Komor Zoltán Blog

Turi Tamásnak

Próbálom meggyőzni a Karmelita kolostort védő rendőröket, hogy le kell bontanunk a kordont és eltorlaszolni vele az utcákat, mert a környéken garázdálkodik a kokainpápa. De nincs egyszerű dolgom – a zsaruk nem hisznek a pszichoaktív szertől felturbózott agresszív szentatyában; illetve úgy gondolják, hogy a pápának amúgy sincs semmi baja a magyarokkal, mert csupán árnyalatnyi véleménykülönbség van közöttünk.

– A pápa migráció párti, mi nem. A pápa nem LMBTQ párti, mi nem. Ezek nem árnyalatnyi különbségek, ez kibaszottul fekete és fehér! – üvöltöm, noha tudom, nem ez itt a lényeg: a pápa szervezetében jelenleg annyi stimuláló vegyület kering, hogy tán magát Kalkuttai Szent Teréznek is kiszaggatná a torokcsövét, ha útjába kerülne.

Hogy ki hagyott véletlenül a Rózsák terén található Szent Erzsébet-templomban egy egész bőröndnyi kolumbiai kokaint, nem tudni – bármelyik a szentanyával találkozó politikus becsomagolt uzsonnája lehetett. A pápa jó darabig csak szaglászta, böködte a táskát mellső mancsával, majd amikor senki nem figyelt, rávetette magát a kokóra. A többit biztos te is láttad a híradóban: a véres szemű, habzó szájú felbőszült egyházvezetőt, aki állati gurgulázásokat és velőt rázó morgást préselve fel torkából tigrisként ugrott rá azokra a szegényekre és menekültekre, akikkel a program szerint a Szent Erzsébet-templomban volt találkozója. A kábszer mintha emberfeletti erővel ruházta volna fel a 86 éves szentéletű fickót – torkokat harapott át, szemgolyókat tépett ki puszta kézzel, egy háborúban megsérült ukrán gyereknek egyszerűen kiszakította a műlábát, és azzal zúzta pépesre fiatal koponyáját. Agyvelő a hideg padlón. A szent szobrokon csöpögő vér. Mindenki látta ezeket a képeket a híradóban, csak úgy tűnik a Karmelita kolostort védő zsaruk nem. És bassza meg, pont erre tart a pápa, alig maradt időm, hogy meggyőzzem őket, hogy úttorlaszt, vagy legalábbis egy kibaszott cápaketrecet kell építenünk a kolostort védő kordonokból. Esetleg egy kordonból heggesztett gigászi robotot, ami megküzd a felbőszült egyházvezetővel.

– A fehér és a fekete között igenis egy árnyalatnyi a különbség – magyarázza most nekem az egyik zsaru. – Sőt, a kettő majdnem ugyanaz, mert a színelmélet nem tekinti színnek a feketét, ahogy a fehéret sem. Pontosabban a tudomány akromatikusnak, semleges színűnek tartja mindkettőt. Relatív értelemben a megfigyelt környezet kontrasztviszonyaitól függ, hogy feketének érzékelhető-e valami. Ezért egy viszonylag világos felület is feketének tűnhet, ha a környezete nála sokkal világosabb, esetleg éppen fehér.

Hát ez a zsaru segg hülye – látom be. A távolban autóriasztók visítanak, és emberek ordítanak – mintha csak keresztény mártírok üvöltenének az ég felé a Colosseumban, miközben éhes oroszlánok szaggatják a testüket. Megjött az ég bosszúja, a kokainpápa, és a mennyország fodros szőnyegébe dörzsöli a vérünket.

– Adj neki egy kis könnygázt, oszt minnyá meglátja, nincs különbség a fekete meg a fehér között! – biztatja társát az egyik zsaru, mire az csípős gázzal kínálja meg a pofám, ami kibaszottul marni kezdi a szemem. Patakzanak a könnyeim. Aztán a rendőrök az arcomba tolnak két színes, avagy a színelmélet szempontjából pont hogy színtelen kártyát: az egyik mintha fekete lenne, a másik fehér. – Na, meg tudja mondani a különbséget?

– Nem tudom… – nyöszörgöm. És hirtelen megvilágosodom – a fekete és a fehér voltaképp ugyanaz. A gondolatvirradat felragyog elmémben – ez alighanem szentelt könnygáz lehetett, mert az isteni felismerés, a dimenziók feletti kozmikus szemlélet szivacsként duzzad bele koponyámba.

– A fekete és a fehér egyenlő! – rikkantok.

– Na, ne kezdjük azért black lives matterezni! – figyelmeztet a zsaru, de rájövök, a hekus és a kordon is egy és ugyanaz – ugyanazokból az atomokból épülnek fel, ugyanaz az isteni energia mozgat mindent, és már látom is, ahogy a zsaru és a kordon egybeolvad, bőrszövete a nyúlós fémszövethez forr, s mint rovarok, rángatóznak csak ezek a fémrendőrök, védik a a Karmelita kolostorba olvadt miniszterszövetet, a falba folyt hatalmat, mert mindegy egy – a lófasz nem ellenséges behatoló, hanem csak hazatér a seggedbe, mert mindkettő ugyanazokból az univerzális mikroszkopikus téglákból épül fel, és voltaképp ablak vagyunk, amin beragyog a Teremtő mindent mozgató melegsége, mert bár a gyűlölet és a szeretet is ugyanaz, végül az utálat mérgező kígyófonata a szeretet nyújtózkodó növényszárává csomósodik össze és tör friss hajtásként a magasba, hogy az égi szférákban fürdesse kibomló szirmait.

