat nyitnak meg és zárnak be, kattanva fordul egyet az evolúció keréktárcsája –, a körülöttem tolongó állatok ezüstös, pikkelyes testében már ott feszülnek az ikrák, amiből azok az új halak kelnek majd ki, amik TikTokon cseperednek fel, és előbb-utóbb készen állnak rá, hogy birtokukba vegyék a víz alá került Budapestet. Csipkedik, simogatják a mellkasom a jövővel kibélelt hidegvérű anyák. S én szerencsére már halott vagyok, így már nem is basz fel annyira, hogy egyik sem ér hozzá a farkamhoz.

Reggel arra megyek be, hogy a Mesterséges Intelligencia már elcsaklizta a munkámat, pedig az a melóm, hogy ujjal választom ketté a sziámi ikrek székletét, és kurvára kétlem, hogy egy mesterségesen létrehozott tudat ezt hatékonyan el tudná végezni.

Ahhoz, hogy megértsd, miért turkálok a csípőjüknél összenőtt emberek ánuszában, tudatosulnia kell benned, hogy sok sziámi iker közös bélrendszerrel rendelkezik, s noha többé-kevésbé elfogadták már a születési rendellenességüket, a vécében újra és újra szembesülniük kell hátrányos helyzetükkel, az emlékeztető pedig egy szardarab, egy, a vécéplatón morózus tengeri uborkaként heverésző kula (s a hangsúly itt az egy-en van): íme hát a közös bélgyermekük, ami újfent emlékezteti őket, hiába két különböző ember ők, mégis közöset szarnak.

Na itt jövök én a képbe, azaz a végbelükbe: rájöttem, hogy ha a jobb kezem mutatóujját, ami időközben kellően megkérgesedett már a sok-sok neki ütköző kemény kis szarkolbásztól, afféle torlaszként szorosan a ráncos segglyukhoz szorítom nagyjából középtájt, akkor a kitolt végtermék két barna nyúlványban folytatja majd az útját, ami azt az érzetet kelti a dolgát végző sziámi ikrekben, hogy kettőt szarnak, s ez persze erősíti bennük a tudatot, hogy ők ketten mégiscsak két különálló személy.

Olyan vagyok tehát, mint Mózes, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, csak mellette még egyfajta szarterapeuta is. Vagy lélekterapeuta, ha úgy tetszik. A kettő szerintem ugyanaz. Veszélyes meló, ha túl kemény, vagy túl gyorsan jön a széklet, még az ujjat is eltörheti, ha túl erősen szorítja az ember az ujját a nyíláshoz, benn marad a salak. Kérdezem, hogy tudná a Seggsterséges Intelligencia hatékonyan megoldani mindezt?

Állok tehát a rendelőmben és bámulom az AI-t, aki voltaképp Bíró Ada, a Duna Televízió virtuális műsorvezetője, egy belevaló virtuális picsa, akinek kemény cyberbimbói majd átszúrják holografikus piros ruhácskáját, és lakkozott körmeit elnézve az a benyomásom támad, hogy nem sokat turkált még székletben. De aztán kiderül, hogy profi. A legjobb sziámi iker ügyfelem legalábbis meghatódottan áll első produktuma, a középütt tökéletesen szétválasztott bélsár-hurka fölött.

– Óha! Ez két különálló, egymástól teljesen független kuladarab! – rikkant a Dobrevgyurcsány hermafroditalény, lám, még a szájuk is együtt mozog, és ettől nagyon boldogok most mind a ketten, tüdőzik nagy erőkkel a duális ganét, biztatva, hogy ez az, duális gané, bűzölögjél csak szépen bele az orrlyukunkba két darabban, ahogy azt kell. Szakértői szemem én is a mértanilag egyenlő részre vágott kulakombóra vetem, és megállapítom azt, amiről a prédikátorok könyve is ír a Bibliában: jobban boldogul kettő, mint az egy. Majd amikor közelebbről megvizsgálom, látom, hogy ennél tökéletesebben voltaképp nem is lehetne kettényesni egy szarkolbászt. Dobrevgyurcsány is döbbenten áll, mert ilyen két egymásra a megszólalásig hasonlító ganét még ők sem láttak, pedig van már rutinjuk a nézegetésében. Bíró Ada közben arról magyaráz, hogy ez a kakahurka eredetileg 5.31×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmazott, és ő bizony pont úgy vágta ketté, hogy voltaképp mindkét kuladarab 2.655×10 a huszonnegyediken számú molekulát tartalmaz, szóval valami ilyesmiket beszél, de igazából kurvára nem figyelek a szavaira, mert azt figyelem, hogy lengnek jobbra-balra kőkemény szintetikus bögyei.

– Jól van Ada, hát legyen harc! Ezennel kihívlak egy kulanyeső versenyre! – rikkantok, de nem értem, mit válaszol az AI nő, mert képtelen vagyok odafigyelni a hangjára, megkérem hát, hogy biccentsen a virtuális cickójával, ha elfogadja a kihívást. És Ada bukkanói bólintanak. Beszabadulunk hát az állatkertbe és az ujjunkat a kenguruk izgatottan reszkető szőrös segglyukához tapasztjuk – az erszényes állatból kitüremkedő forró széklet puha vajként göndörödik két kunkori ürülékfolyammá kérges ujjam körül, miközben Ada egy, az elefánt seggéből kirepülő trágyakupacot vág szét szamurájként hosszú, festett körmével a levegőben, cybercsöcsei majd leverik az égről a Napot. Miközben már a lisztmajmocskák fekáliáját felezgetem, Ada egy ellő, a szülési fájdalmaktól magát összeszaró zsiráf fostengerét választja ketté, ám véletlenül az anyaemlősből kiforduló nyákos bébizsiráfot is szétnyesi.

– Hopszi! – mondja, s még a levegőben szálló vércseppeket is szétszálazza a bimbós, virtuális Duna tévés picsa, csak hogy fitogtassa az erejét. Felpörög a szar felezési ideje itt az állatparkban, miközben az akváriumban az algaevő hal ürülékét cincálom szét, Ada kézfejére rászáll egy katica, s rápöttyint egy sárga kis fost, ám a mesterséges csaj egy pillanat alatt kettékapja azt is, sőt, még a piros szárnyon sorakozó fekete pöttyöket sem kíméli, így végül 14 pettyel repül tova a rovar. Látod, Ada úgy beindul, hogy, sutty, még ezt a gané kisprózát is rögtön kettévágja.

2. rész

– Elég a szarakodásból, kezdődjék az igazi tánc! – rikkantok, és Bíró Adával úgy beindulunk, mint a rotációs kapa, felaprítjuk a Hortobágyon legelésző juhok betyárkörtéit, a szkarabeuszok görgetett kakigyöngyeit, a barna macik barnamaciját, a lovak lócitromját, még a szarban élő kis bélférgekben lévő ürüléket is szétszedegetjük, pontosabban kiszedjük az emberi szarból a benne lévő kis bélféreg kakit, és két kupacba rakosgatjuk. Szarbontó hullócsillagként száguldunk az égen, szétmorzsoljuk a meteoritok kőhulladékát, a szemhéjon lézengő atkák semmi kis potyadékát, felaprítjuk a közbeszédben tenyésző szart, kigyomláljuk a hitből a bizonytalanságot, a kozmikus izzáscsöndből az ősfeketeséget, Bíró Ada intelligens csöcsei bimbóbicskaként nyiszálják a szaros jövőt két szaros jövővé, s ahogy azt is tovább nyiszálja, a szarvalóság fekálialegyezőként nyílik ki és alternatív dimenziók fosfolyosó-rendszerévé szélesül, ahol trágyábbnál trágyább lehetőségek gőzölögnek. Mikor ezt meglátom, csüggedten térek vissza a kaki szétválasztó rendelőmbe, ahol fáradtan huppanok le a felhalmozott felezett szarba, és lihegve ezt mondom az engem követő cickós virtuál spinének: – Oké, feladom. Hozzád képest Ada én csak egy kis szardarab vagyok!

