Komor Zoltán Blog

Álomcsempész vagyok. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok tárgyakat áthozni az álmomból a valóságba. Az utóbbi napokban azonban folyton a Druzsba kőolajvezetékről álmodom, ezért a hálószobám – ami valójában egy garázs – tele van nagyjából egy méter átmérőjű, nagy szilárdságú szénacél csődarabokkal.

*

Különös képességemre még tinédzserkoromban derült fény, amikor tizenhárom évesen utolértek az első nedves álmok. Többnyire a neten látott női puncikkal álmodtam, és egy reggel arra ébredtem, hogy sikerült egyet valahogy áthoznom a valóságba. A nő többi része nem jött vele – a nyálkás, nedves vagina úgy cuppogott beesett mellkasomon, mint egy partra vetett puhatestű, és édes-sós nedűvel kente össze a takarómat.

Az első gondolatom az volt, hogy megtartom. Talán egy akváriumban. Naponta szórnék neki tamponokat a vízbe, vagy ki tudja, mivel táplálkoznak ezek a női nemi szervek. Aztán rájöttem, jobb lesz megszabadulni tőle, mert lebuknék a szüleim előtt, és talán úgy vélnék, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy puncit tartsak a lakásban.

Nagy nehezen a két markomba fogtam a cuppogó dolgot, és elindultam vele a konyha felé. Azt terveztem, belehajítom a szemeteszsákba, majd kiviszem az utcai kukába. Amikor azonban beértem, meghallottam anyám lépteit és hangját az előszobában.

Ott álltam hát egy kocsonyásan reszkető puncival, egy bőrlebernyeges virággal a kezemben, mint aki a legelbaszottabb anyák napi köszöntésére készül, s persze pánikba estem. Jobb híján belehajítottam a vulvát a turmixgépbe, és maximum fokozatra kapcsoltam. Az éles fémpengék néhány másodperc alatt véres szmötyivé darálták a reszkető pinát. Mire anyám belépett, már csak rózsaszín püré lötyögött a pohárban.

– Hát itt meg mi készül? – kérdezte.

Kivettem a hűtőből a tejet, és felöntöttem vele a turmixot.

– Izé… fehérjeturmix.

– Megkóstolhatom?

Mit volt mit tenni, végignéztem, ahogy anyám nagyot kortyol a darált vaginából. Elfintorodott.

– Ezt meg miből kutyultad?

Azt mondtam, ami elsőre mindenkinek eszébe jutna: – Placopecten magellanicus. Az egyik legismertebb és legnagyobb fésűkagylófaj az Atlanti-óceánban. Húsz–száz méter mélyen él, homokos vagy kavicsos aljzaton. Kevesen tudják, hogy úszni is tud, a héját csapkodva, és több tucat apró kék szem sorakozik a köpenyszélén – motyogtam.

– Elég szar – állapította meg anyám.

*

A Barátság kőolajvezetékkel viszont nem bánhatsz úgy, mintha egy vulva lenne. A Druzsbát nem lehet csak úgy beledobni a turmixmasinába.

Mondtam már, hogy a hálószobám – ami tulajdonképpen egy garázs – tele van nagyjából egy méter átmérőjű, nagy szilárdságú acélcsövekkel?

*

Miután darált puncit itattam anyámmal, rájöttem, hogy nemcsak az álomvaginát, hanem egyben az Isten lábát is megfogtam. Ha képes vagyok tárgyakat kilopni az álmaimból, gyakorlatilag bármikor meggazdagodhatok. Ehhez csak a tudatos álmodást kellett megtanulnom.

Szerencsére nem akkora ördöngösség. Néhány hét alatt elsajátítható, és onnantól az embernek akarata van álomföldön. Ha elalvás után elég erősen koncentrálok valamire, máris át tudom hozni a valóságba.

Persze egyszerű lett volna pénzt vagy aranyat álmodni, de az biztos lebukás. Az álompénznek nincs sorszáma, nincs nyilvántartásban, az ember pillanatok alatt pénzhamisítóként végzi. Az arany sem jobb: eredetvizsgálat, dokumentum, igazolás kellene arról, honnan került hozzám egy kurva nagy tömb.

Úgy döntöttem, okosabban gazdagodom meg. Álomcsempész lettem. A sötét weben árulom a szolgáltatásaimat.

Leginkább kábítószert, tiltott gyógyszereket és fegyvereket hozatnak át velem, de volt, aki egy tűzvörös Lamborghinit kért. Át is furikáztam vele álomföldről. Csakhogy arra ébredtem, hogy egy kurva nagy sportkocsi áll az ágyam előtt, és sehogy sem lehet kivinni a szobából, csak ha kibontjuk a falat.

Ekkor döntöttem úgy, hogy garázst bérelek, és azt nevezem ki hálószobának. Ott legalább elférnek a nagyobb tárgyak is.

Arra viszont nem számítottam, hogy egyszer az Ukrajnán áthaladó kőolajvezetékkel fogom teleálmodni.

*

Olykor egészen furcsa kérésekkel találnak meg. Van, aki kihalt állatok csontjait akarja áthozatni álomföldről, mások a saját múltjukból szeretnének viszontlátni egy-egy tárgyat. Ilyenkor fotót vagy nagyon pontos leírást kérek, de így is akadnak elégedetlen ügyfelek.

Embereket viszont nem csempészek át. Sokan próbálkoznak szexrabszolgával, de ott meghúzom a határt. Egyszer már befürödtem vele.

Az egyik kliens egy japán gésát kért. Amikor áthúztam a valóságba, kiderült, hogy nem életképes. Ahhoz anatómiailag pontos belső szerveket, működő keringést, idegrendszert is álmodnom kellett volna neki, és ennyire profi nem vagyok.

Arra toppant be a kuncsaft, hogy a sarokban egy gésa rángatózik, habos hányadék csorog a szájából, és úgy dobálja magát, mint egy újságpapírral lecsapott légy.

A kuncsaft cseppet sem volt elégedett. Félárat fizetett, de így is a vállára kapta, és elment megdugni az addigra már kiszenvedett gésát. Azóta nem hozok át élőlényt.

*

Körülbelül egy hete kezdtem a Barátság kőolajvezetékkel álmodni. Biztos vagyok benne, hogy néha te is álmodsz a Druzsbáról, ez teljesen normális. De én minden kibaszott éjszaka ugyanazt látom, és hiába a sok évnyi gyakorlás, most nem tudom irányítani az álmot.

Ráadásul unalmas.

Egy nagyjából egy méter átmérőjű, teljesen sötét csőben kuporgok, körülöttem áramlik a kőolaj, én meg sodródom benne, mint valami Placopecten magellanicus, az egyik legismertebb és legnagyobb fésűkagylófaj az Atlanti-óceánban, húsz–száz méter mélyen, homokos vagy kavicsos aljzaton, több tucat apró kék szemmel a köpenyszélen.

Órákat töltök ott minden éjjel.

És amikor felébredek, a cső egy darabja ott hever a garázsban az ágyam előtt.

*

Egy reggel a garázsban tartott kis rádiót hallgatva meghűl bennem a vér. Azt mondják, leállt a kőolajszállítás a Druzsbán. Nem tudni, mi történt, talán dróntámadás, talán szabotázs. De én tudom.

És alig hiszem el. Nem álomreplikákat hozok át. Valahonnan ellopom őket. Kezdve a paplanon nyálkázó vaginával, a Lamborghinin át a gésáig, aki nem élte túl az átkerülést a garázsba. A csövek sem másolatok. Ezek a valódi vezeték darabjai. És lehet, hogy miattam állt le az olajszállítás.

Rájövök, hogy rengeteg bajt megspórolhattam volna. Álmodhattam volna rögtön pénzt. Vagy aranyat. Az legalább valódi lett volna. Elhozhattam volna a világbékét is. A világ összes rakétáját beálmodhattam volna a garázsba, így már senki sem tudná őket ledobni. Bár nem biztos, hogy elférnek itt. Mindenesetre végtelen lehetőségek. Amivel nem tudok élni. Mert most már csak a Druzsba csöveit látom magam előtt, amikor lehunyom a szemem. És képtelen vagyok visszaálmodni őket a helyükre.

Ilyesmiken gondolkodom, amikor egyszer csak belépek a garázsba, és azt mondom magamnak:

– Hát te? Még mindig itt?

*

Különös érzés, amikor az ember találkozik önmagával. Még különösebb, amikor a másik éned közli, hogy valójában ő az igazi, te pedig csak egy álomból kiszivárgott másolat vagy.

– Egyszerű a dolog – magyarázza a frissen betoppant énem. – Megálmodtalak. Nem bírtam már a melót, kellett egy alvállalkozó, úgyhogy úgy döntöttem, én leszek a saját alvállalkozóm. Azt álmodtam, hogy van egy olyan verzióm, aki képes valódi tárgyakat ellopni az álmaiban a világból, nem csak képzeletbelieket, mint én. Jól jött volna az új bizniszhez, de erről majd később. Szóval elképzeltelek, és puff, már ott is voltál a garázsban. Eleinte csak katatón állapotban feküdtél. Aztán elkezdted teleszórni a helyet a kőolajvezetékkel. Az én hibám, belátom. Lefekvés előtt a rádiót hallgattam, és valahogy bekúszott a tudatalattimba ez az Ukrajnán áthaladó cső, amibe megint drón csapódott. Pedig mint tudod, a tudatos álmodás egyik alapszabálya, hogy lefekvés előtt nem szabad olyan ingereket nézni, amik belecsúszhatnak az álomba. Persze hogy tudod. Közösek az emlékeink.

Rövid csend után folytatja.

– Bocs, hogy csak így itt hagytalak egy hétre a garázsban, de hát katatón voltál. Meg… izé… selejtes is. Őszintén szólva azt hittem, megdöglesz, és majd kezdek veled valamit később.

A szavai – vagyis hát a szavaim – teljesen letaglóznak. Itt hagyott volna elpusztulni egy garázsban? Tényleg ennyire érzéketlen lennék saját magammal?

– De ezek szerint mégis magadhoz tértél. Ráadásul az én emlékeimmel. Nem csoda, hogy azt hiszed, te vagy én. De nem. Én vagyok én. És nagyon fontos dolgom volt. Új szintre emelem a bizniszt. El sem tudod képzelni, milyen katonai vezetőkkel és külügyminiszterekkel tárgyaltam. Most már nagyban játszunk. Vadászgépek. Tankok. Katonai drónok. Bassza meg, még atomtöltetek is szóba kerültek. Tudom, nem szép, de Irán már meg is keresett. Ehhez viszont nem elég egy garázs. Hangárok kellenek. Nagy hangárok. Hú… sűrű egy hét volt, mire mindent leszerveztem!

Elborzadva nézek rá. Én lennék ő? Az előbb még a világbéke megteremtésén gondolkodtam, ez meg kész lenne felégetni a világot egy kis haszonért.