Nem kérdés, ebbe a már-már buddhista transzcendentális, avagy keresztényi szeretet-állapotba kell a szentatyát, ezt a vatikáni őstáltost is visszarángatnunk, ha véget akarunk vetni a belvárosi vérengzésnek.

– Fújjátok pofán könnygázzal a pápát! – könyörgöm a kordonokba épült rendőröknek, de látom, már én is egy vagyok velük – sőt, én vagyok a a Karmelita kolostor, én vagyok maga Budapest, aminek az érpályáin húst szaggat a kokainpápa, mi több, a kokainpápa is én vagyok, ami saját magamban bóklászik; és a könnygáz is én vagyok, magammal fújom magamat pofán, és öklendezek, okádok tőle. Kordon vagyok, ami lebontja magát, és mögötte ott ragyog az isteni szeretet.

Bár az élet számtalan apró öröme képes mosolyt csalni az arcomra, szeretek utazni, élvezem a jó ételeket, az olvasást, sőt, más emberek társaságát sem feltétlenül vetem meg, végül pironkodva rá kell döbbennem, hogy a leginkább mégis csak az deríti fel a lelkem, ha egy vödör éti csigába lógathatom a faszom.

Az egész egyetlen csigával kezdődött: elképzeltem, milyen érzés lehet, ha a nyálkás állatkát a farkam tövéhez rakom, mint kis futót a start vonalhoz, az pedig szép lassan, komótosan végigcsúszik a péniszemen, mint valami húsos nyelv – mint kiderült az élmény a világ leglassabb és legjobb szopásához hasonlít. Így jutottam oda, hogy a napjaim azzal telnek, hogy letolt gatyával ülök egy csigákkal teli vödörben, habzó szájjal élvezkedem és megrugdosott kutyaként nyöszörgök, miközben merev farkam tengeralattjáró Nautilusként a csigaváladék extázis óceánban hasít előre, hogy gecivel bélelje ki a puhatestű mindenséget.

Így élünk-éldegélünk a faszlével áztatott nyákos csigásvödörrel, akit Lizabellának hívok. Ám egy nap Lizabella megelégeli, hogy kapcsolatunk kizárólag a testiségről szól, és követeli, hogy írjak hozzá egy szonettet, vagy legalább vigyem el étterembe. Elviszem hát étterembe.

Ott ülünk most egy ízlésesen megterített asztalnál a pislákoló gyertyafénynél. A mocorgó csigákkal és gecivel teli vödör köré egy merészen kivágott vörös kisestélyit csomóztam, sőt, még egy ízléses csigaházakból szőtt gyöngysor is lóg a nyakában. Igazán érzéki látvány. Finom jelzést adok neki, hogy kisurranhatnánk a mosdóba, ahol diszkréten belé tolhatnám az eres, lüktető faszom. Erre persze hisztizni kezd, hogy álljak le, csak most érkeztünk.

Nagy sokára elővánszorog a pincér, kapok tőle egy étlapot, a másikat pedig a csigás vödörbe süllyeszti. Az szépen lassan süpped bele az ondós puhatestű nyákcsomóba, pont úgy, ahogy a 18 centis merev faszomnak kéne ott a mosdóban. Lizabella hosszú perceken át vacillál, végül pedig csigát rendel.
– Escargot! Tökéletes választás! – dicséri a pincér, majd hamarosan érkezik a tál csigával, amit egyszerűen a vödörben lévő csigák közé borít. Így már annyi csiga van a vödörben, hogy szinte túlcsordulnak a peremén. Sose láttam még nőt ilyen gyorsan hízni egy vacsora után, de aztán rájövök, a végén jól fogok kijönni ebből az egészből, hiszen a csiga köztudottan vágykeltő étel.

– Jól laktál? Egyél még egy kis csigát! Meg igyunk hozzá egy kis bort! – biztatom, miközben én a fini mini dinoszaurusz falatkákat bökdösöm a villámmal.

– Talán egy kevéskét – egyezik bele. Hamarosan érkezik a pincér, újabb adag csigát borít a csigákkal teli vödörbe, majd rájuk locsol némi vörösbort. Immár olyan sok csiga van a csigákkal teli vödörben, hogy kigurulnak belőle, a székre és a földre potyognak, a pincér szedegeti őket össze.

– Hú, kicsit talán túl ettem magam – vallja be pironkodva Lizabella, de mondom, ostobaság, biztos fér még egy kicsi. Rendelek tehát még csigát, és azt is megkérdezem, nem akadna-e egy nagyobb vödör az étterem konyhájában. Akad. Átöntjük tehát a sok meszes külső vázas kis puhatestűt az új vödörbe, ami talán nem olyan szép mint az előző vödör, de legalább geci nagy – a külsőség amúgy sem számít nekem, én a belső értékei miatt szeretek egy nőt.

– Egyél még! – biztatom, mert látom, lassan annyi csiga van, hogy otthon derékig ellepnek majd, és egyszerre fogják alaposan megcsiganyállazni a makkom, a herezacskóm és a segglyukam.