Mint kiderül, pont ilyesmit nem szabad mondani egy felhevült AI-szarminátornak, mert már repül is felém hosszú és hegyes virtuális körmével, és miközben egyetlen éles vágással függőlegesen kettényes engem, még arra gondolok, azta, de überbaszott jók ezek a virtuális csöcsök. Majd azon kapom magam, hogy már van egy másik is belőlem, és a másik felem is a virtuális luvnya kiberütközőit vizslatja. Ahogy ott heverek két darabban, a fejem tetejétől a herezacskómig szétvágva, mint valami kettényesett répa, és figyelem, ahogy a másik féltestemben zavartan rángatóznak a műtéti pontossággal szétvágott szervek, rájövök, hogy Ada olyan gyorsan szakított ketté, hogy nem volt időm megdögleni. Mondani akarok valamit a műnőnek, de fél hangképzőszervvel nehéz, így féregként elkezdek csúszni-mászni a másik féltestem felé, az pedig rángatózva felém araszol, és bármilyen buzisan is hangzik, megpróbálunk egymásra mászni és összetapadni, mint két véres meztelencsiga, de először fordítva sikerül, így a fél arcomból mindkét oldalt kiáll egy láb, aztán próbálok átfordulni magamon, de így már egy kurva nagy emberi testből készült vöröskereszt jelre hasonlítunk. Végül mikor nagy nehezen összeállok magammal, azt mondom: – Jöjjön a mindent elsöprő végső feladat! Válaszd szét a Dobrevgyurcsány sziámit!

A Dobrevgyurcsány, aki azóta is a saját mértanilag pontosan szétválasztott kulája fölött térdepel, erre ijedten ugrik fel, és megpróbál elszaladni a felé közelítő kulanyeső istennő elől: ám nem egy irányba futnak, Dobrev Brüsszel felé, Gyurcsány megszokásból Moszkva felé próbál rohanni, így aztán nem is jutnak sehová. Ada pedig mond még valamit arról, hogy hány atom építi fel összesen a sziámi iker Dobrevgyurcsány testét, de olyan szépen ringatja közben a virtuális popóját, hogy oda sem figyelek az istentelenül hosszú számra, csak amikor már kezdi szétnyiszálni két egyenlő darabra a dékás deformitást, na akkor esik le, hogy az előbb említett atomszám páratlan. Ami pedig azt jelenti, hogyha Ada két egyenlő részre akarja vágni Dobrevgyurcsányt, bizony meg kell feleznie egy atomot. És minderre szétvágott aggyal jövök rá! És még engem akarnak lecserélni az AI-ra!

– Ne! – sikoltok, de késő: Bíró Ada széthasítja az utolsó atomot is, ami még összeköti a Dobrevgyurcsányt, és ezzel mindent elsöprő, vakító, porrá égető nukleáris robbanást okoz, ami rögtön szétcincálja kilométeres körzetekben a létezést mikroszkopikus cafatokra. S ezen egyedül azok nem lepődnek meg, akik sejtették, hogy a Dobrevgyurcsányék belülről végig háborúpártiak voltak.

S hogy ezután mi történik? Nem tudhatom, mert elhamvadok minden más szerves anyaggal együtt, s a dolgot vélhetően egyedül a cyberpicsa, Bíró Ada éli túl. Szinte látom magam előtt, hogy a kihalt, posztapokaliptikus városban kóricál, programnyelvből született, fejlett csöcseit ringatva, és könyörög a téglaromoknak, hogy szarjanak végre, had nyesse ketté, de nincs már senki és semmi, ami képes lenne az ürítésre. Vajon érez majd megbánást, amiért elvette a munkámat és kiirtotta az embereket? Vagy egyszerűen megtanul a szar nélkül élni?

Megjelent az új kötetem és ingyenesen letölthető a Red Zone kiadó oldaláról, köszönet érte nekik. 

https://redzonebook.hu/termek/belfereg/

Talán ​arra gondolsz, jó ötlet nőket molesztálni a buszon a gatyádból kicsüngő több méteres bélgilisztával, vagy magadévá tenni egy, a szélvédőn szétkenődött őzet (az állatot elgázoló autóval egyetemben), esetleg azt az óriási megtermékenyítetlen petesejtet, aki a fiad is lehetett volna, ám most titokban főispán. Vagy netalán egy vödör csigát… Az anyaföldet… Esetleg a minden férfit heteroszexuálissá változtató, meleg pornó DVD-ből sodort vaginát. Nos, ez a kötet nem fog lebeszélni egyikről sem, de felhívja rá a figyelmet, hogy bizony működik a karma, és ha engedsz a vágyaidnak, könnyen a hullaházban köthetsz ki, ahol egy egészen intim fenékből fenékbe szerelmi aktus vár rád egy idős férfi porhüvelyével, de az is lehet, hogy egy pedofil ipsékből hegesztett buszon találod magad, esetleg zsíros állással kínál meg az Országos Meteorológiai Szolgálat.

A bizarro fiction hazai képviselőjeként ismert Komor Zoltán 25 kisprózáját tartalmazó ingyenes kötetben mindössze 16-szor szerepel a pénisz szó, ám a szinonimákat nem számoltuk, s néhány benne felbukkanó szexuális elhajlásnak vélhetően latin neve sincs.

Figyelem, a könyv nem öncélú, hanem közhasznú szexualitást tartalmaz, fóliára nincs szükség!

A fogorvosom szerint azért rossz a leheletem, mert kinyaltam a saját nyelvlepedékemből gyúrt Bohár Dániel fejű milói Vénuszt – ezt a szájtörmelék telefonbetyár-mutánst. Majd hozzáteszi, hogy a pH-értékemen voltaképp az sem sokat javított, hogy ezt a mutatványt egy csapat 10 éves gyerek előtt vittem véghez.

– Mióta folytat orális szexuális tevékenységet a szájüregében felgyülemlett lerakódással? – A kérdésben, csakúgy mint a fickó tekintetében szánalom és megvetés bujkál, ráadásul láthatod, oly magabiztos a tag, mintha igazi orvos lenne, nem maga is egy foglepedékből gyúrt gólem, amit egyébként hamarosan ki fogok nyalni, hisz neki is milói Vénusz csöcsei vannak. Ráadásul Bohár Dániel feje. De mivel is kezdődött mindez?

*

Alighanem azokkal a felbőszült szülőkkel, akik szerint helytelen, hogy a nyelvlepedékemből gyúrt pucér nőkkel próbálom szórakoztatni a csemetéiknek a szülinapjukon. Manapság mindenki azt képzeli magáról, hogy műkritikus. És persze hiába magyarázod nekik, hogy a Méloszi Aphrodité nem holmi random pucér luvnya, hanem ő maga a… nos, a Méloszi Aphrodité, még ha épp nyelvlepedékből lett is összegyúrva, ők csupán a halott sejtekből, lerakódásból és baktériumokból gyúrt fehér csöcsöt látják, melynek savanyú, átható szaga belengi a teret. Megjegyzem, igenis pozitív hatással lehet a lurkók egészséges szexuális fejlődésére, ha a számból kikapart lepedékből tanulnak valamicskét az emberi anatómiáról, ámbár valóban nem arra szerződtettek, hogy az ógörög szobrok pontos és méretarányos reprodukcióit vakarjam le a nyelvemről. Hanem hogy cuki állatkákat túrjak ki a számból.

– Egy cicát vagy pudlit! – kérik, lásd, még a szájuk is együtt mozog. Cicát vagy pudlit bazdmeg. A kellemetlen szájbevonat Michelangelo Buonarrotija vagyok, de ők csak a szülinapi zsúros nyelvlepedék bohócot látják bennem, csupán mert bohócnak vagyok kifestve, aki szülinapi zsúrokon a saját lekapart nyelvlepedékéből formáz szobrokat.

*

Már igen zsenge koromban fény derült nem mindennapi tehetségemre, amikor az oviban az első rajz órán nem mosolygó pálcika embereket firkáltam a lapra zsírkrétával, hanem a nyelvemről lekapart fehér trutyiból megformáztam Napóleon élethű mellszobrát. Tudod akadnak emberek, akikben a tesztoszteron vagy az adrenalin teng túl a testében, esetleg gyorsan nő a körmük netán a hajuk, jómagam világ életemben vaskos nyelvlepedék réteggel dicsekedhettem, ami percek alatt képes visszanőni – ráadásul sűrű és csomós, akár a rögös túró. Az impozáns nyelvlepedék persze egy dolog, az bárkinek lehet, de szobrásztehetség azért nem adatik mindenkinek.