– Na, ehhez kellettél volna te – folytatja. – Csodálkozom, hogy erre nem emlékszel, de gondolom lassan térnek vissza a dolgok. Kellett valaki, aki működő fegyvereket lop el más országoktól álmában, nem pedig képzeletbelieket gyárt. Rengeteg munkát megspóroltál volna. Így egész nap tanulmányozhatom a szerkezetüket, hogy minél pontosabban tudjam megálmodni őket. Te egyszerűen lenyúltad volna az oroszoktól. De hát nincs mit tenni. Úgy látszik, te csak csővezetéket tudsz szerezni.

Végignéz rajtam, majd a garázsban heverő csöveken, és szánakozva elmosolyodik.

– Maradj, ha akarsz. A garázs lehet a tiéd. Engem már várnak. – Már az ajtóban jár, amikor még visszaszól: – További szép álmokat.

*

Émelygés fog el. Beleokádok az egyik Druzsba-csőbe, de az alja lyukas, a hányás a padlóra csorog. Ócska másolat vagyok? Ráadásul egy ilyen önző geci álomkópiája? Vagy ez is csak egy újabb rémálom?

Kikukkantok a garázsajtón. Odakint ott terül a világ, de nem az én világom. Valami idegen hely, amiben nincs számomra kijelölt pozíció.

Álmodj magadnak egy világot – súgja egy belső hang.

De én csak olajcsövekről tudok álmodni.

Rádöbbenek, hogy nem akarok a világ felégetőjének másolata lenni. De mivel nincs saját személyiségem, valami mássá kell válnom. Valami újjá. És hogy mi legyek? Erre csak azt a választ tudom adni, ami mindenkinek rögtön az eszébe jutna.

*

Lassú és fáradságos munka egymáshoz hegeszteni az acélcsöveket, de végül elkészül. Olajosan csillognak a garázs tompa fényében. Egy tehetséges orgonaművész talán meg is tudná őket szólaltatni. Két széles, ívesen hajló csősor. Acélból sodort legyezők. Fémkagylóhéjak. Az új otthonom.

Az egyiket lefektetem a földre, és belemászom. A másikat, mint egy súlyos koporsófedelet, lassan magamra húzom. Itt fogom ezentúl álmodni a csőbe szorult álmokat. Buta állatként legelészem a képzelgések fekete, olajos űrpázsitján, amíg belém nem gyűrődik a halál. Én, a gyönyörű Placopecten magellanicus. Ami nem akar senkinek semmi rosszat.
Egyszerűen csak létezik.

És ott, a fémkagylóhéjak bölcsőjében lassan elalszom. Ahogy a tudatom a kőolaj sűrűségű sötétségbe ragad, újabb és újabb csöveket álmodok magam köré a garázsba. Egyre többet. Míg végül teljesen be nem tokosodom a fémkupac közepébe, mint valami ciszta. Csak egy senki tud igazán nagyot álmodni. Mert annak saját magát is ki kell találnia.

Ismerlek. Ha a saját nyelvlepedékedből Bohár Dánielt gyúrnál, előbb-utóbb talán te is kinyalnád. Sőt, olykor-olykor még te is átműttetnéd magad okostelefonná, csak hogy Magyar Péter egy férfias Tisza-mozdulattal a Dunába basszon. Kedves Olvasó, néha kénytelen vagyok elhatárolódni tőled — az én lelkem nagyon Tisza. Vagyis: tiszta. Na.

János, amióta ott voltam a zagyvaszántói Lázárinfón, dubai csoki ízű a spermám. Ezt hívjátok ti gyermekvédelemnek? Nyugi: az efféle kérdések nem kerülnek terítékre ebben a könyvben, amibe még fattyúsor is került.

Komor Zoltán, a magasröptű szépirodalom széplelkű szépíródeákja ismét szavakat rakott egymás után, és ebből valahogy ez a novellásköpet lett. És hogy tele van-e péniszekkel? Ez talán nem spoiler: ebben a rövidke válogatásban összesen ötvenhétszer fordul elő a kifejezés — de csak akkor, ha a János szót is beleszámoljuk.

Mióta megharapott a Semjén egy forró, júliusi vadászat során, teliholdkor magam is Zsolti bácsivá változom.

Ne légy előítéletes, hidd el, nem olyan rossz az, jár hozzá fekete, elsötétített szolgálati autó is — lássuk be, ez mégiscsak menőbb, mint átalakulni farkasemberré, mert akkor voltaképp mit kapsz? Karmokat meg szőrt. Én meg azóta ezzel az autóval hajtok be minden teliholdkor a Szőlő utcai javítóintézetbe, hogy kislányoknak mutogassam a faszom. Valld be, te is ezt tennéd, hiszen ők is keresnek pénzt, az igazgató is, így mindenki jól jár. Ám a javítóintézetes csajok csak röhögnek, mikor előkapom a semjéncsövet — mert akárhogy is nézzük, akkora csak a péniszem, mint egy Békemenet. És hiába mondom a kislányoknak, hogy „ácsi-bácsi, ez még mindig kétszer akkora, mint a Nemzeti Menet”, a kacagásuk kiűz a fagyos októberi éjbe, s vonyítva hajtok el luxus négykerekűmmel.

Jobb, ha tudod, hogy ha teliholdkor Zsolti bácsivá változol, nemcsak szolgálati autót, mentelmi jogot és döglött rénszarvast reptető helikoptert kapsz, de saját magánorvost is — inkább a Semjénnel haraptasd hát meg magad, ne a farkasemberrel, mert akkor csak világító szemeket, az emberhús iránti fékezhetetlen vágyat kapsz (jó, ez talán közös metszet), de veszettség elleni oltást igazoló papírt semmiképp — szóval ha látod a miniszterelnök-helyettest valami keresztény dolgot művelni a fák között, mondd csak neki: „Gyere, Semjén, te csörömpölő üdvözülés, te, akinek semmi köze senkihez, s harapj belém, mintha csak Krisztus fetisizált teste lennék!” S meglásd, jön majd és harap. És bár a pöcsöd rögtön összemegy — elvégre Zsolti bácsi leszel — akkor is lesz neked saját magánorvosod, akinek egyből lesz ötlete a keresztény konzervatív fasznagyobbításra.

— Feltöltjük zsírral! — motyogja az orvos; arca egy radarantennatányérra hajított szemüveg. — A Honvédkórházból szereztem egy jó kis szállítmányt, pont efféle dolgokra. — És már matat is a szekrényben. És előhúz egy nagy nejlon zsákot, amiből sárgás-véres takony csöpög a padlóra. Az oldalán felirat: Ruszin–Szendi Romulusz. Egyből látom: pont a faszomba való.

Bonyolult orvosi procedúra vár rám — olyasmi, amit te, mint földi halandó, kis szaros bizarro-prózaolvasó meg sem érthetsz — túl sok lenne a szakszó neked. Elég, ha tudod, hogy a doki felnyitja a zsákot, és a szájába szörcsöl egy jó adag bűzlő emberi zsírt, majd a szájába veszi a faszom, és fújni kezdi bele a trutyit. Jó ideig tart ez a zsíros szopás-beöntés; a szája szélén lecsöpögő, grízes nyálka a padlóra csorog, de aztán rájövünk, semmit nem ér a dolog, ha a húgycsövemben köt ki a deréktakony, így hát elkezdünk injekciózni. Az emberi, zsíros mélytorkozás egyébként kellemesebb procedúra, mint a pöcsszúrkálás — legalább most már ezt is tudod, drága olvasó. De elég néhány szúrás a Ruszin–Szendi Romulusz-eszenciával töltött fecskendőkből, és hopp: máris kész a giga zsírfasz, amire Zsolti bácsi nagyon büszke.

— Oda se kell mennem, ez már átlóg a Szőlő utcára! — viccelődöm. De tény, ami tény: a farkam egy centivel se lett hosszabb. Ugyanakkor hatalmas bőrgömböccé dagad — egy zsírszövet-ananásszá, egy valóságos nyáklabdává, amiből itt-ott, geciként csordogál a tű ütötte apró lyukakból a sárgás-fehér, opálos színű, viaszosan puha emberi zsír. Pont úgy néz ki, mint amit a javítóintézetes lányok tudnak értékelni, látom be. De aztán észreveszem a felpuffadt zsírfaszból kidudorodó kemény göböt. Úgy meredezik az oldalából, mint valami felfakadásra kész tályog. Tapogatni kezdem — érintésre kemény, mintha valami kő szorult volna be a bőr alá. S ahogy ujjbegyeim a faszomon táncolnak, lassan ráismerek az alakra is. Ez egy kibaszott pisztoly! A zsírfaszom fel van fegyverkezve!

— Ne izguljon, van rá engedélye — mentegetőzik az orvos. De hirtelen elbizonytalanodom: mennyire keresztény dolog egy felfegyverkezett péniszt lógatni az intézet lakóinak puha kis szája elé — még átlövöm a kiskorú koponyájukat szopás közben meg minden. Van, ami még a Zsolti bácsiknak is sok. Például egy befejezetlen orális akció. De aztán ezzel nyugtatom magam: végülis ők is keresnek pénzt, az igazgató is, baszki, itt mindenki jól jár.

Nem tudom, tudtad-e, hogyha megharap a sötét tölgyesben kereszténykedő miniszterelnök-helyettes, nemcsak helikoptert és magándokit kapsz teliholdkor, de luxustalicskát is, amivel betolhatod a Szőlő utcai intézetbe a zsírpéniszedet, ami hála a Ruszin–Szendi Romulusz-kezelésnek már úgy néz ki, mint egy puffadt gömb-haltest, amiből itt-ott csöpög a zsír: sárgásan fénylik a derengéssel kivakolt októberi éjben, mint a beteg Hold. A farkam, ez a zsírral hízlalt, talicskán fekvő tengeri uborka, messziről bűzlik; félig rothadt, félig édes odor. S mennyivel jobb ez, mint farkasembernek lenni — jön már a Zsolti bácsi, nők, kereshettek pénzt, és az igazgató is kereshet. Egy keresztény-konzervatív, gazdaságilag növekvő országban mindenki kurva jól jár, még a molesztálásból is kicsöpög a zsíros jólét. Csak ne lenne öntöltő pisztoly a péniszemnél, még a végén nem engednek be. Ezért ne töltsd magadba olyan zsírt, ami korábban a Magyar Honvédség vezérkari főnökén lötyögött: fegyver is jár hozzá. Szerencsére a félelmem alaptalan: természetesen nincs biztonsági ellenőrzés az intézet kapujánál, hiszen magát a kaput is alig tudták kifizetni az állami támogatásból. Vigyorogva tolom hát be a gyilkolásra is kész, radikális vezérkari főnök-lőcsöm az intézetbe, ahol egyébként sose jártam még, amihez semmi közöm, amiről azt se tudom, hol van, vagy létezik-e.

Ám amikor szépen begurulok zsírgöb-péniszzel a penészfoltos helyre, ledöbbenek: villany persze nincs, hiszen az intézetnek nincs pénze áramra, ám még a besütő hold fényénél is látom: szerte a kis rogyadozó ágyikókban Zsolti bácsik kucorognak. Én, Zsolti bácsi, pedig állok ott a talicskára tett, duzzadó férfiasságommal, s nézem a megannyi magam a paplan alatt. Ám ekkor az egyik Zsolti bácsi kinyitja a szemét...