– Nem kérek többet – cuppogja a nagy vödör csiga, de letorkolom: – Sose hoztalak étterembe, van mit bepótolni! – És újabb csigatálat rendelek. Egyben megkérdem a pincért, hogy nem akadna-e nagy fém szemeteskonténer az étterem mögötti sikátorban. Akad.

Az est végén erőlködve, nyögve tolom haza a meghízott Lizabellát, a kiürített szemeteskonténert, amiben csak úgy nyüzsögnek a csigák. A vörös estélyi és a gyöngysor csak úgy rá van dobva a nyikorgó szemetes tetejére. Fémesen nyöszörög a konténer, ahogy bepasszírozom a bejárati ajtómon, ott aztán rögtön ledobálom a ruháimat, és mint búvár vetem bele magam ebbe az erogén csiganyál tengerbe, hogy ismeretlen gyönyörkorallokra bukkanjak. Ott lebegek a mészház kavicsokkal és nyákos izmokkal teli tartályban, és mintha ezer és ezer nyelvecske kényeztetne, mellbimbóim megkeményednek, a heregolyóim lüktetnek. A szájam csókolják, a farkam simítják, a nedves izomkötegek puha érintése a boldogság szivacsgombája, az extázis gömbhajlata, a kicsattanó gyümölcs és anyagöröklét, szerves és lüktető óceán, amiben orgazmusigazgyöngyök csillognak szerte.

– Szeretlek, Lizabella! – nyöszörgöm, miközben a számba préselik tömör kis testüket a csigák, a torkomba furakodnak, amitől a húgycsövemből a lüktető puhatest-tekervénybe lövöm a gecim, ebbe az egyetlen nagy, nyákos belsőszervbe, szexgyönyörméhbe.

Így élünk-éldegélünk Lizabellával, ám egy idő rám un, mert úgy érzi, nincs lelki mélysége a kapcsolatunknak. Azt mondja, egy része szeret, de a nagyobb része nem. Mondom, mondja meg, melyik része szeret, azt átmerjük vödörbe, a maradék meg mehet, ahová akar. Ekkor a szemeteskonténer sírni kezd. Puhatestű váladék könnyei a padlóra potyognak. Másnap egyedül ébredek a lakásban. Egy csiganyálkával írt búcsúcetli fogad az asztalon. De elolvasni kurvára nem tudom, mert a csiganyálka áttetsző. Ki a fasz ír csiganyálkával levelet?

Telnek a hónapok. Később a Facebookon bekövetem Lizabellát. Sokat fogyott, immár egyetlen vödörnyi csiga csupán ismét. Egyfolytában utazgat: fotók az Eiffel toronnyal, tevegelés az izraeli Vörös Kanyonban, vadevezés az Amazonason. Ám pár év múlva történik valami: talán kiég, talán belefárad az élet efféle örömeibe, talán rájön, valami hiányzik az életéből. Lizabella legközelebb egy pornóoldalon jön szembe velem, ahová videókat tölt fel magáról, ahogy egy vödör csigába lógatja magát. A felvételeit így kell elképzelni: van egy nagy vödör csiga, amiben áll egy másik vödör csiga. Ez utóbbi Lizabella. Az alsó vödörben lévő csigák fele összenyomódott a felső vödör súlya miatt, sérült, nyákos puhatestűek vergődnek az élvezkedő csigavödör körül. Ezek több órás, egyetlen beállításban felvett filmfelvételek, és a kommentelők imádják, azt írják, ennél erotikusabb látványt nem tudnának elképzelni.

Én időközben lejövök a csigaszexről. Rájövök, hogy az élet többet is tartogat ennél. Ezért most apró Leopard tankokat pakolok a farkamra. A kisállatboltban vásároltam őket, ott futkároztak miniatűr lánctalpaikon egy terráriumban. Ezeket eredetileg a nyugati országok küldték Ukrajnának, hogy legyen mivel védekeznie az orosz megszállóerők ellen, de mielőtt elküldték volna, elkezdték kiszerelni belőlük a nyugati technológiát, nehogy a ruszkik kezébe kerüljön. Addig-addig szerelgették, hogy a végeredmény ezek a pár centis, harctéren semmire sem jó kis tankok lettek. És ezeket árulják most a kisállatkereskedésben.

Halkan nyögök, ahogy a hideg lánctalpak a makkomon futkosnak, némelyik eltéved, és bejárja a herezacskómat is. Az egyik tüzel: pár minis darabka robban ki a hímtagomból. A fájdalom extázissal keveredik. Ez az Leopard tank, büntess csak, és próbálok nem arról fantáziálni, milyen lenne, ha a minitankokat a csigás vödörbe tenném, hogy milyen érzés lenne a lánctalpaktól összepürésedett halott csigaszövet-maradványba áztatni a pöcsöm – helyette csak nyöszörgök és behúzódom a boldogság törékeny, magánnyal kibélelt csigaházába, amit egy nap majd úgyis eltapos a figyelmetlenül bóklászó kiránduló Jóisten.

Képtelen vagyok nyilvános illemhelyeken hugyozni, ahol más emberek is látnak. A dolognak talán ahhoz van köze, hogy anyám egy nyilvános vécé volt a HÉV aluljáróban, amibe apám eljárt részegen recskázni, aztán hopp, egyszer megtermékenyült és valahogy így születtem meg én.