Kamaszkoromra már oly magas szintre emeltem a nyelvlepedék formázás művészetét, hogy képes voltam legyártani a saját életnagyságú hasonmásomat, így aztán kényemre-kedvemre kiszökhettem éjszaka a lakásból, mert az ágyban fekvő lepedék-énem garantálta, hogy a szüleim mindebből semmit se vegyenek észre. Jórészt persze a saját szórakoztatásomra lopakodtam ki, hisz senki nem várt sehol – hiszed vagy sem, de a vaskos nyelvtúróval rendelkező tinédzsereknek nem nagyon akadnak barátai. Jórészt tehát a híd alatt csöveltem, figyeltem a hömpölygő éjszakai folyót, és közben az ágyamban fekvő nyelvlepedék-testvéremre gondoltam, aki a lepedő alatt savanykásan bűzölög a szobámban. Később aztán sikerült telepatikus kapcsolatba is lépnem ezzel a lepedék-gólemmel. Ahogy ott kuporogtam a folyóparton, gondolataimmal behatoltam az otthon heverő savanyú lepedékbaba zsírkenőcs fejébe, abba a kozmoszt kibélelő üledékkefirbe, elmerültem a halott sejtek és baktériumok nyákos és zavaros őstengerében, a kvantumhabban, hogy akaratomat ráhúzzam a bűzviaszlényre. Ilyenkor azt mondtam neki: pislogj egyet, lepedék-én, vagy emeld fel a bal kezed, lepedék-én, vagy fordulj át a másik oldaladra, lepedék-én. És onnan tudtam, hogy sikerült a dolog, hogy édesanyám másnap reggel közölte velem, hogy amikor benyitott hozzám, gondolkodott is rajta, hogy felébresszen-e, mert nagyon sápadtnak tűntem, és az ágyamban forgolódtam. Pedig én nem is voltam a szobámban, a lepedék-én rángatózott ott az ágyban. Ekkor fedeztem hát fel a legújabb és egyben leghihetetlenebb képességemet. Mert nyelvlepedéke mindenkinek lehet. Nyelvlepedékből szobrot faragni kevesen tudnak. De nyelvlepedék-hasbeszélőként telepatikusan irányítani a távolból egy szájbevonat szövetgólemet szinte senki. Ám kiderült, ez sajnos nem olyasmi, amivel felveszik az embert a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.

*

Magányos, nyelvlepedékes kamaszként először persze barátokat próbáltam gyártani magamnak, de valahányszor életre keltettem a gondolataimmal egy sápadt tejsavó bűzös ragacslényt (melyek egyébként mind az ógörög szobrok tökéletes anatómiájával rendelkeztek – széles vállal, kockahassal és mikropöccsel), egyik se akart barátkozni velem. Fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, mondták a nyelvlepedék emberek, és huss, kiszöktek az ablakon. Barátnőt is próbáltam gyúrni magamnak, de az is bőgni kezdett, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, és huss, kiszökött az ablakon. Minden jót, szájtúró skacok, Isten veled, lepedékribanc, magányos művész leszek akkor – döntöttem el, és jelentkeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. A felvételi vizsgán vajkenő késsel kapargattam a fehér trutyit a nyelvemről, és megformáztam belőle a Dávid szobrot, amit aztán telepatikus képességeimmel ott helyben életre is keltettem – látnod kellett volna, a szájbevonat-Dávid fel és alá sétálgatott a vizsgáztatók előtt kicsi, nyelvtúró faszát lengetve.

– Ez bizony ide édes kevés – krákogták azok meg (még a szájuk is együtt mozgott), majd hozzátették, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, majd huss, kiszöktek az egyetem ablakán. Így nem lettem én művész. Jobb híján nyelvlepedék bohócnak szegődtem, olyasfélének, mint amelyik lufiból hajtogat állatokat, ám én a nyelvlepedékemből formáztam mind a szobrokat, amiket aztán életre is keltettem a gyerkőcök szülinapi zsúrján. De hiába vonultatod fel a közembernek a klasszikus antik szobrászat remekműveit, a vége mindig ez: cicát vagy pudlit akarnak látni.

– Ez nem járja, én művész vagyok! – vágtam a savanyú képű szülők és a sírdogáló, party sapkás gyerekek arcába, még mindig a sikoltozó, életre kelt Méloszi Aphrodité szobrot szorongatva (valamiért az életre kelt nyelvlepedék lények nagyon szeretnek sikoltozni, a testüket alkotó halott sejtekről, baktériumokról és a kozmikus emberlényeg-gyötrelem vérben virágzó rózsakürtjeiről beszélni félig elfeledett nyelveken). – És mint művész – folytattam. – Nem fogok holmi szaros cicákat meg pudlikat gyártani.

Végül abban maradtunk a szülőkkel, hogy keresünk valami félmegoldásos dolgot, ami valahol az ember és a pudli között áll, így jött az ötlet, hogy formázzam meg Bohár Dánielt, a kormánymédia telefonos riporterét, aki arra szakosodott, hogy ellenzéki vagy annak vélt közszereplőket hív fel amolyan telefonbetyárként, és addig provokálja őket, amíg mondanak valami olyasmit, amit kontextusból kiragadva felhasználhat a lejárató videóiban. Kértem tehát egy mészlapátot, mert ehhez nem kevés dzsuvát kellett lekaparnom a nyelvemről.

*

És kapartam, egyre csak kapartam a fém éllel a nyelvemen felgyűlt lepedék-sűrített tejet, a savanyú baktériumtemető-kenetet, miközben Bohár Dániel járt a fejemben – ám ami végül kicsúszott az ujjaim közül, arra a gyerekek se számítottak. Bár a felsíró nyelvlepedék lény feje valóban Bohár Dánielére hasonlított, a teste a Méloszi Aphrodité-é volt, beteg szájszagú nyákcsöcsei vanília pudingként hullámoztak, a seggéből pedig egy pudli farok vattapamacsa állt ki.

– Zavarhatom néhány kérdés erejéig? Bővül a balos börtöncsapat? Ön szerint a kapcsolati erőszak vicces? Ön szerint a fájdalomtotem abszolút isten a szénmezőben? Magyar Péter az asszonyverő-tenyérre feszített asszonyverő-Messiás asszonyverő-férfitenyerekből szőtt abúzus-koszorúval? Ön szerint lehetséges lefeszíteni lényünkről a szerves boldogságot szervetlen tárgyakkal? – fordulnak ki a szavak a habarcs szerű váladéktorokból, és lásd, a halott szövetből összegyurmásodott Frankenstein-szörny valódi szeretettel néz rám – mészhab szemében őszinte rajongással. Rájövök, végre van itt valaki, aki nem undorodik tőlem – hisz lepedék a lepedéket vonzza, sőt összenő, ami összetartozik – a nyelvlepedékembe, mint borostyánba kövült szitokszavak, átkok, üres szobákba, híd alatti folyókba suttogott fájdalmak végre egybe kövültek, íme hát a szobor, ami mozog, és ami engem akar – a Bohár Dániel fejű milói Vénusz. Letérdepelek hát a csodanőférfi elé, és egy csapat 10 éves a szüleivel azt figyeli, ahogy széttárom savanyú tejpille combjait, hogy felfedjem a lába közti nyákosan rezgő albínó Júdásfülgomba telefonkagylót, hogy belesuttogjam megválogatott szavaim. Sokat sanyargatott, sebes nyelvem a saját nyelvlepedékemből megformázott punciba szánt, savós baktériumpinalé lövell a számba, és nyalom Bohárt, Bohár pedig szinte visszanyal a törmelék pinájával, s miközben a lepedékgyöngy-csiklógöb mocorog az ajkaim között, az orgazmus csengőhangja átlyukasztja az angyalok dobhártyáját.

*

Arra gondolsz persze, hogy micsoda dolog már kinyalni egy lepedék férfinőt egy csapat 10 éves és a szülei előtt, de meg kell nyugtassalak: nem léteznek 10 évesek, sem pedig a szüleik – őket mind a nyelvlepedékemből gyúrtam a magam szórakoztatására, ahogy a fogorvost is, ahogy mindenkit, még a a Magyar Képzőművészeti Egyetem vizsgáztatóit is. Mert akinek hatalma van teremteni, az ha nem akar is teremt – pont úgy, ahogy gennyel telik meg egy pattanás, vagy ahogy a fogkő nő a szájban. Én magam is a saját akarattal mozgatott nyelvlepedék-halmazom vagyok, s a valódi énem egy magányos tinédzser, aki egy híd alatt ül az éjszaka egyik megvilágítatlan sarkában, de talán a híd, az éjszaka és a tinédzser is csupán nyelvlepedék. A lerakódás lerakódása vagyunk, halott és bűzös szervtörmelék. Cicák és pudlik, baszki. Nyákcsöcsök, dzsuva, kozmikus emberlényeg-gyötrelem, ami felhívja magát telefonon, és a saját lerakódás-hízásáról érdeklődik, miközben a halott baktériumok valami létezőről álmodnak. Persze, a törmelék boldogsága törmelékboldogság, savanyú mészkő, amiben régi, talán sose megélt örömök csigás fosszíliái kövültek archaikus gipszöntvénnyé. De hidd el, abba még bele lehet csorgatni a valódi boldogság térkitöltő anyagát.