De mi történt? A hülye is rájöhet erre. Mondjuk egy bizarro kispróza-olvasó azért nem, így hát elmagyarázom: mielőtt megérkeztem, már ott járt Semjén. Vélhetően megunta a fák közötti keresztényeskedést, így hát bement kereszténykedni a gyerekek közé. Ám túlságosan felhevülhetett a dologban, mert meg is harapta őket, akik immár mind Zsolti bácsivá változtak. Nem mondom tehát, hogy rossz közegbe kerültem — de azért mégiscsak nehéz felállítani a péniszt ennyi Semjénre.

Sorban nyitják ki szemeiket a miniszterelnök-helyettesek ágyaikban. Mint élő halottak a sírból, felülnek, és rám emelik szigorú, de kedves tekintetüket. A dilemmánk közös: ha mi vagyunk az intézet lakói, akkor magunkat kell-e mindenáron molesztálnunk? A válasz pedig igen — a jó magyar mindig abból főz, ami van otthon. Ha Ruszin–Szendi Romulusz zsírja az, akkor abból. Ha egy csapat álkeresztény pedofil az, akkor abból. S bár nekem semmi közöm az ügyhöz, semmi közöm az intézethez, és semmi közöm magamhoz sem, mégiscsak nekiállok magamat molesztálni — s magam se rest — a Zsolti bácsik úgy molesztálnak vissza, mintha nem lenne holnap. S nincs is: hisz a teliholdnak mindjárt vége. Csak ma lehetünk jó ideig Semjének, s addig Isten félrefordítja tekintetét. Mert a jó Istenként is megharaptuk már, s Zsolti bácsi lett a fák között. A Föld az ő javítóintézete, amiről sose hallott, mégis idejár dugogatni minket.

— Soha semmilyen bűnös viszonyhoz nem volt közöm! — hörgi egy Zsolti bácsi, miközben a szájába veszi a zsírpéniszem — de mivel az kisgömböccé duzzadt a zsírtól, Zsolti inkább csak csüng az oldalán, mint egy algaevő hal az akvárium üvegén. Ám ekkor hatalmas durranás rázza meg az intézet hálótermét: eldördül a bőröm alatt dudorodó fegyver, s szétloccsan a szopós keresztény feje — agyveleje Rorschach-tesztet pingál a zsíros-poros falra. Azt gondolnád, egy ilyen jelenet elvenné Semjén kedvét a szopástól. Csak kihagyod a számításból, hogy Semjén kedvét nem lehet elvenni a szopástól. S én vagyok most a fővadász. Fegyverem az újratöltős zsírpénisz.

Itt ülök most: körülöttem megannyi Zsolt tetem hever, mint kimeredt szarvasdögök, amik valami helikopterre várnak, távoli rotorzúgásra, láncokra, amik az égbe emelik kivérzett porhüvelyüket, hogy keresztény bölcsességeket bőgjenek a felhők habcukrába — eltévedt kövér kis angyalkák a fegyverüdvözülés szét nem oszló puskaporfelhőjében, gyertek csak hozzám. Inkább vagyok én is Semjén, mint egy farkasember, és ezen aztán mindenki jó pénzt keres. Ott ülök most a kivérzett szopós tetemek között. Semmi közöm semmihez. S azon gondolkodom: vegyem-e a saját számba a farkam. Romulusz fegyvere gyorsan véget vetne végre mindennek. De félek a túlvilágtól. Mert mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De attól tartok, a felsőbb szférákban sem működik jól a gyermekvédelem.

Nem mondom, hogy nárcisztikus pöcs vagyok, de rendelek a netről egy péniszmásoló szettet, hogy a farkamról készült replikával seggbe tudjam magam baszni.

A szexshopból jött kütyüvel orvosilag tökéletes gélöntvényt készíthet az ember a lőcséről – ám mivel én tetőtől talpig egy igen nagy fasz vagyok, azt veszem észre, hogy egy az egyben klónoztam magam a Clone A Willy-vel.

Ez tetszik nekem. A többi embert sosem kedveltem túlzottan. Másképp gondolkodnak a világról, és más véleményen vannak, mint én. De önmagammal maximálisan ki vagyok békülve, hisz többnyire egyeznek a meglátásaim velem. Hála a pöcsmásolónak, nekem is lehet immár közösségem. Készítek hát magamról jó néhány másolatot, s hamarosan megtelik velem a lakás. Ám ekkor ránk törik az ajtót a zsaruk, mivel megszegjük a gyülekezési törvényt, amely kimondja, hogy 10 négyzetméteren maximum 5 buzi tartózkodhat.

Némiképp szigorodhattak is a szabályok, mert ahelyett, hogy bírságot osztogatnának, lövöldözni kezdenek – dobhártyaszaggató robbanások, vér fröcsög a plafonig, saját magam agyveleje fröccsen az arcomba, ahogy sorra szétrobban a replikáim koponyája. A fakabátok meg csak özönlenek, sejthetően nincs épp fenyegetőbb bűncselekmény az országban. Ám miután már ők is túl sokan vannak, rá kell döbbenniük, hogy ezzel ők is megszegték a gyülekezési törvényt, miszerint 10 négyzetméteren maximum 5 buzi tartózkodhat. A szájukba kapják hát a fegyver csövét, és sorra sütik el a pisztolyt – leszakadt fejtetők, vérgőz, füst és a megzabolázhatatlan halál. Mindez a péniszmásoló és a gyülekezési törvény miatt.

A lakásom mészárszékké alakul, egyedül én élem túl. Körülöttem kupacokban hevernek a kilyuggatott hullák, a csordogáló vér a szőnyeget áztatja. Menekülnék, mielőtt újabb zsaruk érkeznének, mert hát ki tudja, a gyülekezési törvény folyton szigorodik, lehet, immár hullákkal is tilos tömörülni, vagy már az 1 buzi 10 négyzetméteren is törvényszegés. Ám rá kell jönnöm, ha akarnának se tudnának már bejutni hozzám, hisz áthatolhatatlan torlaszként mindenütt holttestek hevernek a szűk térben. A rossz hír viszont, hogy jómagam sem tudom elhagyni többé a lakásom. Egyáltalán hol rejtőzhet az ajtó? Valahol a nagy kupac halott zsaru és kilyuggatott én mögött, a vérző húskazal rejtekében. Rájövök, nincs ezzel baj: megtaláltam végre a közösségem, mert a hullákkal is remekül egyetértek mindenben.

*

Telnek a napok. Fel s alá csoszogok a hullalabirintusban, mint egy félőrült Minotaurusz, gázolva a ragadós agyvelőben, s mivel a hűtőt se lelem, kénytelen vagyok húsfalatkákat kinyesni a halott zsarukból és a megannyi magamból, hogy táplálékhoz jussak. Nem akarok menőzni, de én egyébként finomabb vagyok, mint a döglött fakabátok. Éjszakánként, miközben a saját szöveteimet rágom, hátamat a dögbarikádnak vetve, mintha halk sóhajokkal telne meg az éj, ahogy kénes gázok szakadnak ki a testek posványos járataiból – fingorásznak körülöttem a holtak, ez a megannyi dögsejt, ami immár az én boldog kis tokom, dög safe space-em, hullahazám.

Ám hamarosan rohadni kezd a közösségem, leírhatatlan bűz telepszik a tetemrakodópartra, áporodott, savas buké. S jönnek a legyek is, hogy gyöngytojásaikat a romló húsba dolgozzák. A saját hullámhoz lépek, és egy késsel kimetszem a bal vádlimat. Az immár nyákos, ragadós, vértelen hús olyan, akár a pincében felejtett mosogatórongy, amit benőtt a penész, akár az elhanyagolt alapjog. A saját férges cafatomat rágom, fehér nyüvek ragadnak a fogam közé, s ekkor döntöm el: nem maradhatok. De hogyan szökhetnék el magam elől? Másnap megvilágosodom: hát valahonnan azok a kurva legyek is csak érkeznek. S ahogy kutatok, az egyik foszló tetemkupac mögött rálelek a nyitott ablakra. Ez persze önmagában nem győzelem, hisz a hatodik emeleten lakom. De kinézve rajta, alig pár méterre előttem ott dereng már a szabadság, a szemközti párkány. Tudom, valahogy hidat kell építenem a saját hulláimból.

Persze, ki is dobálhatnám őket az ablakon, hogy az ajtóhoz férjek, de azzal valószínűleg halálra zúznék néhány óvatlan járókelőt, nem mellesleg pedig van egy óvoda is a sarkon. S mint tudod, a gyülekezési törvényt pont azért ötlötték ki, mert a kormánypárti tudósok rájöttek, a gyerekek képesek rögtön azzá változni, amit megpillantanak. Ezért tiltották be a buzifelvonulást, nehogy meglássák a résztvevőket, és homokossá változzanak. Gondolj bele, ha ártatlan kis gyerekszemükkel megpillantanák az utcára kigórt hullákat, rögtön halottá változnának ők is. Nem venném a lelkemre a Meskete Óvodacsoport™ kiirtását.

Jó, persze kötelet is fonhatnék a hullák beleiből, és szépen leereszkedhetnék rajta, de attól tartok, a szobatársaim túl régóta bomladoznak, mállik bennük a szövet. S nem mellesleg, ha egy óvodás megpillantaná a hatodik emeleti ablakból kifityegő bélcső-kötelet, maga is hatodik emeleti ablakból kifityegő bélcső-kötéllé változna. Nem venném a lelkemre, ha a Meskete Óvodacsoport™ extra hosszú emberi emésztőszerv-rendszerré változna.

Marad tehát a híd, vagyis a hullapalló. Lassú és nehéz munka: a konyhában lelt bárddal aprítom a húst a saját végtagjaimról, hogy hozzáférjek a csontjaimhoz. Szerencsére a húsom már kellően foszlós. Elsősorban a combcsontokra pályázok, hosszúak, masszívak, de a sípcsont és az alkarcsont is remekül hasznosítható. Ezeket aztán szorosan egymáshoz kötözöm a szekrényből előkapart ruhákkal – pizsamákkal, zoknikkal, sálakkal, olyan szorosan, hogy az egész szerkezet valamiféle kemény csontdeszkává álljon össze.

*

Mihelyt kész, óvatosan, egyensúlyozva csúsztatom át a súlyos csontpallót a szemközti párkányig – ahogy egykor a kalózok tették, amikor átszöktek egy másik hajóra. Majd imádkozva, hogy be ne szakadjon alattam a csontokból és rongyból font, fiókokban talált pillanatragasztóval keményített hullalap, óvatosan fellépek rá. Megnyugodva konstatálom, hogy a cucc kellően masszív, elbír. Szél csap az arcomba, mikor kilépek a hídra. Vár az édes szabadság!

Ám ahogy saját maradványaimon araszolok előre, képtelen zaj, mély, lüktető dübörgés tölti be a teret – mechanikus zúgás. Hamarosan feltűnik egy rendőrségi helikopter az épület fölött. A rotorlapátok vadul kavarják a levegőt, olyan szelet támasztva, hogy alig bírok megállni a csontjaimon.