Most biztos arra gondolsz, azért nem szívesen brunyálok tehát nyilvános vécékben, mert olyan lenne, mintha anyám közben végig nézné a műveletet. Szerintem az nem para. Engem a többi ember bámulása zavar: olyan mintha mások azt figyelnék, amint épp belepisálok az édesanyámba, ami azért lássuk be, magánügy.

De itt van 2023, meg az újévi fogadalmak, ideje tehát véget vetni ennek a fóbiának – felbérlek egy narkós kurvát, hogy nézze végig, amint otthon a saját budimba pisálok. Ott ücsörög most a fürdőszobámban, én meg Robert Schumann Hat koncert etűd Paganini capriccióira című darabját dúdolva markolászom a pöcsöm az ásító toalett csésze fölött, de csak nem akar egy csepp vizelet sem távozni a testemből. Telnek az órák, a hernyós kurva meg már kibaszottul unja Schumannt hallgatni.

– Sokáig tart még ez a szar? – érdeklődik, én pedig finoman emlékeztetem rá, hogy óradíjban fizetem a malajziai heroinban áztatott löttyedt szifiliszes picsáját, így ha éppenséggel úgy tartja kedvem, hogy csak holnap délután eresztek ki némi pisát magamból, akkor is ő szépen ott fog csücsülni addig is a kád szélén és tátott szájjal figyeli az eseményeket, mert ha nem, feljelentem a Ringyók Nemzetközi Erkölcsi Szakszervezeténél. Erre aztán áldott kussban tölti ő is meg én is a következő másfél órát.

Hanem aztán egy idő után egyre kínosabbá kezd válni ez az egész dolog. Rájövök, ha nem produkálok valamit, az életünk hátralévő részét itt fogjuk tölteni. Ha meg feladom, azzal beismerem, hogy mekkora teszetosza faszjankó vagyok. Kitalálom hát, hogy átverem a ringyót, és akkor én is meg ő is jól jövünk ki a dologból. Először arra gondolok, imitálni fogom a vizeletcsobogás hangját a számmal, de ez persze kissé feltűnő lenne. A második legjobb megoldás mellett döntök hát: óvatosan kicsúsztatom a nyakkendőmből a nyakkendőtűmet, a vécé tartályának fémcsövén kihegyezem kissé, és pont olyan tájékon próbálom a lágyékomba döfni, hogy annak hegye a húgyhólyagomba hatoljon, és a frissen keletkezett haslyukon keresztül kispricceljen belőlem a meleg pisa – technikailag tehát igenis hugyozok, és mindenki kiszabadul ebből a fürdőszoba-csapdából. Épp azt próbálom megsaccolni, hol a faszomban lehet pontosan a húgyhólyagom, amikor megcsörren a prostituált mobilja. Rászólnék, hogy legalább levehetné a hangot, amikor épp kuncsafttal van, de aztán rájövök, pont jól jön nekem ez a kis figyelemelterelés, így még azt se bánom, hogy beleszól a kagylóba. Már épp átszúrnám a bőröm, amikor a ribanc felsikolt, én meg ijedtemben kiejtem a kezemből a tűt.

– Mi a fasz? – morgok.

– Haza kell mennem! A 3 hónapos kislányom túllőtte magát! – sipákol, de leállítom: – Na azt már nem! Abban maradtunk, végignézed, ahogy pisálok, hát ülj csak a seggeden, különben feljelentelek a Ringyók Nemzetközi Erkölcsi Szakszervezeténél. Picsa!

Reszket, folynak a könnyei, de csak visszaseggel a kádra, miközben a festett körmét rágja. Meg fog halni, ó bassza meg! – ilyesmit motyorászik az orra alatt, közben néha rám kiált: – Hugyozz már, te átkozott szarfaszú gecikupola!

Én meg épp azon vagyok, hogy észrevétlenül felvegyem a földre ejtett tűt, és hasba szúrjam vele magam, de nem megy azért túl gyorsan a dolog.

– Mit hajolgatsz ott? Pisálj már! – ripakodik, majd a haját kezdi tépni: – Nem, én ezt nem bírom, mennem kell! Nem érted? Meghal a gyerekem!

– Menj csak, persze, de a szemedet hagyd itt ringyó, mert ha nem nézed végig, ahogy pisálok, a nyakadon lesz a ringyó-erkölcsrendészet! Mind a két szemed, baszki, mert mind a kettőért fizettem ám!

– Jól van baszod, ha így hát így, azt hiszed a lányom élete nem fontosabb, mint a szemem világa? – kel ki magából, majd felugrik a kád széléről és matatni kezd a tükör alatti szekrényben. Megragadja a fogkefémet, a magasba emeli és felkiált: – Ezt érted teszem, kicsi Alinda! – Azzal a szemébe szúr vele, és sikoltva elkezdi kipiszkálni a szemgolyót az üregből. Vér spriccel a csempére, a csatornavízzel töltött nyákos szövetlabdacs pedig szép lassan kifordul a fejéből, majd elvégzi a másik szemével is ezt a műveletet, miközben malacként visít és azt sikoltozza, hogy: – Alindaaaa!