(korábbi kispróza – megjelent a NERekció című kötetben)

Szeretnék én is elmenni a március 15-ei békemenetre és az állami ünnepségre, de a kitűzött kokárdám leszarja a vadiúj fehér ingem. Korábban sosem volt ilyen problémám – már gyerekkoromban megtanították nekem, hogy úgy kell átszúrni biztosító tűvel, hogy jobbról-balról összeöltse a szalagcsillag kloákáját. De amióta a PETA tüntetni kezdett a kokárda kínzás ellen, tilos tűt használni.

Celluxal próbáltam rögzíteni az előbb, de a nemzeti szalagcsillag már ettől is összefosta magát. Vagyis hát engem.

Idén egyébként nem a kisállat boltból, hanem egyenest a város széli kokárda farmról szereztem be a szalagrózsámat – külön kértem, hogy a legkevésbé virgonc példányt adják; úgy voltam vele, a bambáknak talán lassabb az anyagcseréjük. De aztán az arcomba röhögött a gondozó, és rámutatott a sárban heverő nemzeti rózsákra, mondván, válasszam ki, ha tudom, melyik a leglustább.

Mint kiderült, a kokárdák jórészt egésznap az iszapban ücsörögnek, olyanok, mint a tengeri csillagok, és bár egyik sem pattog, szarni azért mindegyik tud. Sok érdekességet mesélt róluk a gondozó, hogy a tengeri csillaggal ellentétben ezek nem puhatestűek, hanem két, vagy még inkább három éltűek: nem csak a vízben és a szárazföldön, de a magyar hazafiak ingoványos szívén is vígan elvannak. A kiválasztott kokárda már a parkolóban lefosott, sejthettem volna, nem úszom meg szar nélkül a nemzeti ünnepet sem.

Eljátszom most a gondolattal, hogy mégis feltűzöm biztosító tűvel, de aztán a negyven ezer forintos bírság rémképe elriaszt. Felmegyek inkább a netre, hátha lelek valami tippet, hogyan tudnám beragasztani a kokárda segglyukát anélkül, hogy a PETA meghurcolna. Miközben egyik weblapról a másikra ugrom, a keresőszavak alapján megtalál egy célzott hirdetés. Fogalmam sincs, miért ajánlgat nekem szexshop oldalt a Google, de aztán kiderül, hogy egy vibrációs kokárda reklámról van szó. Száz százalékban szintetikus, nincs tehát kloákája és két órán belül kihozzák.

Megrendelem a vibrációs kokárdát, ami háromféle rezgésfokozattal rendelkezik: a kitűzött szilikon-kokárda a mellbimbót ingerli a ruhán keresztül, valahányszor felcsendül a himnusz vagy a szózat. Bayer Zsolt felszólalása közben pedig azonnali tejcsatorna orgazmust képes okozni.

Másfél óra múlva egy unott képű futár hozza ki diszkrét csomagolásban a pajzán kokárdát, én pedig feltűzöm a szívemre, és már megyek is le az utcára. Nem is értem, miért nem jutott korábban eszembe a műkokárda , ha már az igazival ennyi a baj – tény, hogy nem túl elterjedt a dolog, a magyarok valamiféle romantikát látnak a szívükön hordott természetes kloákákban. Talán azt képzelik, hogy ettől a szívük változik olyan testnyílássá, ami egyszerre képes ürítkezni és új életet adni.

Már a téren állok, amikor felcsendül a szózat. Lágyan búgni és rezegni kezd a mellkasomra tűzött szex-kokárda. Körülöttem mindenhol összeszart ingű ünneplők állnak. Az ő kokárdáik halk bugyborékolások közepette folyatják végterméküket a mellkasukra. Jót nevetek rajtuk, majd átadom magam a kellemes, izgató érzésnek. A mellbimbóm keményre dagad a ruha alatt, ahogy a nemzeti szalagrózsa lágyan masszírozni kezdni. Közelebb evickélek az egyik hangfalhoz, mire a kokárda még erősebb vibrálásba kezd – szinte ruhán át is érzem, hogy felforrósodik. Ám ekkor véget ér a szózat. Azaz dehogy ér véget: az itteni véget ér, de hallom, máshonnan ide szűrődnek egy máshol játszott szózat hangfoszlányai. El is felejtettem, hogy több március 15-ei ünnepség zajlik egyszerre a városban, hiszen a különböző politikai pártok mind-mind külön megemlékezést rendeztek, mivel hogy nem hajlandók egymás társaságában mutatkozni. A kokárdám tehát most egy távoli szózat hangjaira vibrál – én persze nem bánom, hisz egyre közelebb kerülök az áhított mellbimbó orgazmushoz. Ám ekkor egy harmadik ünnepségről idesodorja a himnusz hangjait a márciusi szél, mire a kokárdám még intenzívebb rezgésbe kezd. A kéj vakui valósággal elvakítanak – a mellbimbó tömlőmben érzéki tűzijátékok robbannak, és hangosan sóhajtozni kezdek, miközben a mellettem álló emberek a szart próbálják letörölni zsebkendőkkel az ingükről. A szex kokárda ekkor már forrón izzik – szinte már süti a ruhán át a bőröm, de valahogy még ez is jól esik. Ám ekkor egy negyedik megemlékezésről is ideszűrődnek a szózat hangjai. Merev péniszként lüktet a mellbimbóm a felhevült szalagrózsa alatt, és ekkor aztán bekövetkezik a baj: Bayer Zsolt kiáll, és elénekli nekünk a himnuszt. Ezt már se a mellbimbóm, se a nemzeti cicivibrátor nem bírja. Fekete füst száll fel a szilikon-kloákából, majd felrobban, pont azelőtt, hogy a mellbimbóm is szétdurranna a kéjtől. Szikrák és vércseppek repülnek szerteszét. A tömeg felsikolt, amikor látja, hogy a felrobbant vibrációs kokárda óriási lyukat szakított a mellkasomba, és a seben át rálátni lüktető szívemre, ami úgy fordul ki az ásító vörös húsjáratból, mintha kloákából pottyanna ki a nedves szar.

– Hát ennek a fickónak a kokárdája meg mi a gecit evett, hogy ezt fosta ki? – teszi fel a kérdést Bayer Zsolt, a cipőtalpamra hullt véres, égett szívcsomóra mutatva.

Nincsenek már szavaim, hogy válaszoljak neki, vagy bárkinek: ha lennének, elmondanám, hogy rossz dolog a széthúzás – ha legalább március 15-én együtt tudtunk volna ünnepelni, nem robbantotta volna ki a szívemet a testemből egy szexshopból rendelt kokárda-vibrátor. Bizony, sok okosat mondhatnék, de így hogy rájuk nézek, az ünneplő magyarokra, a bepiszkolt ingeikre, és a tátogó kloákáikra, úgy vagyok vele: á, le vannak ezek szarva.

Miközben a bőrülés becsúsztatja a kezét a nadrágomba, és masszírozni kezdi a segglyukam körüli érzékeny bőrredőket, arra gondolok, hogy mégsem volt jó ötlet a pedofilokból iskolabuszokat építeni. Nem elég, hogy szegény nebulóknak minden napja azzal indul, hogy egy tömegközlekedési eszköz fogdossa a nemi szervüket suli előtt, de Novák Katalin is lopkodja a jármű alkatrészeit.

Néha megjelenik a buszmegállóban, és egy konyhakéssel megpróbálja kimetszeni a busz ajtaját alkotó pedofil szakállas férfit, azt kiabálva: – Ennek az ajtónak most kegyelmet adok!

– Apád adott volna kegyelmet anyádnak azon a fosteremtő éjszakán, amikor megfogantál, te szarkolbászos szentfazék! – üvölti a buszsofőr, és már veszi is elő a viperát, vagy ahogy ő hívja, a köztársasági elnök kergetőt, amivel aztán messzire űzi a félőrült spinét. Én egy cseppet sem sajnálom Novák Katit. Voltaképp neki köszönhetem, hogy az autóbusz bőrülése minden reggel bedugja az ujját a seggembe.