– Ön megszegte a hídfoglalási törvényt! Akadályozza a hídon átmenő forgalmat! – recsegi valaki egy hangerősítőbe. Én meg csak kapkodom a fejem.

Persze, a kurva hídfoglalási törvény… Miután a gyülekezési törvény miatt sztrájkolók hidakat kezdtek elfoglalni, már ez is tilos. De ugyan miféle forgalmat tartok én fel? Tán azt képzelik, hogy taxisok és teherautók várakoznak, hogy áthajthassanak az én kis hullákból szőtt hidamon?

Ekkor a gép közelebb ereszkedik, s a rotor támasztotta szél a hátamra lök. Az esést már nem bírja ki a híd: a csontokat összetartó rongyok elszakadnak, én pedig már zuhanok is a mélybe – majd érett szilvaként csattanok szét odalenn a kövön.

*

Persze, hogy ekkor érkezik vissza az óvodába az éves fogászati vizsgálatról a Meskete Óvodacsoport™ is. A gyerekek, amint meglátják szétpukkant, véres holttestemet az aszfalton, maguk is átváltoznak szétpukkant, véres holttestté. Az óvónő sikoltozik, ahogy végignéz a megannyi véres szövetkupacon, amiből itt-ott csontok állnak ki. Hamarosan megérkeznek a híradók kamerái: és ahogy bejárják a világot a horrorisztikus képsorok, s az óvatlan szülők gyermekei megpillantják őket a televízióban, maguk is szétcsattant holttestté változnak Indonéziától Kampalán át Tokióig. Világ ifjúi, egyesüljetek, s legyetek mind a hullám, talán hidat építhetünk a jövőbe. Ha nem lennék halott – immár kurvára sokszorosan –, akár örülhetnék is ennek, hisz megleltem végre a közösségem.

(Avagy Isten tarhonyás faszából próbálom kiolvasni az élet értelmét)

Úgy hiszem, engem is szeretnének az emberek, ha dubai csoki lennék – hiszen mindenki odavan a tésztával töltött édességért. Elbattyogok hát a szoláriumba, ahol rákvörösre süttetem magam, majd megfürdök egy kádnyi barnítókrémben. Végül (néhány fájdalomcsillapító elrágása után) konyhakéssel összeszurkálom immár csokoládébarna testem, és a vérző sebekbe nyolctojásos fodros kockatésztát dugdosok.

Már átkozom magam, amiért nem főztem meg őket előtte – a bordáim közé gyömöszölt száraz tészta, akár megannyi éles repesz, minden lélegzetvételnél a tüdőmbe szúr. Így aztán nem is nagyon tudom végigmondani az utcán a szembejövőknek a betanult bemutatkozásomat: „Szia, én egy dubai csoki vagyok!” Helyette összeesek, véres habot öklendezve rángatózom csak a járdán – így pedig, lássuk be, sokkal inkább hasonlítok Deutsch Tamás angol nyelvtudására, mint a népszerű édességre.

A körém gyűlők meg is állapítják: – Nézd, baszkika, itt van Deutsch Tamás angol nyelvtudása! – És már veszik is fel a telefonjukkal, posztolják a netre, az ellenzéki sajtó pedig pillanatok alatt felkapja a sztorit.

Nem csoda, hogy végül megérkezik egy rozzant kisteherautóval a politikusok korcs nyelvtudását begyűjtő sintér. Tiltakozni sincs erőm: a tüdőmbe szúródó tésztától levegőt sem kapok, és csomós, habos vérnyálkát okádva heverek a sikátorban a használt óvszerek és a vissza nem vitt ötvenforintos palackok között. Én sem hinném el, hogy dubai csoki vagyok.

*

A sintértelepen egy szűk cellába dugnak, a szomszéd kalickákban Karácsony Gergely és Áder János angol nyelvtudása dekkol. Mindketten bronzbarnára sült férfiak, testük tésztával teleszurkálva. Bárgyú tekintettel méregetnek a saját zárkájukból.

– Háj, áj em a Dubai Csoklet – köszön az egyik, aki vagy Karácsony Gergely angol nyelvtudása, vagy egy dubai csoki, vagy egy férfi, aki nyolctojásos eperlevél száraztésztával tömte ki a sebeit.

– Áj em a dubai csoki vagyok tú – felelem.

A másik ipse – aki vagy Áder János angol nyelvtudása, vagy egy dubai csoki, vagy egy férfi, aki nyolctojásos tarhonyát gyömöszölt a sebeibe – láthatóan magasról szarik a fejemre. Ám este aztán rájön az ismerkedhetnék, mikor is átdugja hosszú, merev, lüktető néger farkát a rácsok közt. Nagyot ugrok ijedtemben, amikor a Hold besütő, álmos fényében a vállamat kezdi piszkálni a nyákos dubai csoki broki. Próbálok hátrálni, de túl szűk a cella és túl nagy a fasz – kézzel hessegetem, akár a legyet, ám ahogy így csapkodom a csokipéniszt, s véletlenül ráfonódnak ujjaim a barlangos testre, ujjbegyeim hirtelen különös dudorokat tapintanak ki. Ez bizony kurvára fájhatott: Áder János nyelvtudása még a farkát is teletömte kemény, nyers tarhonya tésztával, s méghozzá úgy rendezte el a faszában lévő reszelt tészta darabkákat, hogy egy, a Braille-írást ismerő fasztapogató számára szavak álljanak össze. Márpedig én jól ismerem a Braille-írást, mert egy időben vakokkal próbáltam megszerettetni magam. Gondoltam, ők anélkül is elhiszik, hogy dubai csoki vagyok, hogy tésztát kelljen dugdosnom magamba. De kiderült, hogy valaki attól, hogy nem lát, még nem totál idióta.

Kíváncsian tapogatom hát Áder János nyelvtudásának a faszát, ami azt üzeni: – Áj hev a plen eszkép plész disz.

Borzasztó az angolja ennek a fasznak, de annyit azért megértek, hogy van valami menekülési terve. Áder János nyelvtudása ekkor visszahúzza a faszát, s nagy vehemenciával markolászni kezdi a pöcsét – ujjal rendezi át a húsrúdban a tarhonya-rücsköket, a bőr alatt tologatja őket. Hamarosan ismét az arcomba lógatja a kommunikációs csatornáját. S ezúttal nem hezitálok, rögtön tapogatni kezdem. Próbálom megérteni, mi is a terv, de rohadtul nincs egyszerű dolgom.

– Ven kámsz di gárd. Móning. Brínga fúd. Dö gárd – üzeni a tarhonya Braille-írásos pénisz, én meg semmit se értek. Mint az őrült, tapogatom csak a hímtagot, keresve az értelmet Áder János nyelvtudásának fasz-szavaiban, de mire meglelném, gecivel köp szembe, a pénisz pedig menthetetlenül löttyedni kezd, amitől a tésztadarabok is átrendeződnek a dubai csoki brokiban.

S így telik aztán az est további része: matatom a szomszéd cellában izgatottan lihegő fickó lőcsét, de valahányszor kezdem megérteni, mit akar közölni velem, ismét elsül, aztán meg várhatok, hogy újra felálljon neki. Már-már kezdem azt hinni, valami hülye trükk csak ez, hogy újra és újra kiverjem a faszát. Ám ahogy ott ülök, s csöpög rólam a sperma, hirtelen rájövök: akarva, vagy akaratlanul, de segített nekem Áder János folyton kanos angol nyelvtudása.

*

A gecitől síkos testem a rácsokhoz préselem. A fehér nyálkától immár teljesen csúszós vagyok, és szép lassan kezdem áttuszakolni magam a fémrudak között.

– Báj báj! – rikkantom cellatársaimnak, ahogy szép lassan átpasszírozom magam a szabadságba. Ám ahogy keményen belém nyomódnak a rácsok, a fájdalom petárdái robbannak dubai csokivá nyomorgatott porhüvelyemben: a magamba implantált száraz tészta még mélyebbre nyomódik a szerveimbe. Az éles szélű nyolctojásos fodros kockatészta, mint megannyi lenyelt gillette penge fúródik a puha belsőségeimbe. Hirtelen vért kezdek öklendezni. A kín immár elviselhetetlen, a tésztarepeszek a beleimbe, a tüdőmbe és a májamba fúródnak. Pánikba esek. Megpróbálok visszafarolni cellámba a gecis testemmel, de beszorulok. S ahogy ott vergődöm, a saját véres hányásomtól fuldokolva, gyötrelmesen kapálózva, egy nyakamba implantált kockatészta a légcsövembe fúródik, és lyukat nyes bele. Hamarosan elsötétül a világ.

– Heeeelp mííí! – kiabálok, de se Áder János, se Karácsony Gergely csökevényes angol nyelvtudása nem segíthet már rajtam. Hosszú, óráknak tűnő kínkeserves percek után aztán egy számon kipukkanó gecis-véres buborékkal kilehelem nyomorult lelkem.

*

A jó hír, hogy a túlvilágra nem viszem már a magamba ültetett tészta repeszeket. Sem pedig Áder János angol nyelvtudásának fasznyálkáját. Hosszú órákat ácsorgok egy felhő tetején egy aranyból öntött kapu előtt, néha egy angyal lép hozzám, s biztosít, hamarosan fogad engem is Isten. Elméletileg mindenkinek lehetősége van egyszer találkozni vele halála után, s feltenni egy kérdést. És gondolom, mindenki kurvára ugyanazt kérdezi. Igen, én is azt fogom.

Mikor aztán nyílik az aranykapu, s bevezet rajta az angyal, eltátom a számat. A szakállas, tunikás Mindenható egy arany trónuson ücsörög. Láthatóan csoki barnára szoliztatta magát, s mint megannyi kelés, vérző sebek borítják testét. A barna bőrből ragyaként kiálló apró rücsköket látva rájövök, hogy a jó Isten tarhonyát dugdosott magába. Ezek szerint még a Mindenható is elkeseredetten arra vágyik, hogy szeressék.

– Helló! Áj em a dubai csoki! – köszönt, hosszú szakállát simogatva.

Nem hagyom magam eltéríteni. Neki szegezem hát a nagy kérdést: – Uram! Ha engem soha senki sem szeretett… Mégis mi értelme volt az életemnek?

A nagy dubai csoki ravaszul elmosolyodik. Majd megemeli fehér tunikáját, hogy felfedje méretes, ágaskodó péniszét. A barna, lófasz méretű hímtag úgy ágaskodik felfelé, akár egy totemoszlop. A Mindenható ekkor gyömöszkölni kezdi a falloszát, hogy betűkké rendezze a benne lévő tarhonya darabkákat. Majd int, hogy lépjek csak közelebb. Ujjaim megindulnak a monstrózus nemi szerv felé. Elkezdem tapogatni a mindenható barlangos testet.

– Az életed célja az volt, hogy… – Eddig jutok. Ám ekkor a jó Isten hirtelen elélvez – mint tavaszi árvíz, zuhog ki húgycsövéből a testmeleg sperma. Teljesen beborít az isteni nyálkával. S mire észbe kapok, már vezetnek is el az angyalok. S miközben haragos üvöltésemtől visszhangzik a Mennyország, rájövök: rohadtul gyűlölöm a dubai csokit.

