A szomszéd bácsit váratlanul elviszi a TEK, mert elharapódzó demenciája miatt reggel elfelejt kiállni a háza elé, és sót dobni a válla fölött az utcát pásztázó biztonsági kamerák kíváncsi lencséje előtt. Öreg hiba.
A fekete furgon oldalán hivalkodó aranybetűs idézet virít: „Bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt.” Alatta az NSzSz hivatalos címere. A járműből fekete, kormos párducként kipattanó kommandósok kéményseprőnek vannak öltözve. Az immár hatodik éve kormányon regnáló Nemzeti Szerencse Szövetség, azaz NSzSz a rendvédelmi miniszter tanácsára tette kötelezővé számukra ezt az uniformist, mivel a babona szerint a kéményseprők szerencsét hoznak. De garantálom neked, ha ezek a szarjankók megjelennek a küszöbödön, szerencse helyett csak a szar fog a nyakadba ömleni.
Sokadik kihagyása lehetett ez az öregnek, hogy ekkora erővel vonul ki miatta a szerv. Talán túlzásnak tűnhet az ilyen mértékű rendvédelmi fellépés, ám köztudott, hogy nincs nagyobb bűn a nemzeti szerencse áramlásának gátlásánál – még a gyilkosság sem mérhető hozzá. Most elviszik egy kis beszélgetésre, és szépen elmagyarázzák neki, hogy országunk azért nem fejlődik kellőképpen, mert mindig akadnak renitens polgárok, akik nem hajlandóak elvégezni a kormány által törvénybe foglalt napi szerencsehozó rutinokat. Hát hogy lehet így sikeres társadalmat építeni, bassza meg? Kérdés, mit fog majd fel az öreg ebből az egészből meszesedő agyával.
Gyorsan számba veszem, én elvégeztem-e a kötelező sorsjavító reggeli ceremóniákat. És igen: jobb lábbal keltem ki az ágyból – bár ezt az utcai kamerák nem láthatják, de hé, hívjatok nyárspolgárnak, bár talán csak beszari vagyok –, kimentem sót dobni a vállam fölött, aztán összeszedegettem a kertemben szétszórt lópatkókat, amelyeket éjszakánként az Állami Szerencsehozó furgonjai szórnak szét mindenki portáján.
Lassan araszolnak végig az utcákon, a tetejükön forgó, négylevelű lóhere alakú zöld villogóval, hátul pedig egy trágyaszóróból átalakított szerkezet köpködi szét a hatóságilag bevizsgált patkókat a kerítések fölött. Közben recsegő hangszórókból bömböl az állami szerencseinduló, egy véletlenszerű hangjegyekből generált, Schönberg-darabra emlékeztető kakofónia, majd egy női géphang figyelmeztet: „A szétszórt szerencse összegyűjtése állampolgári kötelesség. A szerencse megtartása közvagyon eltulajdonításának minősül.”
Szóval ma is megtettem állampolgári kötelességeimet. Ha ez nem állítja meg a kurva inflációt, hát semmi.
Az egyik furgonnál strázsáló TEK-es kéményseprő marcona arckifejezéssel méreget, miközben az udvaromon a gondosan nevelt négylevelűlóhere-kert mögötti bokor alá is benézek, nem landolt-e véletlenül ott egy kiszórt lópatkó. Mindet össze kell szedni és beszolgáltatni a városvezetésnek, hogy az éjszaka folyamán újra széthajigálhassák őket.
Meghűl az ereimben a vér a korommal összekent, maszkszerű arcból kidudorodó fehér szemek láttán, amelyek egyenesen rám szegeződnek. Rögtön bűnösnek érzem magam, pedig hát semmit sem csináltam. Azaz mindent megcsináltam.
– Kéz- és lábtörést! – dünnyögöm felé az általános köszöntést.
A TEK-es bárgyú vigyorra húzza a száját.
– Ha ellenáll az öreg, még az is lehet – feleli.
A biztonság kedvéért benyúlok a sószütyőmbe – szokás szerint petyhüdten csüng a testemen, mint valami sztómazsák –, és dobok még némi sót a bal vállam fölött. A reggeli sódobás kötelező, de naponta többször is megismételhető.
Ahogy bírja konyhasóval az állampolgár.
x
Reggel kilencre szerencsésen be is érek a munkahelyemre, a SICC-be. Ez a Sorsjavító Intézet Cicák Csendesítésére nevezetű városszéli telep, ahol a fekete macskák hatósági likvidálása folyik. Köztudott, hogy a fekete macska balszerencsét hoz, minden állampolgár kötelessége tehát jelenteni a hatóságoknak a kóborló példányokat, ha pedig odahaza születik egy, haladéktalanul be kell szolgáltatni. Én pedig elvégzem a többit. Semmi túl radikálisra nem kell gondolni: az Euthasol szépen elaltatja őket örökre.