Ez egy kibaszottul őrült – gondolom, miközben a tűvel megpróbálok a saját lágyékomba szúrni. A megvakult örömlány a vérében tapicskolva igyekszik négykézláb kijutni a fürdőszobámból, de nem találja az ajtót, fejjel újra és újra a csempének vágódik, én pedig felszisszenek, ahogy magamba szúrom a tűt, miközben a két kifordult véres szemgolyó a fürdőkád széléről kíváncsian vizslat. A nyakkendőtű végre átszúrja a húgyhólyagom, és véres pisa kezd spriccelni a haslyukamból. Vidám piruettezésbe kezdek a fürdőszobában, a hasamat nyomkodom, ami úgy lövell, mint egy bálna, összehúgyhólyagvizelve a kipiszkált szemgolyókat, és a sikoltozó csupa vér arcú kurvát.

– Nézed csak, pisálok bazmeg, pisálok miközben nézel! – lihegem a kikapart fejébe, homlokáról az ásító húsüregekbe csorog a testmeleg vizelet.

És ekkor angyali harsonák szólalnak meg, talán pont Robert Schumann Hat koncert etűd Paganini capriccióira című darabját játsszák, és megjelenik a fürdőszobában a kis Alinda szelleme. A csecsemő olyan, mint egy lebegő lila szilva, egy levitáló pöfeteg, egy heroinos tűkkel teliszúrt kis kaktuszfakír, egy kis pehelyszőrös izzadáscsönd – meghalt tehát, és eljött, hogy búcsút intsen anyjának, akit épp koponyán pisálok a hasseben keresztül, és azért is, hogy különös tanulságokat vonjon le fürdőszobai époszunkból: – Anyám! – zengi a gőgicsélő kábszerhólyaglény. – A heroinnal együtt belém petézett a felismerés: eltévedt elektromosság vagyunk valami szaros villanykörtében, ami egy mexikói húgyozda retkes terébe köhög fényt, hát nem bánom, hogy kiégtem, hugyozzék csak csöndben az amigó, miközben távol a kokainszedő asszonyok áriáznak – mondja a megvilágosult csecsemő.

– De felvágták a nyelved, Alinda! Ezért szoptattalak? Ezért heroinoztalak? – nyivákol a szemtelen ribanc, de a lebegő csecsemő folytatja: – Anyám! Isten az IKEÁ-ból vásárolt minket, de világ életében szarul rakott össze – mert a tervrajzokból vitorlázó repülőgépet hajtogatott a Belzebub, aki mind a Napba hajigálja őket. Repülj, te kicsi szar, mondta nekik. És azok repültek. De hát hová illik a lélek? Az egy sima oldalú, stancolatlan puzzle darab, amit mindig kivet magából az összkép, erre jöttem rá, ó anyám, meg arra, hogy egy irgalmatlanul nagy retkes kurva vagy, mert itt nézed, ahogy egy faszi a hasából hugyozik, miközben én odahaza döglődöm, hát feljelentelek a Ringyók Nemzetközi Erkölcsi Szakszervezeténél, te koszladék!

És mintha szappanbuborék pukkadna ki, volt Alinda, nincs Alinda, csak én állok ott, meg a saját vérében, csarnokvizet sírva vergődő kurva, s a távolban elhagyott HÉV-állomások magánnyal kivakolt pisáldái sóhajtoznak rég látott gyermekeik után.

Szóval így tanultam meg nyilvánosan vizelni.

Kiderül, hogy a szomszéd házba érkezett újszülött első székletét, azaz szakszóval magzatszurkát Rákay Philip, a jobboldali filmgyártás feltörekvő, lángoló pallosa, propagandafellinije, vármegyekubrickja rendezte, és a látványvilága vetekszik a Trónok harcával; magam is útra kelek hát, hogy megtekintsem.

Hozzáteszem, jókedvemből nem szoktam újszülött csecsemők bélsarát nézegetni, vagy legalábbis nem túl hosszan, mert nem köt le a dolog – inkább a kosztümös történelmi drámák érdekelnek –, de miután kiderül, hogy a Nemzeti Filmintézet Filmszakmai Döntőbizottsága négy és fél milliárd forint támogatást szavazott meg a szomszéd társasházban élő csecsemő első székletére, én se tudok ellenállni a dolognak.

El sem lehet téveszteni a helyet: a szomszéd társasház fölött egy nemzeti színű betlehemi csillag ragyog, érkeznek is minden országból a királyok ajándékokkal alaposan megpakolva. Vagyis hát csak azokból az országokból, ami egy kicsit is számít: Oroszországból, Észak-Koreából, Kínából – van bőven náluk arany, mirha, tömjén meg oszlatógáz. Beállok hát én is a sorba, mert fúrja már az oldalam, mit tud egy négy és fél milliárd forintos csecsemőszéklet, közben pedig szégyenkezem, mert nem hoztam semmiféle illatosítót vagy tömegkergetésre alkalmas rendvédelmi eszközt ajándékba a gyereknek. Szerencsére kiderül, nem is kell: a nemzeti szart ingyen beletörlik bárkinek az arcába.

Látod, ott csücsül a szent anya, ölében a pár napos Tódorral – kissé beesett arcú, nyúzott csecsemő, de nem lehetett könnyű neki egy több milliárdos Rákay Philip produkcióval a seggében világra jönni. És ott van nicsak a szent magzatszurok is – egy befőttesüvegben lebeg a karakterfejlődéssel, nemzeti érzülettel, ugyanakkor látványos akciójelenetekkel megpakolt babaszar, amibe az alkotók mint egymásba kapaszkodó kis cérnaférgeket még szerelmi szálakat is képesek voltak csempészni. Aprócska szeretkező történelmi figurák, levágott fejek és hősiesség lebeg ebben az újszülöttkulában: a terv az volt, hogy ez a széklet átfogó képet nyújt majd a magyar történelemről, és a kavargó bélsárfelhőt nézve úgy érzem, ez sikerült is neki – ott van benne az Aranybulla, a márciusi ifjak, de még a benzinárstop is.