Sose voltam különösebben büszke arra, hogy apám, amikor csak tehette, a mások seggéből kikapart, szilikonbázisú síkosítóban fetrengett.

Valószínűleg anyám sem, s ezért hagyta el őt. Persze, vele együtt hátrahagyott engem is. Még csecsemőkoromban, mielőtt kimondtam volna az első szavam. Azt, hogy „öklözőzsír”. Én mondom, minden az öregem hibája. Meggyőződésem, hogy miatta nem állnak szóba velem az emberek. Egyszerűen átnéznek rajtam, mintha kísértet lennék. Mert egy öklözőzsír-fakír fia vagyok.

Már kiskoromban sem értettem, miért váltana ki bárkiből is csodálatot, hogy apám a fekáliás nyálkában fetreng. Kis szarosként azt sem fogtam fel, mire való az a kissé barnásan csillogó, furcsa szagú aszpik, amit az öreg mindig tégelyekben hordott haza. Akkurátusan bekente vele a padló egy szeletkéjét, majd meztelenre vetkőzött, belefeküdt, és hevert csak ott a váladékpocsolyában, mint valami hatalmasra nőtt varangy, csukott szemmel, mintha épp meditálna. Ilyenkor aztán hiába beszéltél neki.

Kis pulyaként annyit tudtam csak, hogy folyton csúszott a padló attól a büdös zselékenettől, ami a lakás legkülönbözőbb pontjain tűnt fel. Olyan volt, mintha a ház folyamatosan síkos szarlét izzadna. Így jórészt négykézláb kúsztunk-másztunk csak a szobákban, nehogy elessünk és kitörjük a nyakunkat.

Bizony, apám öklözőzsír-fakír volt. Míg más önsanyargató művészek izzó parázson járnak vagy hegyes szegekkel kivert ágyakon heverésznek, ő a megöklözött seggű pornósztárok ánuszából kikapart síkosítókrémben henyélt. Nem értettem, mi ebben a nagy trükk: hisz öklözőzsírban dagonyázni cseppet sem fájdalmas. Ám kiderült, itt közel sem a fizikai gyötrelmek legyőzéséről van szó, hanem a lelki erőről. A legtöbb ember nem feküdne öklözőzsírba, pláne nem használtba, ami végbélnyálkától és fekáliakenettől bűzlik, mert rögtön kifordulna a gyomra. Apámnak viszont ez meg se kottyant.

– Adottság – mondta egyszer álmodozó tekintettel, a bélnyálkától folyton összetapadt bajszát pödörgetve.

Úgy mesélte, születésekor nagyanyám túl erősen nyomott, és amikor apám világra jött, rögtön le is szarta a fejét. Pedig hát mama kapott előtte beöntést, mint minden vajúdó anya, de a sok éven át evett panyolai Nemtudom szilvából készült lekvár miatt igen szapora volt az anyagcseréje. Lényeg a lényeg, a kórházba is becsempészett lekvártól erősen híg fos terítette be rögtön csecsemőapámat, aki emiatt ki is csusszant a szülészorvos ujjai közül, s nagyot koppant a padlón. De az én apám nem sírt fel. Valamiféle nyugodt, mindentudó mosollyal a csöpp ajkán hevert csak ott a hideg kórházi kövön, a magzatvíz, fos és hüvelynyálka pocsolyában. A dokik álmélkodva állták körül. Oly gyönyörű és túlvilági volt öröme, hogy napokra a földön hagyták a kisbabát, s még az osztályvezető orvos is eljött megcsodálni a kis háromkilós nyálka-Buddhát, amint kopasztott csirkeként ott fetreng a büdös tócsában. Így indult apám karrierje. Ekkor költözött bele a misztikus tehetség. Hogy bármilyen szarban nyugodtan bír heverészni.

*

Kamaszként, akin mindenki átnézett, nem voltak ugyan barátaim, de azt már tudtam, mi az az öklözés – a szexuális aktus, amikor valaki az egész öklét felerőlteti a partnere seggébe. S persze azt is, hogy mi az az öklözőzsír – a síkosító, ami mindezt megkönnyíti. De valami mással is tisztában voltam már. Nevezetesen, hogy nem akarok apám nyomdokába lépni. Avagy pocsolyájába feküdni.

Nem is jártam el az öreg egyetlen fellépésére sem. Nem mintha sok lett volna. Kezdetben persze akadt még közönsége – elvégre nem mindennapi látvány, ahogy valaki ilyen elszántan a bélnyálkában dagonyázik –, ám miután rájöttek, hogy a faternak voltaképp nincs más trükk a tarsolyában, nem hívták többé sehová.

Hogy zavarta-e ez őt? Persze, de ha rákérdeztél, miért nem rukkol elő valami újjal, miért nem fekszik például szögekre, mint minden normális fakír, azt mondta:

– Hülye vagy, fiam? Az kurvára fájna!

Feküdt tehát továbbra is a pornóforgatásokról hazacsent bélnyálkában a nappaliban, immár közönség nélkül, mondván, egyáltalán nem a showműsor itt a lényeg. Azt mondtam, közönség nélkül? Nos, sajnos ez nem egészen igaz. Hisz ott voltam én, ki se tudtam kerülni a tekintetemmel.

– Mit állsz ott savanyú pofával? – morogta. – Gyere, és feküdj jó apád mellé az öklözőzsírba! Már jó testmeleg!

– Kösz, nem – feleltem, elkevergetve egy legyet az orromról, s négykézláb kicsúsztam a lakásból.

*

Teltek az évek, s fellépések nélkül szép lassan kifutottunk a pénzből. De sajnos az öklözőzsírból, na, abból nem. Apám ugyanis mellékállásban takarító volt a pornófilmek szettjein. Ez egy olyan meló, amit kevés ember vállal önként – törölgetni az izzadtságot, a száradt spermát és a hüvelyváladékot a fekete műbőr kanapékról távolról sem álommeló. Hacsak nem az a hobbid, hogy kis tégelyekbe gyűjtöd az öklözőzsír-maradékokat a földről. A pornóstáb meg persze röhögött a markába, mert apám mást se kért a munkájáért, csak hogy hazahozhassa a kicsorgott síkosítót.

– Kérhetnél valami pénzt is, baszki! – rivalltam rá többször is. – Mit együnk? Öklözőzsíros kenyeret?

– Ha lubrikáció van, minden van – motyogta sejtelmesen a fater. Pedig valójában semmink se volt.

Elhatároztam, hogy munkát vállalok én. De hiába. Átnéztek rajtam az állásinterjúkon. Mintha ott se lennék. Mert biztosan tudták, ki az apám.

*

A nagy csóróságban leadtunk hát jó pár kilót. Apám mondjuk sokkal többet, mint én. Kezdetben azt hittem, depressziós az elmaradt fellépések miatt. Aztán meg kiderült, hogy daganat okozza. A kolorektális rákot béltükrözéssel mutatták ki. Nem volt egyszerű, mert apám folyton lelopta a vazelint a kolonoszkópról, így az orvos csak sokadik nekifutásra tudta feltolni a csövet a seggébe. De amikor aztán sikerült, valami nagyon csúnya rajzolódott ki a kis képernyőn.

Nem műthető, mondták. Maradt tehát a kemo. Ettől a haja, de még folyton kackiás bajsza is kihullott az öregnek. De továbbra is feküdt csak ott a földön a szaros öklözőzsírban, hiába is próbáltam az ágyba parancsolni. Hevert csak ott, kopaszon, haldokolva a nyálkapocsolyában, de arcán még mindig ott derengett az az átszellemült félmosoly.

– Meg fogsz halni – közöltem vele. – Mi a faszért nem izgat fel ez téged?

Ekkor azt hebegte:

– Hát még mindig nem érted, ugye? Hogy mi a produkcióm igazi lényege? Aki magától hever a szarban, azt az élet már nem tudja oda fektetni.

– Nem csodálom, hogy anya elhagyott – vágtam a képébe, mire rám emelte sötét tekintetét.

– Ki mondta, hogy elhagyott? Most is itt fekszem vele – magyarázta.

Mire megszédült velem a szoba. Aztán elmesélte, hogy még fiatal korában sikerült egyszer olyan használt öklözőzsírt hazahoznia, amiben egy petesejt is volt. Elvégre nemcsak seggeket öklöznek, de pinákat is.

– És bizony, valaki túl mélyre nyúlt – heherészett kopasz apám. – Én meg még fiatal voltam. Nedves álmok gyötörtek. Lényeg a lényeg, ahogy ott hevertem az öklözőzsírban, te pedig megfogantál. S ott is növekedtél aztán. Mint valami kis gubacs a nyákos öklözőzsírban, a szilikonos magzatvízben. Kilenc hónap után aztán lemostam rólad a szart, és kész is voltál.

– Az öklözőzsír az anyám? – habogtam döbbenten.

– Hát nem tűnt még fel, hogy átlátszó vagy? – hitetlenkedett az öreg. – Hogy nem vesznek észre az emberek?

– Én azt hittem, azért viselkednek így, mert… mert egy kibaszott öklözőzsír-fakír az apám!

Ha sikerült is megbántanom, nem adta jelét. Annyit felelt:

– Ha az emberek nem vesznek észre, az mindig miattad van, fiam, nem pedig mások miatt. De fogd fel másképp a dolgot! – És ekkor még szélesebbre húzódott a vigyor beesett arcán. – Te vagy az öklözőzsír messiás! Nagy dolgok várnak rád!

*

Nem vártak rám nagy dolgok. Csupán egy temetés. Amit nem tudtam én intézni, hisz ha nem tudnád, egy átlátszó öklözőzsírlény vagyok, akin mindenki átnéz. De azért ott voltam elbúcsúzni. Apám magába rogyott madárijesztőként hevert a koporsóban. Arca felperzselt pusztaság. Kissé megemeltem könnyű, rőzsetestét, hogy csorgassak némi síkosítót a koporsópárnájára. Azzal temessék el. S ekkor – esküszöm, nem hazudok –, mintha visszatért volna egy kicsi abból az átszellemült mosolyból arra a halott, szoborszerű arcra.

*

Most itthon vagyok. Bámulom a nyálkásan csillogó, szaros foltot a padlón, amibe már soha többé nem fog belefeküdni az öreg. A fickó, aki úgy jött világra, hogy rögtön lefosták a fejét, hát egész életében feküdt csak rendületlenül a szaros nyákban, mert azt ismerte. Tán úgy gondolta, ha megszereti, rosszabbal már nem sújtja az ég. Fel kéne hát törölni ezt a szart a padlóról, látom be. De ez a folt ott a földön…

– Anya – pottyan ki a számon. Pedig tudom, nem pont ez az a zsírfolt, amiben megfogantam, hisz azóta mennyi, de mennyi járt már a lakásban. De a lényegen nem változtat. Az öklözőzsír gyermeke vagyok. Belefekszem hát a fekáliás trutyiba. S félig öklözőzsír-testem szilikonos sejtjei együtt kezdenek rezonálni a síkosítóval. A folyékony anyaoltáron kiterülve magzatvízboldogság költözik belém.