A munkahelyemre szokás szerint busszal utazom. Senkinek sincs már pénze autóra meg benzinre – akkora szerencsét azért még nem hozott a kormányunk, hogy efféle luxuscikkeket is megengedhessünk magunknak.
Mielőtt beérnénk a SICC-hez, kisebb őrültekháza alakul ki a zsúfolt buszon. Velünk utazik ugyanis egy hekus is. Nem TEK-es, csupán sima közrendőr; nekik még szolgálati autó sem jár, ellentétben a kéményseprőkkel. Ám a négylevelű lóherét formázó fémjelvény látványa pont elég ahhoz, hogy mindenki kényelmetlenül feszengeni kezdjen a járművön, és többen is önkéntelenül matatni kezdenek a kis szütyőjükben, hogy némi sót dobjanak át a válluk fölött. Mivel azonban tömött a busz, jórészt egymás pofájába hajigáljuk a sót.
Amikor végül leszállok a SICC-nél, könnyeimtől fuldokolva arra gondolok, bárcsak lenne egy kibaszott autóm. De nem hiszem, hogy valaha is lesz.
Nem verem nagy dobra, de legbelül azt gyanítom, drága jó kormányunk sosem fog akkora szerencsét hozni nekünk, hogy megengedhessek magamnak egyet.
Akárhány patkót is szedegetek össze a kertből.
Akármennyi sót is hajigálunk egymás képébe a 8-as buszon.
x
Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezekkel a gondolatokkal. Bár nyíltan senki sem beszél róla, szerintem ma már senki sem adná a voksát az NSzSz-re.
Meg kell érteni: durva időszakon voltunk túl. Világjárvány, gazdasági világválság, infláció, illegális bevándorlás. Válságkormányok jöttek és mentek, miközben az életszínvonal egyre csak zuhant. A szabad választásokon aztán mindenki a fejét vakarta, kire bízza a megroggyant gazdaság sorsát, de az induló pártok csak olyan poros programtervekkel voltak képesek előállni, amiket már kipróbáltunk, és hangyafasznyit sem haladtunk velük előre.
Ekkor jelent meg egy új, friss kispárt: az NSzSz.
Fingjuk nem volt a további gazdasági lépésekről. Az inflációról meg a GDP-ről azt sem tudták, eszik-e vagy isszák. Egy dologban azonban kurva biztosak voltak: egyedül a balszerencse tehet arról, hogy végül a pöcegödörben lyukadtunk ki.
Nem is ígértek mást, csupán ennyit: ők majd szerencsét hoznak az országnak.
Teljesen radikális és őrült slepp volt. De a megfáradt társadalom újdonságot látott bennük. Megvonta hát mindenki a vállát, és behúzta rájuk az ikszet.
Több mint szerencsésen szerepeltek a választásokon.
A többi már történelem. Ahogy felszámolták a Nemzeti Szerencse Zrt.-t, mert a szerencse immár nem játék volt, hanem államstratégia. Ahogy dobókockával döntöttek a nemzeti beruházásokról. Ahogy érmefeldobással nevezték ki a minisztereket. S ahogy végül eltörölték a szabad, demokratikus választásokat, mondván: előttük minden kormányváltás csak balszerencsét hozott.
– Fordítsunk a sorsunkon! – ez volt a kezdeti szlogen, amit később felváltott a „Kéz- és lábtörést!”.
Pedig akkorra már a legtöbb vidéki kórházat be kellett zárni. A megmaradt orvosok pedig lassan mást sem írtak fel, csak államilag engedélyezett szerencsehozó amuletteket. Még a rákbetegeknek is.
Csak soha ne legyen semmi bajom.
Ha történik velem valami – tüdőgyulladást kapok, levágja a lábamat a vonat, vagy egy fel nem szedett patkó miatt rám esik egy kisebb meteorit –, egy szerencseérme vagy egy malackás kulcstartó aligha fog kirántani a szarból. Ha így alakul, elkaparhatom a lelkemet a SICC-ben, a végtelen macskaalomba.
x
Ha nem tudnám, hogy a végtelen szerencseáradás korában élek, már-már azt hihetném, kurva peches vagyok.
