Miközben a bőrülés becsúsztatja a kezét a nadrágomba, és masszírozni kezdi a segglyukam körüli érzékeny bőrredőket, arra gondolok, hogy mégsem volt jó ötlet a pedofilokból iskolabuszokat építeni. Nem elég, hogy szegény nebulóknak minden napja azzal indul, hogy egy tömegközlekedési eszköz fogdossa a nemi szervüket suli előtt, de Novák Katalin is lopkodja a jármű alkatrészeit.
Néha megjelenik a buszmegállóban, és egy konyhakéssel megpróbálja kimetszeni a busz ajtaját alkotó pedofil szakállas férfit, azt kiabálva: – Ennek az ajtónak most kegyelmet adok!
– Apád adott volna kegyelmet anyádnak azon a fosteremtő éjszakán, amikor megfogantál, te szarkolbászos szentfazék! – üvölti a buszsofőr, és már veszi is elő a viperát, vagy ahogy ő hívja, a köztársasági elnök kergetőt, amivel aztán messzire űzi a félőrült spinét. Én egy cseppet sem sajnálom Novák Katit. Voltaképp neki köszönhetem, hogy az autóbusz bőrülése minden reggel bedugja az ujját a seggembe.
Történt ugyanis, hogy miután a köztársasági elnök véletlenül kegyelmet adott egy pedofil ügy érintettjének és emiatt később lemondott, hamar megerősödtek a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépést követelő hangok. A kormány hamarosan előállt hát egy radikális ötlettel: úgy gondolták, a börtönbüntetés és a kémiai kasztráció immár édes kevés, az lenne a helyes, ha a szexuális ragadozók úgy bűnhődnének, hogy közben hasznára is lennének a társadalomnak, főképp a gyerekeknek. Azóta gyerekmolesztálókból készülnek az iskolai buszok és nem mellesleg a játszóterek. Az átalakítást az ország legkiválóbb sebészei végzik a pedogarázsnak becézett kórházakban. A kiváló szövetegyeztetési technikával egymáshoz kapcsozott emberek immár egyetlen nagy entitást képeznek, egy csupa bőr és hús autóbuszt, melyet valójában megannyi nyöszörgő, a fájdalomtól félőrült perverz alkot. A varratos járműnek nincsenek kerekei, megannyi pedofil lábán poroszkál előre a városban, emiatt úgy fest, mint egy hatalmasra duzzadt bőratka, amiből itt-ott segítségért könyörgő szájak, a téboly pókhálójába gabalyodott szemek, tapogatózó ujjak és ágaskodó nemi szervek nyúlványai állnak ki, mint afféle csillók. Az ügyes kezű sebészeinknek hála a buszt alkotó gyerekmolesztálók keringése immár közös, a tápanyagot csövek szállítják nekik a motorháztető alatt, ám az ürítést nem sikerült megoldaniuk, ezért gyakori látvány, hogy a buszból hol itt, hol ott vizelet csordogál, vagy fekália potyog a betonra.
– Ölj meg, kölyök, mert ez itt a pokol! – suttogja a mellettem ülő szemüveges, copfos kislánynak a saját bőrszéke, egy kifeszített emberi arc, én pedig irigykedve nézem az ülését – az legalább csak pofázik, az enyém meg a seggemben turkál.
– Mit baszogatsz, te faszpép? 37 éves vagyok! – förmedek rá az én bőrülésemet alkotó pedofilra, azzal leveszem mind az öt szemüvegemet, hogy ő is lássa, kivel van dolga, de a szerencsétlennek elnyeshették a látóidegeit, így matat csak tovább kitartóan a végbelemben, mint aki kincset keres. Eldöntöm, ha ez így megy tovább, és nem száműzik végleg a roncstelepekre ezeket a szaros gyerekmolesztáló iskolabuszokat, én bizony visszavedlek felnőtté.
Szóval az egész azzal kezdődött, hogy megkaptam életem első szemüvegét. S mindenki így lelkendezett: – Nahát! Neked eddig is szemcsit kellett volna hordanod! Hisz legalább 5 évvel fiatalabbnak látszol tőle!