– Ne félj, kisfiam! – üzeni a pornósztárok valagából kicsorgott szarkocsonya. – Ha a világ megöklözi a segged, itt vagyok, hogy csökkentsem fájdalmad. Lazíts, óvó ánuszviasztájakon legeltetlek, kicsi bárány, ez a fosfolyamágy szép álmokba ringat.

Zselatinos ajkam mosolyra húzódik. Itt maradok hát, elrejtőzve a világ elől, ami amúgy sem vesz észre. De végbélgél-anyácska lát engem, s szeret. Karéjt tör a mennyországból, megkeni öklözőzsírral, majd átnyújtja nekem. Ám ekkor keserű gondolat petézik a fejembe. Látom magam, ahogy apámmá változom. Hogy a szaraszpikban dagonyázva töltöm eztán szótlan napjaimat.

– Mennem kell – mondom, mire buborékok pukkannak a síkosítóban.

– Hát hová mennél? – kérdi. – Nincs másik otthonod.

– Majd találok – bizonygatom. – Felfedezem a világot. Vagy hagyom, hogy az fedezzen fel engem. Mert nem csak keserű fos és picsapác a mindenség. Aki él, nem lehet kísértet.

Végre akaraterőt érzek magamban. S anyácska válaszolna. Tiltakozna, vagy jó utat kívánna, sose tudom meg. Mert kivágódik az ajtó. S ott áll egy takarító, hogy rendbe rakja halott apám lakását, amely immár az államra szállt, elvégre rólam senki sem tud. Az öreg takarítónő pedig felhorkant a hatalmas öklözőzsír-pacát látva a padlón. Azt, amiben fekszem, amivel egy vagyok.

– Hogy mennyi szart hagynak maguk után manapság az emberek! – horkant. Majd hozza is a vödröt. És felmosórongyával kiradíroz a világból örökre anyámat is, engem is.

Szeretek rárejszolni a digitális állampolgárok kabátjára, ezért a környéken mindenki inkább az ügyfélkapu pluszot választja.

Kénytelen vagyok hát kiterjeszteni a vadászterületem a város más pontjaira. Ennek előnye, hogy már a buszon hozzá tudom dörgölni a farkam egy-egy figyelmetlen digitális állampolgárhoz. Elég liberális szatír vagyok, nem érdekel sem a kora, sem pedig a neme az illetőnek, azt viszont rögtön megérzem, ha valaki nem vesz részt a Digitális Állampolgárság Programban. Próbáltam már a parkban galambokat etető néni lila, dauerolt hajába is lőni a gecimet, de ügyfélkapu pluszos volt és nem állt fel a faszom.

Talán azt hiszed, egyszerű lehet egy utcai perverz élete, de sajnos túl sokszor kötök ki a rendőrségen, ami nem túl szexi. A zsaruk olyan hülyék a technika vívmányait illetően, hogy se nem digitális állampolgárok, se nem ügyfélkapu pluszosok, hanem az okmányirodákban basszák az idejüket. Az ilyen embereket én észre sem veszem.

– Miért nem marad otthon, és veri ki, mint minden normális ember? – teszi fel a kérdést egy ilyen, miután kienged a zárkából és megkapom a szokásos közszemérem sértés miatti csekkemet. Nem válaszolok, pedig ha megtenném, azt mondanám: – Nem megy. Ha csak magammal játszogatom, lelohadok. Mert nem vagyok digitális állampolgár.

*

Pedig próbáltam magam is azzá válni. De a kormányablakba kellett battyognom miatta. S kiderült, ha az ember a merev faszát mutogatja az ügyintézőnek, az semmivel sem gördíti előrébb az ügyét a kiberbiztonsággal lebetonozott digitális úton. Nem akartam persze hozzácsapkodni a nyálkás makkom a hölgy irodai kapcsozógépéhez, miközben azt kiabálom neki, hogy hé, kis anyám, láttál már ekkora autentikációt? Én a legszívesebben letudtam volna az egész nyüves adminisztrációt pár perc alatt, hogy minél előbb kézkrémmel kenegethessem otthon az immár digitális állampolgár lőcsömet. De szokás szerint nem az agyamban keringett a vér. Elbasztam. Az ügyintéző hölgy ugyanis már digitális állampolgár volt. Ezt a pillanat tört része alatt kiszagolta a húgycsövem. Sőt, még a biztonsági őr is az volt, aki oly durván kihajított aztán a kormányablakból. Maradt hát az ügyfélkapu plusz. Ahhoz nem kell személyes ügyintéző.

*

Bizony, ha akkor megkapom a digitális állampolgárságot, most nem ücsörögnék egy gázcsőhöz láncolva hadifogságban valami lepukkant társasházban, arra várva, hogy holmi hadititkokért megkínozzanak. A háború a digitális állampolgárok és az ügyfélkapu pluszosok között még csak három hete tört ki, de máris rengeteg vér folyt. Kissé elharapództak a netes fórumokon indult viták: az ügyfélkapu pluszosok szerint a digitális állampolgárság csak arra jó, hogy Rogán Antal beköltözzön a telefonunkba, és a kormány megkaparintsa a személyes információinkat. A digitális állampolgárok szerint az ügyfélkapu pluszosok paranoidak, hátráltatják a fejlődést, és amúgy is, az egészet ők kezdték, amikor megjelentek a "dögöljön meg minden digitális állampolgár" feliratok a városban. Gyűlölet, ordítás, tömegverekedések, s amikor eldördült az első lövés, beindult a pletyka, hogy a kormány titokban felfegyverzi a digitális állampolgárokat. A digitális polgárháború innentől kezdve elkerülhetetlen volt.

Én persze magasról tettem az egészre, a faszmutogatás, ha jól csinálja az ember, egész napos elfoglaltság, sőt, hivatás. És ha jobban belegondolunk, pacifista vagyok – már ha a "szeretkezz, ne háborúzz" szlogen azt is lefedi, hogy vadidegenek farzsebére rajzolok spermavonalakat a péniszemmel.

*

Előbb-utóbb azon kaptam hát magam, hogy egy csapatban vagyok az ügyfélkapu pluszosokkal, egy csomó olyan emberrel, akire nekem fel se áll. Unottan hallgattam haditerveiket, s próbáltam magam kihúzni minden ostoba feladat alól, mint a taposó aknák telepítése, vagy a barikádok építése. Majd mikor nem bírtam már tovább, egy éjszaka átszöktem az ellenséges vonalakon túlra. Ott hamar elkaptak a digitális állampolgárok. Nem volt persze nehéz dolguk: ahogy megláttam a felém tartó puskás alakokat, rögtön lengetni kezdtem feléjük a farkamat.

Egyik-másik indítványozta, hogy ott helyben lőjenek agyon. Ám végül csak arra jutottak, hogy megpróbálnak kihúzni belőlem információkat. Szíves-örömest segítenék nekik, de sose figyeltem az eligazításokon, mert a digitális állampolgárokon csillogó gecinyálka járt az eszemben.

El kéne magyaráznom nekik a helyzetemet, de valahányszor érkezik valaki, hogy szóra bírjon, már megint nem az agyamban van a vér, ezért még így, a gázcsőhöz kikötözve is csak az ágyékomat lökdösöm feléjük artikulálatlanul hörögve. Tűket szurkálnak a körmöm alá. Vasalóval égetnek. De én csak a makkomat mutogatom nekik.

– Vágjuk le a faszát, hátha attól megered a nyelve! – kockáztatja meg valamelyikük.

*

A melót egy nagydarab, szemüveges férfire bízzák, aki korábban állítólag hentes volt a piacon. Szakértő mozdulatokkal feni a konyhakést, közben arról magyaráz, hogy tudtam-e, hogy digitális állampolgárként akár QR kóddal is igazolhatjuk magunkat a rendőri igazoltatáskor. A zsarukra gondolok, akik az okmányirodákban basszák az idejüket, mert még az ügyfélkapu plusz is magas nekik. Vagyis gondolnék, de az erekcióm keményen lüktet, ahogy a késfenővel foglalatoskodó, izzadt mészárost bámulom. Mert sejtem, ahhoz, hogy le vágja a faszom, előbb hozzá is kell érnie tömzsi kis digitális állampolgár ujjaival.

Talán jobb is így – döntöm el. Hisz akárhogy is nézzük, ez a lőcs megkeserítette az életem. S érkezik már a penge.

– Még leállhatok. Csak mondj valamit! Bármit! Hány gépkarabélyotok van? Vannak beépített kémeitek? Hány? – könyörög a faszi, mint aki jobban fél ettől, mint én. Nem szólok semmit. Mert arra gondolok, ó igen, ez az, fogd csak meg a faszom, te digitális polgár, mesélj arról, hogy minden hivatalos dokumentum elérhetővé és megoszthatóvá válik egy mobilalkalmazással. S ekkor határozott mozdulattal rámarkol a farkamra, a hideg élt a tövéhez szorítja, s belobban az exsztázis és a gyötrelem tűzorgazmusa – nyesi már a húst nagy szakértelemmel a jövő elektronikus ügyintézője, s én még utoljára ráejakulálok vörösen csillogó kezére. Hiába a hentes múlt, ez már neki is sok: az ölembe hajítja a lenyesett faszt és kirohan rókázni. Én pedig, ahogy lassan kivérzek, még levágott farkammal szemezek. Téged nem viszlek a túlvilágra, üzenem neki fejben. Majd elnyel a fekete koszorútölcsérforgás, s az ágyékomba nyílt seblyukon át a világba szülöm semmirekellő lelkem.

*

Végül persze a péniszem is jön velem a túlvilágra. Mi a faszért ne jönne? Itt ácsorgok most Szent Péter előtt, kezemben lötyög a levágott, véres húsdarab. A szakállas angyal meg gondterhelt arccal bámulja a notebookját. Azt mondja, van itt egy kis gond, mert nem leli az adataimat.

– Ön nem digitális állampolgár? – kérdezi, bár talán inkább kijelentés ez. – Tudja, a Mennyországban megszűnt már az ügyfélkapus bejelentkezés.

– Itt mindenki digitális állampolgár? – pottyan ki a számon a kérdés. – Maga is? – De felelnie sem kell. Mert a levágott pénisz hirtelen hízni, duzzadni kezd markomban, ahogy ráfüggesztem a szemem Szent Péter szexi szakállára. Jól mutatna benne némi geci.

A feleségem nem hisz benne, hogy egy apró, görög mitológiából szabadult, félig ember, félig bika alakú teremtmény hordja ki a fekáliát a hátsómból, szerinte csak nem törlöm rendesen a seggemet.

Pedig az utóbbi időben már fájósra és vörösre dörzsölöm a lyukam. Van, hogy egy fél tekercs budipapírt is elhasználok. Erre tessék, valahogy mégis szaros lesz az alsógatyám. Csűrhetjük-csavarhatjuk, ám az ánuszminótaurusznál kézen, azaz hogy valagon fekvőbb megoldás nincs. Ráadásul ez sem hihetetlenebb, mint a seggredő sellő. Azok létezését már bizonyították a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost. Ezek az apró, halfarkú nők az ember végbelében lubickolnak, éjszaka pedig kicsücsülnek a farpofák szikláira, és a végtelen tenger szépségéről dalolnak. Közben meg csöpög róluk a fos. Nagyjából mindenki együtt tud velük érezni. Én is, ha lehetne, elcserélném a bélsár-minótauruszomat egy foshableányra. Azoknak legalább szép a hangjuk. Az én félig bika, félig férfi lényem meg nyomorultul bőgicsél, ahogy az ánuszom körüli bőrredők labirintusában tévelyeg. Olykor betalál a lyukba, később bambán kicaplat onnan, hogy széthordja patájával a fekáliát.