Órákon át elnézegetném ezt a sötét felhőként lebegő babaszékletet, de hamarosan megkopogtatják a vállam, hogy ideje átadnom a helyem másnak. Megszédülten támolygok ki a társasházi lakásból, és mint igényes férfinézőt, akire mázsás súlyként zuhant a filmművészeti és kulturális megüdvözülés, rögtön egy kérdés kezd foglalkoztatni: van vajon ennek a történelmi újszülött-székletnek pornó verziója is?

*

– Most biztos azon jár az esze, hogy van vajon ennek a történelmi újszülött-székletnek pornó verziója is?

Alig lépek ki a társasházból, máris lepisszeg egy ballonkabátos fickó ezzel a mondattal. A gyér utcai világítás fényében nem ismerem fel rögtön, de aztán rájövök: hisz ez Rákay Philip, a jobboldali filmgyártás feltörekvő, lángoló pallosa, propagandafellinije, vármegyekubrickja. Azt mondja a zseni rendező, hogy szép, szép hogy ingyen kenegeti a kormány a babafekáliát az állampolgárok arcába, de ő azért szeretne némi pénzt is látni a dologból, hát egyben elkészült a pornó verzió is, amit picsafüst 3000 forintért én is megtekinthetek.

– Sok pina van benne! – biztat a szép reményű filmrendező, és ki ne akarna vulvákat látni egy újszülött székletében, összekaparom hát a pénzt. Bölcs Vergiliusom a szomszéd utcába vezet, ahol egy zárt garázsajtón kopogtatni kezdi a Kossuth nótát. Erre rögtön beengednek: a homályos fénnyel kibélelt térben izzadó magyar állampolgárok ácsorognak egy nagy befőttesüveg körül, és a faszukat markolásszák – izgatott ujjaik között valósággal reszketnek a nyákos férfi-gombakinövések, melyek csillogó kalapján korcsolyázik a sarokba akasztott villanykörték visszatükröződő fénye. És ott, ott, a befőttesüvegben ott lebeg a nemzeti magzatszurokpornó, a végtelen, gomolygó babafekália-erotika, ami friss, és ősi, mint a dinoszauruszokból kifőtt életakarat, afféle boldog tinta, ébenszín turulgeci – Philip kiürülhetetlen anyai büszkeséggel figyeli a gomolygó pornóürüléket, tán még a teje is megered, én pedig transzba esek, letolom a gatyámat, és csatlakozom a lankadatlan barlangtestek tulokcsapatához – igen, ez valamiféle transz, újra és újra elélvezünk, de egyszerűen képtelenek vagyunk leállni: a befőttesüvegben kavargó bébifekáliában végtelen erotika energiamezők nyújtózkodnak, ismert és eddig ismeretlen nemiszervek, erogénzónák, ánuszok, szaporító-nyulványok és felfedezetlen szexuális pózok tervrajzai tülekednek a figyelmünkért – ez a magzatszurok a kiapadhatatlan érzékiség lámpalávája, a kozmikus őspornó, mi pedig máris elkárhoztunk az áldott nemzeti szexörömtűzben – mint legyek a ragadós papíron, vergődünk, élvezünk, de képtelenek vagyunk leállni, és ott fogunk szobrozni még akkor is, amikor már a gerincvelőnket kell kilőni a húgycsövünkön keresztül. Ekkor különös, barna felirat rajzolódik ki a befőttesüvegen: SEGÍTSÉG! Ezt üzeni nekem a szexőserő-babafekália, és rájövök, a végletesen erotikus kakaentitás ugyanúgy rab itt, mint mi: egy toronyba börtönzött hercegnő, aki szarkolbászból font haját lengeti előttem, hogy felmásszak rajta és kimentsem ebből a végtelenített szaporító pokolból.

– Kiszabadítalak, hercegnőm! – fogadkozom, és erőt véve magamon, letolt gatyával kikecmergek a garázsból. Egy sarki non stop boltban veszek pelenkát, majd a Kossuth nótát kopogva visszamerészkedem az erotikus arénába, ahol a transzba esett férfiak voltaképp észre sem veszik, hogy lecsavarom a szent befőttesüveg tetejét, és a Pampers pelussal felitatom mind a babafekáliát. Pár óra múlva már egy reptéren ácsorgunk, én és a szöktetett hercegnő, készen rá, hogy elhagyjuk az országot. A mögöttem lévő fickók nyáladzó idiótaként bámulják a kezemben tartott szaros pelenkát.

– Ne bámuld már úgy azt a kurvát! – ripakodik rájuk a feleségük, de még ők is izgatottan méricskélik a barna pelust. A repülőn már minden utas magához nyúl, betölti az utasteret a nemi váladék bódító illata. Elszabadul a pokol: a légikísérők próbálják az utasokat nyugtatni, de amikor megpillantják Rákay Philip szarerotikás Frankenstein-szörnyét, az Istennőt, már ők is magukat ujjazzák. Ám az igazi gondok akkor adódnak, amikor már a pilóta is ott tobzódik az álló botkormányával és légyként köröz a szaros pelus körül.