Fel is bátorodtam ettől, vettem hát egy újabb okulárét, s rátettem az előzőre. Így hogy már két szemüveg lötyögött a fejemen, immár 10 évet is letagadhattam. Aztán persze jött az ötlet: ugyan mi a faszért állnék meg itt? Sorra vettem hát a szemüvegeket, és úgy pakoltam az orrnyergemre, mintha nem lenne holnap. Gyertek, kis fiatalító üvegcowboyok, lovagoljátok meg a nózimat. A 7 szemüveg persze már bőven túlzás volt: hatalmas, ebihalszerű, fakó spermiummá változtam tőle, ami gigantikus féregként, partra vetett törpe albínó cetként ficánkolt csak el-vissza a nappali szőnyegén. Maradtam hát a 4 szemüvegnél, amitől láss csodát, ismét iskolás korú lettem. Úgy gondoltam, inkább járok suliba, csinálok házit, mint hogy rohadjak az irodai melóhelyemen és baszakodjak az adóbevallással, meg más felnőtt szarságokkal. Gyerekként legalább egyszerű az élet. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy egy autóbusz fog matatni minden reggel a segglyukamban.
Tíz perc az út a suliig, ennyit csak kibírok – biztatom magam, ám rá kell jönnöm, igazából nincs már kedvem az isihez sem. Régen jó volt hülyülni a játszóterén, de amióta az is gyerekmolesztálókból készül, az emberi csont és szövet libikóka folyton a herezacskómat csiklandozza valamelyik nyálkás kinövésével, ami lehet a nyelve, de akár a pénisze is.
– Öljetek meg! Ó, Istenem, miért hagytál el engem? – nyöszörög közben a szomszéd lány buszülése. – Lásd, Uram, itt sínylődöm a pokol lávaköves folyamtestében, és a kín savas kutyateje csorog le torkomon, miközben szülöm, egyre csak szülöm a szögesdróttojások véres gömbhéjait! Hát valóban szubatomi szenvedésparázs-rőzse az élet, s a kozmosz csupán sikolyokból köpült kínketrec?
– Te miért nem tudsz ilyen szépeket mondani nekem, te szartaréj? – förmedek rá a valagamban kurkászó bőrülésre, és irigykedve nézek a sok dioptriás kislányra, aki… Aki már nem is ül a széken, hogy hallgassa az ülés szenvedésről szóló szónoklatát, hanem már ott guggol a busz közepén, és a kezében konyhakés csillan. Atya ég, hisz ez nem is egy kislány, hanem Novák Katalin, hát felszökött a buszra, ráadásul az én trükkömet alkalmazta: több szemüveget vett fel, ami miatt kislánynak nézte mindenki. De most ott hadonászik a késével a jármű közepén, habzó szájjal ordítja, hogy: – Elnöki kegyelemben részesítelek! – miközben a széles pengével megpróbál körbe nyesni egy, a jármű padlóját alkotó pedofilt. Ám nehéz megmondani, hol kezdődik az egyik aberrált és hol a másik – karmazsin gejzírként spriccel a vér, szakadnak a varratok és az izomrostok, itt-ott mint zsíros hurka, a nyákos bélcső is kitüremkedik egy-egy hasfalba nyílt sebből.
Így aztán sose érünk a suliba, látom be, de aztán rájövök, voltaképp nem is baj: halál erre a kurva buszra.
– Ez az Kati! Kegyelmezz neki! – biztatom a vérgőzben vagdalkozó nőt, s hamarosan a többi gyerek is csatlakozik a szólamhoz.
– Megkeegyelmezeeeeek nekeeeed! – hörgi a bíbor színre vált magyar ősasszony, ez a táltos családanya, és pengéje újra és újra a létfontosságú szervekbe szánt, mint lufit, pukkasztja ki őket fegyvere éles hegyével. Hamarosan csatlakoznak a lurkók ehhez a felszabadításhoz: előkerülnek a tollak, a vonalzók, a körzők – sorban vágják bele a busz belső terét alkotó gyerekmolesztálókba. A pedofil tor felpörög, s így robogunk mi bele a világba vérző, ordító, fosó, hugyozó, geciző buszunkkal, ezzel a százlábú-koporsóval – a halál kitinpáncélja sötét tulipánsziromként borul a visongó gyermekekre.