A szűk rendelőmbe lépve ugyanis a kihullott, csomós fekete macskaszőr és az injekciós tűk mellett egy TEK-es kéményseprő is vár. Nincs egyedül: egy láthatóan összevert, csak félig eszméleténél lévő idős faszi van vele, méghozzá a világ legbénább macskajelmezében. Ócska fekete műszőr borítja, a fenekéről dróttal merevített farok kunkorodik a magasba, a fejére pedig két filcből kivágott macskafület gumiztak, amelyek közül az egyik már lekonyult. A bajuszt vastag alkoholos filccel rajzolták az arcára, az orrára pedig egy bozontos, rózsaszín pompon van ragasztva. Úgy fest, mintha egy általános iskolai farsang jelmezversenyéről rabolták volna el, ahol már eleve csak vigaszdíjat kapott volna.
Rögtön ráismerek.
A szomszédom az.
– A mai első ügyfele Kormi lesz – közli szenvtelen hangon a kéményseprő.
Nem mernék rá megesküdni, de talán ugyanaz, akivel reggel a házam előtt szemeztem. Bár ezek mind olyan egyformák.
– Én… én csak állatok likvidálására vagyok kiképezve – dadogom.
– Helyes, mert ez itt egy kivénhedt kandúr – motyogja a TEK-es, és alaposan belekönyököl a vén fickó oldalába.
A pasas fájdalmasan felnyög.
– Azt mondta, mijáú – kommentálja a kormos képű fickó.
Megszédül velem a rendelő. Sosem kerültem még ilyen helyzetbe. Nyekegek, dadogok. Az egész egy rossz álom. Két órája még azt néztem, ahogy elviszik. Most meg itt van a rendelőmben a saját szomszédom, és arra kényszerítenek, hogy altassam el.
Mindezt néhány váll fölött át nem dobott marék só miatt? Ennél azért többről lehet szó. Talán befogadott egy kóbor fekete macskát. Vannak beteg emberek.
Mi folyik itt?
– Láthatnék valami hivatalos papírt? Végzést? Bármit? Telefonálnom is kellene… – Csak úgy ömlenek belőlem a kifogások.
A kéményseprő közelebb lép, és szúrós tekintetét az enyémbe fúrja.
– Balszerencsés lenne, ha nem végezné el a munkáját – közli.
Nagyot nyelek. Aztán reszkető kézzel a fémszekrényhez lépek, és előkészítem az Euthasolt. Próbálok nem a szomszédom meggyötört arcába nézni. Az üveges szemébe. Próbálom nem észrevenni a béna fekete macskajelmez alól kilátszó friss sérüléseit. A horzsolásokat, a sebeket. A pillanatok alatt belilult, papírvékony, viaszos öreg bőrt.
A fickó valamit nyöszörög.
– Siessen már, várnak máshol is! – morog a TEK-es.
A tű hegye egy pillanatra behorpasztja az öreg papírvékony bőrét, aztán átbukik rajta és eltűnik alatta. A szomszéd összerezzen. A szája hangtalanul kinyílik, bozontos pomponorra megremeg, de már csak egy rekedt sóhaj szökik ki belőle.
Aztán lassan elernyed.
A ráncai mintha egyszerre mélyebbre zuhannának az arcán. A szemhéja félig lecsúszik, de nem csukódik be egészen; marad közöttük egy keskeny, nedves rés. A tekintete még egy pillanatig kapaszkodik belém. Mintha mondani akarna valamit.
– Fürdőkád – leheli.
Aztán a szeme elúszik rólam. Az állkapcsa meglazul, a feje oldalra billen.
Nem néz rám többé.
Nem tudom hová tenni a szót.
A TEK-es közelebb lép.
– Ennyi?
– Ennyi – biztosítom.
Azon gondolkodom, hallotta-e a kéményseprő az öreg utolsó szavát, és ha igen, van-e ennek bármiféle jelentősége.
Úgy érzem, van.
Úgyhogy amikor a TEK-es rákérdez, mit nyöszörgött Kormi altatás közben, rezzenéstelen arccal felelem:
– Azt mondta, mijáú.
x
Bár az utóbbi időben nem dobált sót a csontos válla fölött, Fortuna mégis kegyeibe fogadta az „öreg kandúrt”: a TEK-esnek ugyanis nem tűnt fel, hogy úgy jártam el vele, mintha valóban csak egy macska volna. Miért is tettem volna másképp? Hiszen csak egy macskáról volt szó, nem?
Persze még így is lutri volt a dolog. Fogalmam sem volt, hogy az idős szervezet miként reagál majd az Euthasolra. Ám kibírta. Csak az eszméletét vesztette el az öreg flótás. A TEK-es meg sietett, a krematizálást már rám bízta.