– Úristen, ki vezeti a gépet? – kérdezem, de ekkor már rég zuhanunk: bele egyenest az óceánba. A becsapódást csak én élem túl, miután kiugrom az egyik vészkijáraton, ejtőernyőként használva a szaros pelust. Napokon át sodródunk – próbálom a víz fölött tartani a pelenkát, nehogy a sós vizű hullámok kimossák belőle az értékes szarfrodiziákumot. Hamarosan egy lakatlan szigeten kötünk ki, ahol végre földi Paradicsomra lelünk a drága magzatszurok-Évámmal. Élettől zsong mögöttünk a dzsungel, miközben a parton heverészünk, és lágyan cirógatom az érzéki fekáliát – nem messze az emlősszarszag-eksztázistól megveszett bálnák vetik ki magukat a partra, gigantikus kígyópéniszükből spermát lőnek az égre.

De minez persze csak fantázia: a valóságban még mindig ott állok a farkukat verő kárhozottak csoportjában, sose mentem el pelust venni, hogy is tudnék kiszakadni ebből a mágikus maszturbációs varázskörből, ebből a démoni orgazmusbéklyóból. Állunk, száradunk, szökik az életenergiánk, egy koszos garázs padlóján csomósodik, a pornófekália pedig közben segítségért kiabál, és így robogunk bele a fájdalommal és élvezettel kibélelt lényegtelen megsemmisülésbe. És miközben egy utolsó ejakulációval a lélek fehérjéje is kicsapódik belőlem, arra gondolok, azta baszki, ennek a Rákay Philip kárhozatnak tényleg vetekszik a látványvilága a Trónok harcáéval.

Talán arra gondolsz, túl sokat verem a farkam, csak mert a sok húzogatástól teljesen kiszárad és hámlani kezd rajta a bőr, majd az asztal alatt száradt falevélként gyűlő faszhámszövet-kupacok szép lassan összeállnak a Makkhámlás Mikulássá, ami ajándékot csempészik a környékbeli gyerekek ablakba tett kis csizmáiba.

De nem arról van szó, hogy mániákus fitymahúzogató vagyok, csupán azt, hogy én és a netes pornósztárok egész évben azon fáradozunk, hogy boldog legyen a környékbeli lurkók decembere – igaz, a legtöbb csak ijedten sikongat, amikor a beszáradt, pillanatragasztó szerű fitymahámlásból összeállt szövetmúmia bekukucskál az ablakukon az éjszaka közepén, és az is igaz, hogy a Makkhámlás Mikulás egyedül bőrszövetforgácsot tud ajándékként a cipőjükbe kaparni, ám a száradt, ondószagú bőrlemezkék szépen kibélelik azokat a cipőcskéket, és melegen tartják a lurkók lábát egészen márciusig.

Ott ballag már a Makkhámlás Mikulás a téli éjben, mint formátlan csiga, lemezkés kukac vergődik a fagyos utcákon, faszprézli a subája, faszprézli a cipője és bizony leng a faszprézli szakálla – bőrsejthangszálai rezegnek, ahogy artikulálatlanul hörög bele az éjszaka torkába. Szerencsére nem sokan figyelnek fel rá, az emberek woltos futárnak nézik, ám egy idő után gyanús lesz mégis, hogy nem gázol el senkit, hát ráhívják a zsarukat. Hamarosan kopognak az ajtómon, ott ácsorog két egyenruhás faszi és a megbilincselt bőrszövetszörnyszülött.

– Ez az izé magához tartozik? – kérdik. Másnap már egy dutyiban csücsülünk én és a faszszövettélapó, és nem áll túl jól a szénánk: a zsaruk megtalálták a környékbeli gyerekek cipőjén a DNS lenyomatom, vélhetően azt képzelik, elkapták a környék lábfetisiszta pedofilját, aki körbejár, és a farkát dörzsölgeti az ablakpárkányba tett kiscipellőkhöz. Ami technikailag igaz is.

A dutyiban elkeserítő állapotok uralkodnak: az hagyján, hogy törött a vécé, patkányok élnek a priccsre dobott penészes matracban, de nincs online pornó. Unalmamban a Makkhámlás Mikulást hallgatom, amint a Suttog a fenyvest dünnyögi, de viszonylag nehéz rá kiverni. Pedig egész jó kis szökési terv fogalmazódott már meg a fejemben: addig rángatom a sok fitymasúrlódástól kiszáradt farkam, míg a cellát teljesen beborítja a faszhámlás, a friss bőrszövetet aztán a hámsejtmikuláshoz tapasztom, mintha csak hóembert gyúrnék, az pedig csak nő és nő, míg godzilla méretű nem lesz – akkor a pöcsprézliszörnyeteg szétveri a cella falát, a vállára kap és belesétálunk a decemberi holdsütésbe, menetben még leborítva egy-egy emeletes házat. De a faszhámlásfantom nyekegése hamar lelohaszt. Ekkor új ötletem támad. Nekem is jár egy telefon, szólok hát az őrnek, majd vigyorogva térek vissza a hívás után a cellámba.

– Egyet se félj, faszforgácsmikulás, hipp-hopp kikerülünk innen! – biztatom a szövetcafat-jótevőt, de vélhetően nem fog fel semmit a szavaimból, hisz mindkét agyféltekéjét makkszövet alkotja.