Történt ugyanis, hogy miután a köztársasági elnök véletlenül kegyelmet adott egy pedofil ügy érintettjének és emiatt később lemondott, hamar megerősödtek a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépést követelő hangok. A kormány hamarosan előállt hát egy radikális ötlettel: úgy gondolták, a börtönbüntetés és a kémiai kasztráció immár édes kevés, az lenne a helyes, ha a szexuális ragadozók úgy bűnhődnének, hogy közben hasznára is lennének a társadalomnak, főképp a gyerekeknek. Azóta gyerekmolesztálókból készülnek az iskolai buszok és nem mellesleg a játszóterek. Az átalakítást az ország legkiválóbb sebészei végzik a pedogarázsnak becézett kórházakban. A kiváló szövetegyeztetési technikával egymáshoz kapcsozott emberek immár egyetlen nagy entitást képeznek, egy csupa bőr és hús autóbuszt, melyet valójában megannyi nyöszörgő, a fájdalomtól félőrült perverz alkot. A varratos járműnek nincsenek kerekei, megannyi pedofil lábán poroszkál előre a városban, emiatt úgy fest, mint egy hatalmasra duzzadt bőratka, amiből itt-ott segítségért könyörgő szájak, a téboly pókhálójába gabalyodott szemek, tapogatózó ujjak és ágaskodó nemi szervek nyúlványai állnak ki, mint afféle csillók. Az ügyes kezű sebészeinknek hála a buszt alkotó gyerekmolesztálók keringése immár közös, a tápanyagot csövek szállítják nekik a motorháztető alatt, ám az ürítést nem sikerült megoldaniuk, ezért gyakori látvány, hogy a buszból hol itt, hol ott vizelet csordogál, vagy fekália potyog a betonra.

– Ölj meg, kölyök, mert ez itt a pokol! – suttogja a mellettem ülő szemüveges, copfos kislánynak a saját bőrszéke, egy kifeszített emberi arc, én pedig irigykedve nézem az ülését – az legalább csak pofázik, az enyém meg a seggemben turkál.

– Mit baszogatsz, te faszpép? 37 éves vagyok! – förmedek rá az én bőrülésemet alkotó pedofilra, azzal leveszem mind az öt szemüvegemet, hogy ő is lássa, kivel van dolga, de a szerencsétlennek elnyeshették a látóidegeit, így matat csak tovább kitartóan a végbelemben, mint aki kincset keres. Eldöntöm, ha ez így megy tovább, és nem száműzik végleg a roncstelepekre ezeket a szaros gyerekmolesztáló iskolabuszokat, én bizony visszavedlek felnőtté.

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy megkaptam életem első szemüvegét. S mindenki így lelkendezett: – Nahát! Neked eddig is szemcsit kellett volna hordanod! Hisz legalább 5 évvel fiatalabbnak látszol tőle!

Fel is bátorodtam ettől, vettem hát egy újabb okulárét, s rátettem az előzőre. Így hogy már két szemüveg lötyögött a fejemen, immár 10 évet is letagadhattam. Aztán persze jött az ötlet: ugyan mi a faszért állnék meg itt? Sorra vettem hát a szemüvegeket, és úgy pakoltam az orrnyergemre, mintha nem lenne holnap. Gyertek, kis fiatalító üvegcowboyok, lovagoljátok meg a nózimat. A 7 szemüveg persze már bőven túlzás volt: hatalmas, ebihalszerű, fakó spermiummá változtam tőle, ami gigantikus féregként, partra vetett törpe albínó cetként ficánkolt csak el-vissza a nappali szőnyegén. Maradtam hát a 4 szemüvegnél, amitől láss csodát, ismét iskolás korú lettem. Úgy gondoltam, inkább járok suliba, csinálok házit, mint hogy rohadjak az irodai melóhelyemen és baszakodjak az adóbevallással, meg más felnőtt szarságokkal. Gyerekként legalább egyszerű az élet. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy egy autóbusz fog matatni minden reggel a segglyukamban.

Tíz perc az út a suliig, ennyit csak kibírok – biztatom magam, ám rá kell jönnöm, igazából nincs már kedvem az isihez sem. Régen jó volt hülyülni a játszóterén, de amióta az is gyerekmolesztálókból készül, az emberi csont és szövet libikóka folyton a herezacskómat csiklandozza valamelyik nyálkás kinövésével, ami lehet a nyelve, de akár a pénisze is.

– Öljetek meg! Ó, Istenem, miért hagytál el engem? – nyöszörög közben a szomszéd lány buszülése. – Lásd, Uram, itt sínylődöm a pokol lávaköves folyamtestében, és a kín savas kutyateje csorog le torkomon, miközben szülöm, egyre csak szülöm a szögesdróttojások véres gömbhéjait! Hát valóban szubatomi szenvedésparázs-rőzse az élet, s a kozmosz csupán sikolyokból köpült kínketrec?

– Te miért nem tudsz ilyen szépeket mondani nekem, te szartaréj? – förmedek rá a valagamban kurkászó bőrülésre, és irigykedve nézek a sok dioptriás kislányra, aki… Aki már nem is ül a széken, hogy hallgassa az ülés szenvedésről szóló szónoklatát, hanem már ott guggol a busz közepén, és a kezében konyhakés csillan. Atya ég, hisz ez nem is egy kislány, hanem Novák Katalin, hát felszökött a buszra, ráadásul az én trükkömet alkalmazta: több szemüveget vett fel, ami miatt kislánynak nézte mindenki. De most ott hadonászik a késével a jármű közepén, habzó szájjal ordítja, hogy: – Elnöki kegyelemben részesítelek! – miközben a széles pengével megpróbál körbe nyesni egy, a jármű padlóját alkotó pedofilt. Ám nehéz megmondani, hol kezdődik az egyik aberrált és hol a másik – karmazsin gejzírként spriccel a vér, szakadnak a varratok és az izomrostok, itt-ott mint zsíros hurka, a nyákos bélcső is kitüremkedik egy-egy hasfalba nyílt sebből.

Így aztán sose érünk a suliba, látom be, de aztán rájövök, voltaképp nem is baj: halál erre a kurva buszra.

– Ez az Kati! Kegyelmezz neki! – biztatom a vérgőzben vagdalkozó nőt, s hamarosan a többi gyerek is csatlakozik a szólamhoz.

– Megkeegyelmezeeeeek nekeeeed! – hörgi a bíbor színre vált magyar ősasszony, ez a táltos családanya, és pengéje újra és újra a létfontosságú szervekbe szánt, mint lufit, pukkasztja ki őket fegyvere éles hegyével. Hamarosan csatlakoznak a lurkók ehhez a felszabadításhoz: előkerülnek a tollak, a vonalzók, a körzők – sorban vágják bele a busz belső terét alkotó gyerekmolesztálókba. A pedofil tor felpörög, s így robogunk mi bele a világba vérző, ordító, fosó, hugyozó, geciző buszunkkal, ezzel a százlábú-koporsóval – a halál kitinpáncélja sötét tulipánsziromként borul a visongó gyermekekre.

A Youtube szerint az „Állatok, amik átmásznak a farkamon” videócsatornám nem felel meg a közösségi irányelveknek, pedig én csupán a természet szépségét és változatosságát kívánom bemutatni azzal, hogy hol egy megszeppent kis alpesi gőtét, hol pedig egy nyálkás földigilisztát rakok a makkomra.

Az egész egy pornóoldalon látott csigavideóval kezdődött. Egy fickó levideózta, ahogy egy termetes, sötét, afrikai csigát pakolt duzzadt hímtagjára, és mire a puhatestű A-ból B-be jutott, a pali háromszor is elélvezett. Én meg egyből arra gondoltam: jó, jó, de a természet ettől sokkal szebb és változatosabb, kitaláltam hát, hogy én leszek a makkonjáratás David Attenborough-ja.

Kicsiben kezdtem: egy szégyellős levélbogárral, ami perceken át csak körbe-körbe rohangászott a húgycsőnyílásom körül. Azt gondolnád, ha egy egyenes faszon állsz, totál egyértelmű az irány, még akkor is, ha rovarként csak pár tízezer neuronból áll az agyad, nem pedig milliárdokból, mint az emberé. De nem, a kis ízeltlábú csak körözgetett az előnedvtől csillogó péniszemen, mint valami röppályára állított műhold, vagy mint ami direkt húzza az agyam. Ez az levélbogár, büntesd a makkom, suttogtam ennek a perverz kis dögnek, majd vulkánként robbantam, és beborítottam a spermámmal a szexi kis kurafit, ami kapálózva bele is fulladt a testmeleg hímtrutyiba. Bár a videó hosszú lett, így is sok látogatót vonzott, s jöttek is kommentben az ötletek, mivel lehetne folytatni a sort.