A feleségem nem hisz benne, hogy azért surranok ki esténként az ereszen kormánypárti keresztény-konzervatív buzi bulikra, hogy valaki kipiszkálja végre a seggemből az ánuszminótauruszumat, pedig hát azt kiabálom ott, hogy gyere, te bika, tereld ki a lyukamból a másik bikát. Szóval azt hiszi, homokos vagyok, s a helyzeten az sem javít, hogy rajtakap, amint egy húsz centis vibrátorral baszom magam, miközben azt üvöltözöm, hogy ez az, kereszteld meg a férfipuncikámat, Bese atya. Szerinte problémáim lehetnek a nemi identitásommal, úgyhogy elköltözik, és most itt ücsörgök egyedül a lakásban a szaros alsógatya kupaccal, a vörösre dörzsölt, égő ánuszommal, no meg egy, a görög mitológiából szabadult aprócska lénnyel, ami láthatóan még az olyan egyirányú járatokban is el tud tévedni, mint a végbélcsatornám, és az azt keretező egyenes bőrredők árkai. Hogy lehet ennyire hülye? Értem én, hogy egy bika feje csücsül a nyakán, benne egy szarvasmarha grapefruit méretű agyával, de a seggkarámom nem túl bonyolult. Az jut eszembe, hogy talán segítene neki egy GPS.

Rendelek hát egyet. A Temuról választok egy akkorát, amit a valagamba is fel bírok tolni. Ehhez mondjuk nem szükséges a legkisebb modellt a virtuális bevásárló kosaramba tennem, mert előzőleg a kormánypárti keresztény-konzervatív homobulikon a különböző homofób képviselők és államtitkárok már akkorára tágították a hátsómat, hogy talán két GPS ketyere is vígan megférne benne.

Amikor aztán megérkezik a szerkentyű, bekenem vazelinnal, és már tolom is magamnak felfele. Közben már reflexből azt kurjantgatom, hogy ez az, döfködd csak kardoddal a fosómat, ó, drága Bese atya, te szent életű szarhártya torreádor. Pár perc után hallom, hogy működésbe lép a testemen belül a cucc: ám a nyelvet elfelejtettem átállítani. Talán nem is lehet. Egy kínai robothang értelmezhetetlen utasításokat kezd recsegni a bélcsöveimen belül. A következő bélhurok-saroknál forduljon jobbra, mondja talán kínai nyelven, térjen be az ürüléksikátorba, parancsolja talán. S érzem, valami megindul bennem – no nem a szar, hanem a kis mitológiai parazitám. Ám kurvára rossz irányba. Ahelyett, hogy kifele igyekezne a seggemből, megfogadja a GPS zavaros tanácsait, s fájdalmasan felnyögök, ahogy a miniatűr, de súlyos bikapatákkal végigtrappol puha bélcsöveim csatornarendszerén. Majd tovább, fel, fel, a gyomrom irányába. Különös, fájdalmas és fojtogató érzés, ahogy mászkál bennem ez a félig ember, félig bika alakú lény, s amikor már-már azt hiszem, legalább képes leszek kihányni, visszafordul, másik mellékutat választ, eltéved a testemben, s összetapos mindent. Dühösen fújtat, vadul a szerveimnek ront hegyes kis szarvaival, felsebzi a lágy szövetet és belső vérzéseket fakaszt. Próbálom a műfasszal alulról is, felülről is széttrancsírozni a kis vonuló rémet, ám hiába baszom magam, hiába szopom aztán a szaros dildót, rájövök, itt már csak egy orvos segíthet.

– Hm, olyan mintha tumor lenne, de ez a daganat… vándorol! – hümmög a doki, én meg hiába magyarázom, hogy egy ánuszminótauruszról van szó, kiröhög. Még ha seggredő sellő lenne, mondja, azt elhinné, mert arról írtak a rangos tudományos folyóiratok. Például a Ripost.

Életem utolsó napjait egy kórházi ágyban heverve töltöm, félkatatón állapotban: az eltévedt minótaurusz már utat talált az agyamhoz. Most abban fészkel, mint valami dühös ánuszredő méhkirálynő, s szép lassan elveszítem az irányítást magam felett, ahogy kemény patái és tűhegyes szarvai újra és újra a puha agyszövetembe fúródnak, megsértve az agy motoros területeit, a kisagyat, az agytörzset, illetve a prefrontális kérget. Olykor azon kapom magam, hogy már vele beszélgetek, bőgései emberi szavakká állnak össze, s azt mondja, hiba volt GPS-t adnom neki, hisz sose kereste igazán a kiutat, eleve tévelygésre volt ítélve, s ahogy körbe-körbe járt sötét segglyukam körül, megvilágosodott.

– Az egész világ labirintus, a legtöbb, amit tehetünk, ha kijelölünk egy aprócska szakaszt, s azt mondjuk, ez itt az én útvesztőm, az én örök eltévedésem, a saját kicsi kilátástalanságom, ami elrejt, s megvéd mindenki másétól. Mert bujdokolni jöttünk a Földre, lebegni csak a kozmosz sötét tehénszem-pocsolyájában, mint valami labdán, egyensúlyozni a félelem hízott potrohvégén, belegabalyodni a felejtés növényszőrébe. Ez az agyszövet eddig a te labirintusod volt. De mától az enyém is. Egyek vagyunk hát ettől a pillanattól.

S ahogy az ánuszminotaurusz a thalamusomba öklel szarvával, hallucinációk lepnek meg: ott vagyok immár én is a saját elmémben, a rózsaszín, fakó tekervények között, s ez a szép, magas, félig ember, félig bika férfi pedig felfektet a saját puha agyszövetemre, erre a szürkeállományból szőtt, nyálkás nászágyra, s széttárja combjaimat. Szőrrel keretezett, rózsaszínen csillogó farka megdagad, az ánuszomhoz dörzsöli, és belém hatol. Erős, férfias vadállatszaga, bőr alatt lüktető acél izmai és kíméletlen lökései ismerősek, s valóban, az ánuszminótaurusz Bese atyává alakul, aki azt hörgi: – Ez az, megbaszlak a saját hipotalamuszodon, mert ugyanitt lakik a jó Isten és a szexuális vágy is.

Ebben egyébként az atya nem téved. Megírták a rangos tudományos folyóiratok is. Például a Ripost.

S miközben a szentéletű ember forró bikamagva belém spriccel, a seggredő sellők éteri angyalkórusa visszhangzik a kozmikus labirintus hideg falai közt, s valahol távol egy kórházban meghalok. Ám előtte még magam alá szarok. Ám ezúttal senki sem hordja ki a seggemből a cuccot, megoldom egyedül.

Tuti meghallgatnál valami szép karácsonyi mesét, úgyhogy hagyd a francba ezt a felolvasó estet, hisz lesz itt minden, ami szemnek és szájnak régen sem volt ingere: karácsonyfa bukkake, szájból szájba versmondás, posztmodern és zsánererotika, a halott ikertesók vibrációs szexjátékszerként való felhasználása, theremin, valamint részlet a világ legjobb könyvéből. Lám-lám, mámorterpeszbe vágja magát megint a lélek. Mint tudjuk, az írás természetes biológiai folyamat, de ki nem unja még a tintafoltokat mosni az írók alsóneműjéből?

Hát ők:

Dajka Gábor, Gulisio Tímea, Gulyás Murphy Gábor, Alex L. Hooper, Komor Zoltán, Nemes Z. Márió, Galina Polevyk, Eve Red, Tépő Donát, Turi Tamás

Helyszín: ISBN+, 1085 Budapest, Baross u. 42.

Időpont: 2024. december 14., 17:00

Annaluzja néni, az önmegtermékenyítő házmester épp őszi dekorációkat ragasztgat a lépcsőházban.

Próbálom tartani neki a létrát, de zavar, hogy pont az arcom előtt lengedezik a bal hónaljából csüngő méretes, nyákos pénisz, ami ráadásul próbál valahogy utat törni a jobb hónaljában tátongó szőrös vagina felé.

A rakoncátlan hónalj-genitáliák gazdája meg eközben arról hadovázik, hogy lám, milyen gusztustalan ember is ez a Magyar Péter, hisz az Európai Parlamentben igazgatja a micsodáját. Na ekkor leszek teljesen biztos benne, hogy hülye ötlet volt segíteni Annalujza néninek az őszi dekorációban. No nem csak azért, mert ilyenkor testközelből nézheti végig az ember, ahogy próbálja megtermékenyíteni magát ez a folyton csicsergő hónalj-hermafrodita, hanem mert visszaböfögi mindazt, amit a köztelevízióban hallott.

Valahol persze sajnálom is ezt a kedves torzszülöttet. Annalujza nénit sokat csúfolták kislány korában, amiért méretes emberi pénisz csüng ki az egyik hónaljából, míg a másikban egy pelyhedző vulva cuppog. Az igazi bajok pedig serdülőkorában ütöttek be, mert valahányszor keresztezte kerekedő mellei előtt a két karját, a bal hónaljfasz valahogy utat talált a jobb hónaljpinához, és meg is történt a baj. Annaluzja néni sokáig próbált úgy élni, hogy a két genitália sose találkozzék, ám egy idő után feladta a dolgot, elvégre a szerelem legyőzhetetlen – azóta úgy jár hónaljabortuszra, mint más a szokásos orvosi vizitre. És bár ő maga hiába van túl rég a menopauzán, a hónaljszervek termékenysége mit sem csökkent az évek során.

– Aki még az Európai Parlamentben is képes megvakarni a… jajj, a csudába, hát majdnem kimondtam, szóval a paszulykáját, az bizony mindenre képes – szörnyülködik most, és miközben a celluxal bajlódik, a karjai keresztezik egymást, a lüktető fasz előváladéktól nedves hegye pedig lassan a hónaljpunciba csusszan. A hímtag hevesen rángatózik, mint a földből kifordított giliszta. Undorodva fordulok el. Készül már az újabb dekorációs alapanyag. Mert igen, ezt még nem is említettem: Annalujza néni rendre hazahordja a hónaljából kikapart embriókat, s felhasználja őket a társasház dekorációjához. Most is épp egy krepp papírból kiollózott sárga falevél szárnyas emberkezdeményt ragasztgat a lépcsőkorlátra.

– Olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék – lelkendezik, de szerintem egy lakó sem fog örülni ennek. A karácsonyi hónaljembrió-dekoráció sem hozott ünnepi lázba senkit tavaly, pedig Annalujza néni kis Betlehemet is készített. Az egyik halott emberkaparékra barna, egybe sodort cérnából szakállkát is ragasztgatott – ő volt József –, Szűz Mária pedig két, a halott embergyerek rózsaszín kis mellkasára ragasztott üdítős kupakkal még csöcsöket is kapott.

– Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért – kockáztatom meg. Mindenki próbálta már finoman lebeszélni Annalujza nénit erről a díszítgetésről, mert senkinek sem öröm arra hazatérnie, hogy gémkapcsokkal teli vert, pillanatragasztóval összekent halott embergyerekek csüngnek a folyosón.

– Ugyan, hát nem fáradtság ez nekem! Könnyű ez, mint Magyar Péternek a… jajj, majdnem kimondtam, na szóval a bögyöszkörő vakarintás.

Annaluzja néni sokáig nem házasodott meg. Azt mondta, nincs szüksége otthon újabb hímtagra, mert eleve csüng már ki egy a hónaljából. Ám későn, a negyvenes éveiben csak rátalált a szerelem. De miután a nászéjszakájukon azt vette észre, hogy újdonsült férje szeretkezés közben barátkozni kezd az ara hónaljából kiágaskodó hímtaggal – konkrétan misszionárius pózban ünnepelték az együttlétüket, amikor a hónaljfasz valahogy a fickó arcába került, az pedig nem cicózott, a szájába vette –, hamar véget ért ez a házasság ezzel a liberális fasszal. Azóta Annalujza néni csak a házmesterkedésnek és a dekorálásnak él. No meg a hónaljabortusznak.

*

Szeretnék én is önmegtermékenyítő házmester néni lenni, mert az legalább zárt rendszer. Ám egy születési rendellenességnek hála én Magyar Péter folyton vakaródzó pöcse vagyok, de mindezidáig ügyesen titkoltam a lakóközösség elől. A makkot jól elfedő kalapot és műbajszot hordok, a hosszú ballonkabátom elrejti erekkel sűrűn beszőtt barlangos testem. 13 éves voltam, amikor egy nap csengettek, a küszöbön pedig ott ácsorgott a szintén 13 éves Magyar Petike. Azt mondta: – Figyi, ezt most kínos lesz, de te vagy az én pöcsöm. Az összes osztálytársam felfedezte már a sajátját, és napok óta röhögnek rajtam, hogy én még semmit sem léptem az ügyben. Szóval azért jöttem, hogy felfedezzelek.

Így hát a következő napok azzal teltek, hogy Petike felfedezett engem. Ült egy szobában és szótlanul nézte, ahogy hízott féreg-piócaként fel és alá csúszkálok a lakásban, ujjbegyeivel bejárta a hurkatestemből kidomborodó érhegyeimet és bőrvölgyeimet, s csöndes hümmögéssel konstatálta, amikor magam alá pisiltem a csomós, fehér fiútejet. Napokon át tartott ez a kamaszkori önvizsgálat, olykor meg is vakart, én meg mint tengeri uborka, feküdtem a hátamon, még doromboltam is, de aztán Petike közölte: – Rendben, most már fel vagy fedezve.

És fel voltam. De a franc se gondolta volna, hogy mindez előjáték volt ahhoz, hogy évekkel később felcsusszanjak az igazságügyi miniszter vulvájába. Kellemetlen időszak volt ez az életemben: mert hiába csak egy nagyra nőtt emberi pénisz voltam, ami a természet különös játékba folytán a testen kívül is tudott létezni és működni, próbáltam rendes életet felépíteni magamnak: andragógusként lediplomáztam, művelődés-szervező szakirányon, és romantikus érzéseket tápláltam az egyik hallgatótársnőm iránt, akinek cseppet sem esett rosszul, hogy egy hatalmas pénisz legyeskedett körülötte. Ám Magyar Péter megházasodott, és mint kiderült, a házas embereknek olykor-olykor szükségük van a lőcsükre. Kaptam tehát egy csipogót, és amikor az jelzett, csapot-papot, randit, előadást hátul kellett hagynom, és rohannom, hogy felkússzak Varga Juditba. De legalább Magyar Péter hálásan megvakargatott utána. Ám a helyzet csak tovább bonyolódott, amikor válása után az Európai Parlament képviselőjének választották Pétert, mert ilyenkor utazhattam vele – ő ugyanis nem vette szívesen, ha több száz kilométer választja el a hímtagjától, elvégre szingli politikusként bármikor szüksége lehet rá. Igen, ott kuporogtam a lábánál a legutóbbi parlamenti ülésen is, és akkor persze rám jött megint a vakaródzás. Macskaként dörzsöltem magam Péter csontos térdéhez, az meg csak pisszegett, hogy álljak le, nézzek már szét, hol vagyok, én meg könyörögtem, hogy csak egy picit a faroktövet kapirgálja már meg, még ha csak egy gyors kézmozdulattal is, mint amikor valaki gyufát gyújt. És Péter kelletlenül megtette. Másnap már velünk volt teli a híradó.

*

 Fogja jól azt a létrát, mert billeg én meg most feljebb lépek – mondja Annaluzja néni, aki már megint hónaljba bassza magát. Ám ekkor döbbenek rá, hogy mekkora hülyeséget csinálok, hisz én valójában egy hatalmas emberi pénisz vagyok, aminek nincsenek is kezei – ezért volt tehát igencsak hülye ötlet vállalni, hogy segítek neki az őszi dekorálásban, mert termetes faszként művelődés-szervező szakirányon le tudok ugyan diplomázni, de egy létrát megtartani már nem – inkább afféle értelmiségi hímtagként gondolok magamra. És hopp, meg is történik a baj, ahogy a hónaljfasza egyre nagyobb vehemenciával bökdösi hónaljpináját, Annaluzja néni hirtelen kibillen egyensúlyából, a létra pedig egyszerűen kitáncol visszeres lábai alól. Az asszony fejjel a kemény kőre zuhan, és nagy reccsenéssel törik be a koponyája. Én meg csak állok ott, mint egy tehetetlen fasz, és nézem, ahogy a tarkójába nyílt seb vértócsát öklendezik a lépcsőházba. Hónalj nemi szervei későn kapcsolnak, hogy gazdájuk nagyban haldoklik: még akkor is vadul kefélnek, amikor kiszáll a néniből az élet.

*

Mindennek már sok napja. Annaluzja néni torz, hónaljbaszós teste valahol a távolban, egy patológiai hűtőkamrában hever. A lépcsőházban LED-es mécsesek pislákolnak, a lakók elektromos tűzből szőtt gyászkönnyei. Az őszi dekorációt pedig senkinek sem volt szíve levenni. Ez hát az önmegtermékenyítő házmester néni mementója: a falevél szárnyú embriók csendben rothadoznak a lépcsőkorláton, mint megannyi kis vudubaba. A telihold opálos fényével kivakolt folyosókat megtölti az orrfacsaró dögszag. S éjfél körül, amikor már a legtöbb lakó mélyen alszik, Annaluzja néni fáradt szelleme visszatér a folyosókra. Mint bomló szövetből varrt kesztyűbábokba, bebújik kis halott gyermekeibe, s az októberi embriók ettől vergődni kezdenek, szemükben a halál nyákos-kátrányos gombatelepe csillan, aprócska szájuk pedig tátog, s tudom, Magyar Péter faszát kárhoztatják, ami még egy létrát megtartani is képtelen. Gyilkosnak neveznek. Hallgatom csak a dögcsecsemőkórus vádkórusát (Hát nem egészen olyanok, mint a kis őszi erdei tündérkék?), vakaródzom és zsugorodok, s már a Magyar Péter faszhívó csipogójára sem kelek ki az ágyból. Igen, gyilkos vagyok. Ki hitte volna, hogy egy pénisz nem csak életet adni képes, de kioltani is.

S ekkor apró reccsenések neszével telik meg az éj, ahogy mint ragadós pókhálóból, sorra szakítják ki magukat cellux fogságukból a rémembriók. Falevelek zizegése, ahogy őszi szárnyaikon molylepkeként röpdösni kezdenek a sötét folyosón. Aztán apró koppanások, ahogy a fejletlen, csontos tündéröklök az ajtómat kezdik ütni, ahogy ki nem nőtt körmeikkel kaparják a fát. Eljöttek hát. Én meg csak reszketek ott a takaró alatt, majd hallom a fémes sikolyt, ahogy Annaluzja néni apró szörnyszolgái végigvontatják a lépcsőház kövén a létrát, s újra és újra az ajtónak lökik, mint valamiféle faltörő kost. Az ajtó pedig már ki is nyílik, hisz láthatod, igazából kilincse sincs – elvégre a nagyra nőtt kezetlen péniszek nem csak létrákat nem tudnak megtartani, de a kilincset se tudják kezelni. S ahogy a hideg folyosói levegő megtölti szűk lakásom, már látom a repkedő hónaljembrió-lidérceket, gombszemük túlvilági zöld fénnyel izzik, s az őrület vitorlái megdagadnak. És vele együtt én is. Mert hirtelen pulzálni kezd bennem valamiféle ősharag. Nem elég, hogy állandóan vakaródzó faszként kell élnem az életem, még azért is megbüntetnének, amiért kezek nélkül születtem. Elég! Felfúvódok, akár frissítő zápor után a pöfeteg, egzotikus óriásvirágként hajtok ki az összeizzadt ágyból, súlyos totemoszloppá dagadok, s húgycsőnyílásom vad cuppogásba kezd. Hát leszek akkor én az életet kioltó fasz, s beléjük ejakulálom a végzetet – felszabadítok mindenkit, hisz a halál is egy zárt rendszer. Rakétaként kilövök, rugós ördögként kipattanok az ágyból, és átszáguldok a szobán: kalapácsfej makkommal sújtok le a repkedő férgekre – néhány tovaröppen, de párat sikerül széttrancsíroznom a falon. Meleg vértócsává kenem őket, majd megpördülök és leütöm a többit is – őrült pitonként szorongatom, a padlón passzírozom szét démoni kis testüket, az őszi tündérkék viaszos kis ajkai néma sikolyra nyílnak, majd támadásba lendülnek: ellepik barlangos testem, néhányuk fogatlan kis szájával próbálja harapdálni a fitymámat, én meg erre hemperegni kezdek fel és alá a szobában, és péniszsodrófaként felismerhetetlen húspogácsává zúzom mindet. A fejemben Annalujza néni sikolya visszhangzik, én pedig azt üvöltöm húgycsőajkaimmal: – Túl sokat tetszik fáradni ezért a lakóközösségért!

S ahogy az apró, fejletlen tündér-csontocskák gallyként ropognak alattam, végre az átkozott vakaródzás is elmúlik. Miután szétkenem mindet, büszke, véres diadal oszlopként ágaskodok ott a lakásban, a besütő hold fényében, s érzem, hogy pezseg a vérem. Mert velem aztán ne szarozzék egyetlen lidérc-nyamvadék sem. Magyar Péter lőcse vagyok, s ideje kihúzott háttal, délcegen hasítanom előre ebben a világban, mint kilőtt, lüktető torpedó, mint fényes, szivar alakú meteor, amely felszántja a galaxist, mint a mindent elsöprő, zabolázatlan Tisza. S erre a gondolatra elélvezek, a fehér láva pedig a folyosóra mossa a kis véres cafatokat, a múlt kikapart mocskát.