Az utcai biztonsági kameráknak persze feltűnhet majd, hogy a szokásos busz helyett miért egy kölcsönvett, rozoga sintérautóval furikáztam haza. Ha rákérdeznek, ezt még ki tudom magyarázni. Láttam egy fekete macskát a házam körül sündörögni. Gondoltam, befogom, és másnap behozom. Nem vagyok sintér, tehát nem éppen szabályszerű eljárás, de majd kimagyarázom valahogy.
Valójában ezzel a furgonnal vittem haza az új, kivénhedt cicámat.
A kameráknak az is feltűnhet, hogy este átszöktem a szomszédba. Reméljük, nem lesz okuk visszanézni az éjszakai felvételeket, mert azt már nehezebb lenne megmagyaráznom, miért törtem be a letartóztatott öregúr házába.
Katasztrófaturizmus?
Arra mondjuk lett volna lehetőség. A kéményseprők alaposan felforgatták a helyet. A szekrényekből kirángatták a fiókokat, a gyűrött ruhák és ágyneműk kupacokban hevernek a padlón, még a matracot is felhasították, úgy ömlik belőle a sárgás szivacs, akár egy kibelezett plüssállat puha zsigerei. A falakról leverték a képeket, az egyik szekrény hátlapját pedig egyszerűen kifeszítették.
Elmaradt sóceremónia a faszom, ezek nagyon kerestek valamit.
Hogy megtalálták-e?
Kötve hiszem.
A fürdőkád ugyanis érintetlen volt.
Körülbelül három perc alatt felfedezem a kijáró csempét.
Be nem szolgáltatott, megfakult patkók társaságában lelek rá a Balszerencsét mindenkinek, avagy Fortuna segge mindig szaros című felforgató irományra, amelyet az „öreg kandúr” a dátum szerint három éve kezdett írni. Szorgalmasan körmölt, hol tollal, hol vastag ceruzával egy gyűrött jegyzetfüzetbe. Furcsa, de meglepően hasonló a kézírásunk. Pár hónapja azonban félbehagyta a művet. Talán akkor hatalmasodott el rajta az agybaj.
Szerencsésnek lenni annyi, mint gyengének lenni – áll az első lapon.
Inkább üssön belém a mennykő, mint hogy nyerjek a lottón – szól a második mondat.
És leírt még jó pár dolgot.
De egyetlenegyszer sem írta le, hogy mijáú.
x
Tejet öntök a vén kandúrnak. Bágyadt képpel lefetyeli. Megcirógatom a fejét, de nem dorombol.
Aztán visszatérek Fortuna szaros seggéhez.
A szerencsében bízni a halál előtti utolsó stáció. A szerencse az ateisták Istene. Bízni benne saját erőtlenségünk beismerése, a tehetetlenség kinyilatkoztatása, maga az izomsorvadás elfogadása. Ahogy Epiktétosz tanította, nem a külső körülményeket kell uralnunk, hanem azt, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Ám a viszonyulásnak végül cselekvésbe kell átcsapnia. Csak akkor maradunk erősek, ha a sors időről időre megajándékoz bennünket a balszerencsével: lehetőséget ad, hogy felülkerekedjünk a bajon. Szerencsét óhajtani tehát bűn. A szerencse legyőzendő. Machiavelli Fortunájával is szembeszállhat az emberi cselekvés, a virtù. Kicsiben kell kezdeni. Bal lábbal felkelni. Átsétálni egy létra alatt. Összetörni néhány tükröt…
Ahogy haladok előre az olvasmánnyal, egyre vadabb és őrültebb ötletek bontakoznak ki a megsárgult papíron. A fickó a végére láthatóan egyre messzebb sodródott a valóságtól. Fekete macskának öltözött terroristákról fantáziált, akik felrobbantják a kéményseprő-központokat; törött tükrökkel elvágott torkokról; surikenként hajigált, lefelé fordított patkókról; kormánydöntésről, majd végül a Nemzeti Balszerencse Kormányzatának felállításáról szőtt lázas víziókat.
– Hát de bolond vagy, ciculi – mondom az öreg kandúrnak.
Az pedig nyalogatni kezdi a mancsait.
– Mijáú – mondja.
– Jó – felelem. – Kezdjük kicsiben. Igazad van.
Felmarkolok egy patkót, és bevonulok a fürdőszobába. Egy darabig csak állok a foltos tükör előtt, és nézem a megfáradt, szürkés arcomat. Idősebbnek tűnök, mint amilyenre emlékeztem.
A szemem sarkából ekkor veszem észre, hogy a fürdőkád mellől kiesett egy csempe.
Nézem az üres helyét.
– Micsoda szerencsétlenség – motyogom.
Aztán a patkóval ripityára töröm a tükröt.