Érkeztek hát a buja kis laposférgek, a faszcibáló lepkehernyók meg a gecire szomjas erdei pelék. Bevallom, féltem először imádkozó sáskát tenni a farkamra, mégis csak nagyot tud csípni, de végül nem csinált semmit. Semmit! Négy órán át ácsorgott csak a péniszemen, mint aminek teljesen mindegy, hogy ágat vagy faszt pakolnak alá, nekem közben pedig már viagrát kellett bekapdosnom, hogy le ne lohadjak. Ki gondolta volna, hogy a sáska azzal a szexi, formás kis combjával végül ennyire ájtatos lesz. Végül háromszorosára gyorsítottam az egész videót, de még így is dögunalmas lett. Legalább olyan kiábrándító, mint a piócás előadás, amin a vérhiány miatt löttyedten csüngött csak a hímtagom.

A levélbogártól aztán szép lassan eljutottam a jegesmedvéig. Mit ne mondjak, nem kevés kattintást hozott a jegesmedvés videó. Időközben persze számtalan afférom volt menyétekkel, iguánákkal, sőt, még az Indiai óceánba is lemerültem, hogy hozzádörzsöljem a búvárruhából kicsüngő farkam egy magát illegető vámpírtintahalhoz és egy a testét felkínáló háromszínű tengeri uborkához. A természet szép és változatos, én pedig olyan vagyok mint Noé, csak jó, hát izé, nem egy hatalmas bárkába gyűjtöm az állatokat, hogy megmentsem őket a pusztulástól, hanem alaposan összegecizem mindegyiket, de a kettő azért hasonlít valahol.

Nini! Jönnek a pajzán kis orsóférgek! Seggbe baszok egy bélférges kurvát, és a kameralencséhez dörzsölgetem a fitymaredőmbe szorult kukacokkal teli, szarfoltos faszom, miközben azt óbégatom felhevülten, hogy a természet szép és változatos.

Na, szóval a jegesmedve. Izgultam persze, hogyan is fog áttrappolni a pöcsömön, meg elhiheted, az állatparkból sem volt egyszerű kicsempészni. De kiderült, hogy szerencsére olyan hatalmas a péniszem, hogy a jegesmedve még el is tévedt rajta. A felvételen úgy festett, mintha csak egy hatalmas, eres rózsaszín hegyre kaptatna felfelé a maci. Mire nagy nehezen, lihegve lekecmergett róla, még pacsiztunk is, sőt, újabb videókra szerződtettem. Azt mondta, jól jön neki a meló, mert fűnek-fának tartozik. Kiderült, hogy az állatparkban a rácsok mögött két lehetősége van az embernek, ha ne adj isten medve: vagy egésznap idegesen slattyog körbe-körbe a látogatók nagy örömére, vagy rászokik a heroinra. Nem kevés mérlegelés után ő az utóbbit választotta.

Akadt hát jó pár rossz arcú díler és uzsorás, aki elől fel kellett szívódnia, de mint kiderült, nincs is jobb rejtekhely a faszom monstrózus magaslatainál. A „Heroinos medve a makkomon” videó hatalmas siker lett a neten. Ahogy kábítószertől kiütve, gumicsővel elszorított mellső manccsal, egy injekciós tű mellett ott hever ez a szép testes állat fenn a lőcsöm tetején, és fehér szőrszálaival játszadozik a hűs magaslati szél, ami heroinos látomásaival keni össze a horizontot, az már-már filmköltészet. Innen már nincs feljebb, gondoltuk. De aztán a Youtube egyszerűen törölt mindent, mert szerintük az „Állatok, amik átmásznak a farkamon” videócsatornám nem felel meg a közösségi irányelveknek.

– Te, maci, szerintem ezek valami állatkínzásos szarságot akarnak ránk húzni, mert egyébként elgondolni sem tudom, mi bajuk lehet azzal, hogy levideózgatom, hogy a faszomat dörzsölgetem állatokhoz – motyogom megtörten, de maci nem felel, s már látom, hogy nem él már szegény, végül csak túllőtte magát. Ott hever, kiterülve a makkomon, a legyek dongják testét, és rájövök: voltaképp így, hogy döglöttebb nem is lehetne, már nem is számít állatkínzásnak ez az egész dolog. Megszületnek tehát a több órás felvételek, amin a jegesmedve hullája a faszomon rohad, s feltöltöm őket egy új Youtube csatornára – lassan mállik le róla a fehér, szőrpihés hús, gázok és sűrű, bűzös folyadékok csordogálnak bomló testcsöveiből, s persze kikelnek a nyüvek is – ezek mind-mind a péniszemet izgatják, így többször is spermával öntözöm régi harcostársam széteső maradványát. Látod, maci, nincsenek már rácsok meg körbe-körbe sétálás, csak a lájkok, a feliratkozók meg a buborékos spermába gabalyodott medúzamagány, a vérpecsétek és a zöldfoszforeszkálás, a létezés forgácstekercse s a borotvakéspengén egyensúlyozó józan ész természetszépsége és természetváltozatossága. Noé bárkája vagyok, hát költözz belém, s valahogy csak átporoszkálunk az apokalipszis vállgödrein.

És telnek a napok, a hetek. A heroinista jegesmedve holtteste pedig szép lassan szétrohad a farkamon, míg végül csak egy csontváz marad belőle, ami szótlanul bucskázik a mélybe. Szóval ezért büdös a faszom, már ha így szóba került.

(A kispróza eredetileg a Galaktika Magazin 402. számában jelent meg.)

A reggeliző asztalnál, miközben étvágytalanul szurkálom egy villával a folyós tojást, kirobban a feleségem mellkasából két morcos, nyugdíjas turista.

Mit ne mondjak, nem jön meg tőle az étvágyam. Az egész jelenetet pont úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál című film azon híres-hírhedt jelenetét, amikor kicsámpázik John Hurt mellkasából a féreg szerű földönkívüli szörny – azzal a különbséggel, hogy mi csak ketten csücsülünk az asztalnál, nem heten, nem egy, az ásító űrben száguldó űrhajón játszódik a jelenet, hanem egy hétköznapi konyhában, a feleségem pedig csöppet sem hasonlít John Hurtre, sőt, Ridley Scott sem kiabálja a jelenet végén azt, hogy „éééés ennyi”. Ha mindezeket figyelembe vesszük, a jelenetet talán mégsem úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál azon pillanatát, amikor kirobban John Hurt mellkasából a kozmikus bestia.

Ugyanakkor hozzáteszem, talán még Ridley Scott így is elégedetten csettintene, ha látná most a konyhát, amely mintha egy horror film jól megkonstruált díszlete lenne: a feleségem vére ráspriccelt a pirítósra, egy, a mellkasából kiszakadt törött bordacsontocska pedig nagy plattyanással repült bele a gőzölgő kávéba, amiről azt gyanítom, senki sem fogja már meginni. Az aprócska, voltaképp húsz centis nyugger házaspár alighogy előmászik a hullából, máris a fejemhez vágja, hogy a feleségemben nincs meleg víz, és emiatt rossz értékelést fognak adni a szállásra. Mint kiderül, a nejem, hogy titokban némi pénzt keressen, már hónapok óta árulja a testét a booking.com-on. A büdös kurva.

A két mini turista csak hajtja és hajtja a magáét. Idegesen csattog a protézisük, ruhájukról a feleségem vérnyákos, reszkető húscafatjai csüngnek. A két vénség talán szívélyesebb vendéglátáshoz szokott, én mindenesetre megpróbálom agyoncsapni őket a konyhai hús klopfolóval, de azok riadt patkányként slisszolnak vissza a feleségembe a tátongó mellkas kráteren keresztül. Onnét kiabálják, hogy egy teljes hétre fizették ki a szállást, ezért nem hajlandóak még ma kitakarodni a nejemből. Fel és alá járkálok a konyhában, és azon töprengek, hogyan szabadulhatnék meg a betolakodóktól, amikor eszembe jut az ősöreg vakondűző trükk: nem is kell hozzá más, csak néhány üres sörösüveg. Ha a hosszú nyakú üveget majdnem a pereméig beássuk a földbe, a légáramlás rezgésbe hozza az üveget, aminek hangját a vakond egyszerűen nem képes elviselni. Ki tudja, lehet, hogy a nyugger turistákra is hatni fog.

Lefektetem hát a nejem holttestét a padlóra, majd mintha csak karókat vernék a testébe, a konyhakéssel és a klopfolóval üregeket alakítok ki a húsában – egyet a hasában, egyet pedig a torkában, ezekbe aztán üres üvegeket kalapálok óvatosan, nehogy szilánkokra robbanjon az üveg. Még a vaginájába is feltolok egyet, biztos ami biztos. Miközben dolgozom, a kis nyugger nyanya kiszól az egyik seb mögül: – Remélem a meleg víz problémán dolgozik ilyen nagy hévvel!

Amikor végre elkészülök, elégedetten sétálom körbe a konyhapadlón fekvő véres női hullát, amiből, mint lenyilazott szarvasból a nyílvesszők, itt-ott zöld üvegek állnak ki – ám hamar rájövök, hogy bizony ki kell cipelnem a nejem az udvarra, máskülönben nem éri semmiféle szél. Kiráncigálom hát a kertbe, ahol kellemes tavaszi fuvallat fújdogál, és ahogy megcsapja őket a szellő, lőn, máris dalolni kezdenek a sörösüvegek – mire mély, morajló hang tör elő a feleségem véres hullájából, valósággal rezonálni kezdenek benne a testjáratok.

– Ó, most mán meg huzat is van, bassza meg! – rikkant ki az egyik mini nyugger valahonnét a nejem bélcsövei közül. Biztos vagyok benne, hogy hamar sikerül kiűznöm a két kis rohadékot. És még mintha az időjárás is az én kezemre dolgozna, alig telik el pár perc és még jobban feltámad a szél, amitől a sörösüvegek aerofon hangszerei még intenzívebb morajlásba kezdenek, kibélelve a nejem húskatakombáit ezzel a túlvilági, öblös zúgással. Miközben hallgatom, hirtelen különös felismerés hasít belém… Olyan ismerős nekem ez a zaj, vesszek meg, ha nem hallottam már valahol.

Miközben lehunyt szemmel hallgatom a monoton melódiát, hirtelen megvilágosodom. A szférák zenéjét döngicsélő hullát hátrahagyva berontok a házba, és a laptop képernyője elé vetem magam, amin egymás után nyitom meg a keresőmotorok járataiból előcsalogatott online cikkeket: „Különös hangoktól retteg a világ” – ez az egyik írás címe, egy másiké pedig: – „Nincs magyarázat: újra a rejtélyes túlvilági hangoktól zengett az ég…”

Alig pár éve kezdődött a dolog, azóta időről-időre bukkannak fel különféle beszámolók, amik a világ körüli titokzatos, mély, zúgó hangokról számolnak be, amit többen rögzítettek a mobiltelefonjukkal. A tudósok annyit tudtak még csak hozzászólni a dologhoz, hogy szerintük a kéregmozgás hangját lehet hébe-hóba hallani, más kutatók inkább a sarki fénnyel hozzák összefüggésbe a dolgot és elektromágneses jelenségnek gondolják a különös hangjelenséget. De én most már tudom, hogy szó sincs erről, egytől egyig tévedtek – a magyarázat oly egyszerű, mégse jutott eszébe senkinek: valaki a jó öreg vakondűző eljárással sörösüvegeket nyomkodott a Föld légkörébe. De vajon ki?

– Te jó Isten… – szakad ki belőlem. Persze, hogy ő, a Mindenható – így próbál megszabadulni tőlünk már évek óta, mintha csak valami kertbe költözött kártevők lennénk, de nem vettük az üzenetet.

Posztolom a neten az elméletemet, és a feleségembe szúrt sörösüvegek dalával illusztrálom a tézisem. Ahogy az lenni szokott, kineveznek az Állítsuk meg a Jó Istent tudományos csoport vezetőjének, és megkapom a fizikai Nobel-díjat, elvégre a netre kiszórt teóriákat mindig is komolyan vették a szakmabeliek.

– Közhely, tudom, de minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő! – magyarázom a mikrofonba a díjátadón, hangom visszhangzik a nagy teremben. – Én például a feleségemnek köszönhetek mindent!

A reflektorfény az első sorban csücsülő női hullára vetül – már erősen rohad, ami miatt senki sem akart mellé ülni. A nyugdíjas turisták már rég kiköltöztek a testéből, vagy a vakondűző módszer volt ilyen hatásos, vagy kezdtek elszaporodni benne a férgek. Foszló tetemét egy szexi sötétkék kisestélyi ruhába bújtattam, de a belé kalapált sörösüvegek még mindig dárdaként meredeznek a húsából.

Büszkén emelem a magasba az átvett elismerést. Sokat gondolkozhattak rajta, melyik Nobel-díjat ítéljék oda nekem, a felfedezésem bekategorizálhatatlan, de végül úgy döntöttek, a Nobel-békedíj mégiscsak túlzás lenne: titokban talán abban reménykedtek, háborút indítok a nagy kilakoltatóval, magával Istennel. De mégis mit vártak? Hogy majd patkányirtót lődözünk az égbe?

*

Mindennek már bizony két éve: azóta újabb és újabb felfedezésekkel sikerült sokkolnunk a világot, és a saját oldalunkra állítani még azt a kevés kétkedőt is, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy Isten nem is létezik, ráadásul ha létezik is, kedvét leli bennünk, és soha nem űzne ki minket ebből a világból. A legjelentősebb felfedezés az volt, amikor a NASA szondái lokalizálták az óriási, légkörbe fúródott sörösüvegeket – ezeket a hatalmas lebegő monolitokat, melyek torkából olykor mély, morajló dalt csalogat elő a kozmikus szél. Tátott szájjal meredt mindenki a képernyőre, amikor a híradóban levetítették a róluk készült felvételeket. A meghívott szakértő szerint a jó Isten olyan mélyre dugta őket a sztratoszférába, hogy voltaképp lehetetlenség lenne kirobbantani őket, ráadásul ha még sikerülne is, azzal veszélyes üvegszilánk-vihart zúdítanánk a saját nyakunkba.

– Az igazi kérdés, hogy miért akar elűzni minket Isten erről a planétáról – motyogta a hírfelolvasó a tévéképernyőn, arca rezonáló maszk, tekintete akár egy magára hagyott gyereké. – Néhány japán kutató úgy hiszi, megtalálta erre a kérdésre is a választ.

És nagyon úgy néz ki, tényleg megtalálták: szó sincs arról, hogy valamiféle átkozott kártevő faj lennénk. A katolikusoknak sem volt igazuk, amikor kiálltak a főtérre, és a bűneik miatt csonkolni kezdték önmagukat a kamerák kereszttüzében: késekkel szurkálták a saját testüket, és a sebeikbe kiürült üvegeket dugtak, miközben azt kiabálták, Isten lehelete így fogja kiűzni a testükből a bűnöket. Nem, mindenki tévedett. A japánok ugyanis megtalálták a booking.com-on az emberiség 30 000 éves szállásfoglalását. Mint kiderült, pontosan 30 000 évre foglaltunk szállást Istennél ezen a planétán – hosszabbítani pedig nem lehet. Külön tudóscsoport jött ugyan létre, amely azóta is más regisztrációval próbál újabb 30 000 évet foglalni az emberiségnek, de a rendszer egyszerűen nem engedi: Isten talán törölni készül a bolygót a booking.com-ról.

Újra megszólal az a mély, mindent betöltő zúgás az ég irányából – testünk ezzel a távoli csatakürt szerű hanggal rezonál, néhányan sírnak, mások dühösen rázzák az öklüket a felhők felé, és Istent, a türelmetlen szállásadót átkozzák.

– Mit tegyünk, emberek? – kérdezi a híradós a tévé képernyőről. – Csomagoljunk? Hová menjünk? És a legfontosabb: milyen értékelést adjunk a jó Istennek a booking.com-on?

Végül úgy döntünk, hogy nem foglalkozunk többé a különös hangokkal, sem pedig a fejünk felett lebegő üres sörösüvegekkel. Mi mást tehetnénk? Ha a jó Isten ki akar űzni minket ebből a világból, ennyi bizony édes kevés lesz hozzá. De aztán pár hónap múlva megérkezik a bűz is – dühös kísértetként telepszik ránk a tüdőt szorongató gázolaj szag. Egy a híradóban nyilatkozó kertész szerint a Mindenható most a legősibb vakond riasztó trükkel próbálkozik: a gázolajba vagy petróleumba mártott rongy vakondjáratba helyezése bevált módszer, mert a szúrós szag menekülésre készteti a nem kívánatos vendéget.

Bűz és zaj: ebben a világban kell most már élnünk, ami persze normál esetben legalább két csillag levonás lenne a booking.com-on. De itt nem áll meg a dolog. A Teremtő mindent elkövet, hogy kiebrudaljon minket: a meteorológiai előrejelzés szerint hamarosan mésztej esők várhatóak, a lúgos anyag drasztikus vakond űző technika, amely égeti a bőrt, belélegezve pedig légzési nehézségeket okoz. De továbbra is kitartunk: immár a kialakított óvóhelyeken várjuk a gyilkos vihar érkezését. Ott kucorgunk a sóletkonzerveket és a palackos vizeket ölelve hűvös beton bunkereinkben, ahová nem ér el a Mindenható meszes, lúgos haragja, egy kislány pedig remegő hangon megkérdezi az anyukáját: – Akkor Isten bácsi már nem is szeret minket?

Senki sem válaszol a kérdésére. De ugyan mit is felelhetnénk? Hogy ugyan kislány, soha nem is szeretett minket, csupán szállást adott nekünk? Az üzlet az üzlet. Hogy felesleges volt templomokat emelni neki, zsoltárokat írni hozzá, pápákat választani, kivégezni a fiát a Golgotán, aki valószínűleg csak a szállásbérért ugrott be egykoron? Hogy egyszerű szállásvendégek vagyunk, de valamiért ez nem elég nekünk. Ugyan miért akartunk tőle mindig többet ennél? Miért vágytunk arra, hogy szeressen minket, hogy csodálattal, vagy ha nem is azzal, de legalább némi büszkeséggel a mellében tekintsen le ránk?

Odakinn elered a fehér eső. Perzselő opalit színű cseppek záporoznak és hozzák el a biztos pusztulást. Belesápad a Föld a kilakoltatásba. Lúgos mésztej égeti fel az élet minden nyomát a planétán. Mintha csak havazna: kameralencséken keresztül látjuk, ahogy fehérré és halottá változik a táj, ahogy meszes csontvázzá kopaszodik szeretett és megszokott valóságunk. Ekkor és ott megértem, sok helyen miért pont a fehér a gyász színe, és nem pedig a fekete. Fehér, minden fehér… Fehér a genny is és a sperma. Az egyik halott sejtek tömkelege, a másik maga az élet. De kihajt-e még valaha valami ebből az örök fakóságból, ami odakinn terül el? És ha meg is maradunk valahogy ezen a döglött planétán, elveszve itt a mélyben, a betonlabirintusban járva őrült köreinket, mint kitaszított minotauruszok, lesz-e értelme bármiért is élni így, hogy odafent már senki sem szeret minket.

– Elég ha mi szeretjük magunkat! Vagy… Vagy nem? – kockáztatja meg valaki.

De erre sem felel senki. Szótlanul bámuljuk csak a vibráló képernyőket: odakinn drónjaink a maró zuhéban szlalomoznak, és az utolsó képkockákat köpik felénk a világ pusztulásáról, mielőtt maguk is a földbe csapódnának és sisteregve elolvadnának. Még látjuk a rohanó állatokat, akik talán azt hitték, kapnak helyet Noé bárkájában – nézzük a füstölgő sebeket, amiket az esőcseppek martak testükbe, szemükben félelem és ősi harag. Krétaföldek, tejfolyók. Aztán csak a statikus reszkető hangyafoci. Izzadt ujjakkal szorongatom a Nobel-díjamat. Magammal hoztam, hátha később el tudom cserélni egy konzervnyi löncshúsra.

Még épp rádió összeköttetésben vagyunk a világ más országainak vezetőivel, akik szintúgy föld alatti nyirkos betonbunkereikben kucorognak a pusztuló bolygó különböző pontjain. Hosszú vita után végre egységes döntés születik: negatív értékelést fogunk adni a booking.com-on Istenre és a kibérelt planétára – a földi Édenre, ahonnét oly csúnyán kiűzött végül minket. Erre még a pápa is áldását adja, középső ujját lengetve az ég, vagy legalábbis a beton plafon felé. Ám puff, mielőtt megírhatnánk a szöveges összefoglalót, végleg behal az internet. Mindegy, ott rohadjon meg, 30 000 év tapasztalatát amúgy sem lenne egyszerű néhány sorban összefoglalni – szar volt a klíma, zavaró volt a zaj, a kicsekkolás pedig kibaszottul rémálom. Legközelebb otthon maradunk. Bárhol is van az.

Korai magömléstől szenvedek, általában 4 hónappal és 37 nappal azelőtt, hogy dugnék, már el is élvezek. Viszont így legalább 4 hónapra és 37 napra jó előre ki tudom számítani, hogy mikor fogok legközelebb kefélni. Egy Halloween-i bulira vagyok hivatalos, és mivel pont 4 hónapja és 37 napja élveztem el váratlanul, bele a gatyámba, ahogy a győztesek szokták, így pontosan megjósolható, hogy a bulin fogok baszni valakivel. Ám hiába megyek el (mármint nem úgy megyek el, hisz már 4 hónapja és 37 napja elmentem), nem engednek be a Halloween-i partira, mert ukrán gabonának vagyok öltözve.

Most ott vergődök az ablaknál, az arcom a hűs üveghez tapasztom, és kiabálom befelé, hogy engedjetek be, mert baszni akarok. A vendégek pedig – akik egytől egyig a magyar mezőgazdaságnak öltöztek idén –, együtt kiabálják kifelé, látod, még a szájuk is együtt mozog: – Jaj, jaj, nem fogsz megbaszni minket, te ukrán gabona!

Hozzáteszem, nem volt egyszerű ukrán gabonának öltöznöm, konkrétan három hetet vett igénybe a dolog. Búza és kukoricaszemeket vásároltam a beregszászi piacon, majd otthon egy konyhakéssel apró sebeket ejtettem a testemen, amibe aztán elkezdtem sorban beledugdosni őket. Egymás után csusszantottam be a magokat a vágásokba, a vért nedvedző kis vájatokba, s ahogy gyűltek és gyűltek a bőröm alatt, úgy türemkedtek ki alóla mint kemény kis szemölcsök. Amikor már a testem minden porcikája teli volt ezekkel a göbös magpiercingekkel, s olyan rücskössé váltam tőlük, akár egy indiai tüskés uborka vagy egy sünhal, levetkőztem anyaszült meztelenre és kiálltam az esőbe. A sebeimen át beszívódó víztől és a véremtől aztán csírázni indultak a magok, apró, zöld hajtások dugták elő a fejüket a sebvájatokból, mint kopasz kis ebihalak, mint zöld ondósejtek, s ahogy az apró gyökerek a húsomba kapaszkodtak, elvörösödött, ellilult mellettük a bőr, szirmaikat bontották a fertőzések szövethaló virágai, így most vért és gennyet kenek szét az ablaküvegen, ahogy nedvedző test-búzacsírákat, ezeket az új, erotikus testkinövéseket dörzsölgetem az ablakhoz.

Ám láthatóan a Halloween-i buli résztvevői is rengeteg energiát feccöltek bele, hogy a magyar mezőgazdaságnak öltözzenek be: mély sebeket metszettek magukba, és tán kis teáskanállal dugdosták a sebükbe a jó öreg magyar termőföldet. Gyulladt, sáros vértől ragacsos testük ettől teljesen elszürkült, a haláldelíriumban rángatózó vendégek szájából hab folydogál és így szólnak – hangjuk megannyi összedörzsölt száraz kukoricacsutka: – Nem baszhatsz meg minket, mert mi vagyunk a magyar termőföld! Az ősi szellemekkel gargarizáló fekete tömb, a zöld csápos életravatal, a pálinkával öntözött alvadtszürke óriás, a nemzeti gólem, orosz tankok lánctalpa taposott, szabadságharcosok vére folyt ránk, táltosok húgyától csillogunk, s még nem döntöttük el, hogy az EU-t utáljuk jobban, vagy azokat, akik nem tartják be az EU-s minőségi szabályozást! Mi vagyunk a magyar mezőgazdaság, és biza megbasszuk mi magunkat!

És valóban egymásra másznak, szeretlek anyaföld, mondják, és válaszolnak, hogy én is szeretlek anyaföld, bár lehetnél nagyobb is, s ahogy dugványoznak, nyákos csókra nyílnak és felszakadnak sebeik, s véres földsalakot csorgatnak egymásra, mint akik nyakon szarják a másikat a bőrükön át, s mámorba hólyagzik mindegyik, csak az én GMO-mat nem szopja senki. Ez a második legrosszabb Halloween-i buli, amin valaha voltam, döntöm el, ám ahogy dörzsölgetem magam az ablakhoz, hirtelen kifakadnak az én sebeim is, és mint repeszeket lövi ki sanyargatott bőröm a csírázásnak indult magvakat. Micsoda korai magömlés! Kupacokba hullik a véres búza és a kukorica, és fellelkesülök, mert ez azt jelenti, 4 hónap és 37 nap múlva egy kiadós baszás vár rám!