Szomorú az ilyen értelmetlen egzisztencia – gondolom, majd a patkányos priccsre fekszem, és húzogatni kezdem a faszomat.

Hamarosan megremegnek a börtön falai. A rácson túl az asztalnál csücsülő őr riadtan pattan fel, és azt kiabálja: – Földrengés!

De én csak vigyorra húzom az ajkam, és azt felelem: – Rosszabb. Kaját rendeltem.

És akkor kirobban a börtön fala: súlyos téglák repkednek, ahogy bezúdul a térbe robogóján a Wolt futár. Az őr előkapja a fegyverét, de késő – a kajaszállító átrobog rajta, éles reccsenéssel törik ketté szegény fickó gerince, majd a kajafutár biztos ami biztos visszatolat, és a koponyáján is áthajt párszor, utána pedig a cellarácsoknak ugrat, lyukat üt rajta, és átnyújtja a rendelt kínai tésztát.

– Ezek a woltosok aztán nem baszakodnak! – füttyentek, majd kirohanok a cellából. Szerencsére a halott, vérben fekvő őr zsebében találok némi pénzt, így a futárt is ki tudom fizetni, majd a faszszövetmikulással kisétálunk a cella falán ütött tágas lyukon. Odakint havazik. A távolban a gyerekek mikulás dalt dünnyögnek. Cipőikben ropog a faszprézi bélés, ahogy lépkednek.

– Szép kis kaland volt ez, pöcsmiki, de azt hiszem ideje, hogy leszokjak végre a faszverésről… – Veregetem meg a hámszövet lény vállát, majd átgondolom, és hozzáteszem: – Vagy inkább beszerzek egy tubus kézkrémet.

A Makkhámlás Mikulás felnyög és mormog valamit érthetetlen száraz bőr-nyelven. Valószínűleg azt kérdi,  hogy hozunk akkor ezen túl boldogságot és reményt az emberek életébe Szent Miklós estéjén, hisz a világ talán még sosem szomjazott ennyire az örömre. És ekkor remek ötletem támad.

Bár otthon a gép elé ülve nagy a késztetés, hogy rögtön egy pornóoldalt nyissak meg, végül csak ellenállok, és elkezdek kaját rendelni a fronton harcoló ukrán katonáknak. A többit bizonyára te is láttad a tévében: ahogy Wolt futárok lepik el a harcteret vadul berregő robogóikkal, az apokalipszis lovasaiként sorakoznak fel a horizonton, majd áthajtanak az orosz tankokon és katonákon, és az égig spriccel a vér – ahogy ropog a csont, és elhallgatnak végre a fegyverek. Az ukrán katonák alig hisznek a szemüknek: a vérben ázó futárok gyrosokat és pizzákat nyújtanak át nekik, mögöttük pedig halmokban fekszenek az elgázolt orosz katonák és a hadi járművek roncsai. Estére véget is ér a háború – Zelenszkij dürümöt harapdálva mond köszönetet a bátor woltosoknak. Persze az igazi jó tevők én és a faszprézlimikulás vagyunk, még ha a történelemkönyvek nem is fognak megemlékezni rólunk.

- Nincs miért vigadni, halottak fekszenek ameddig a szem ellát, a béke mindig a halál sejthalmazából csomósodik össze, egy virág, ami a temetőben nő, és gyökerei a fáradt csontok köré gabalyodnak - motyogja lemondó hangon a bőrcafattélapó, ám a faszkulás nem tudja elrontani a kedvem - szegénynek mindkét agyféltekéjét makkszövet alkotja. Igenis jó érzéssel tölt el, hogy tehettem valamit a világért. És ez talán a világ legjobb érzése?

Nos, talán csak a második - döntöm el. Majd húzogatni kezdem a pöcsöm.

A népszámláló biztos kissé értetlenül áll azelőtt, hogy ketten élünk egy lakásban, mind a két személy én vagyok, egyszerre vagyok nagykorú és kiskorú, illetve hogy abból szerzem a jövedelmem, hogy a saját kiskorú énemet futtatom prostituáltként. Azt mondja, nincs ilyen rubrika a népszámlálásos papíron. Azt mondom neki, hogy akkor szar a papírja.

Mindenesetre el kell neki magyaráznom az egész helyzetet, hogy valamit azért beírhasson: hogy mennyire nem bírtam már anyagilag a drága rezsit, és hogyan fedeztem fel takarítás közben egy segglyuk szerű féreglyukat a régi, zöld kanapé mögött, amin átpréselve magam voltaképp utazni tudtam az időben. Hogy hogyan ugrottam vissza a múltba 25 évet, és találkoztam 11 éves kori önmagammal. Hogy mekkora ajándékot kaptam ezzel a sorstól, hisz így megszólíthattam fiatalkori önmagam, pont mint abban a Karinthy novellában, és bár felhívhattam volna a figyelmét a jövő veszélyeire, a hibákra, amiket el kell kerülnie az életben, végül mégis inkább úgy döntöttem, hogy átráncigálom a jelenbe, és prostiként futtatom a földszinten lakó pedofilok körében. Hogy most is ott tartom gyerekkori önmagam a szekrénybe zárva, éjszakánként pedig a jajveszékelését hallgatom, és hogy véres rózsaszín geci csorog az apró, szétkúrt seggéből. Azt is elmondom, hogy hányszor próbáltak már a szomszédok feljelenteni, amiért szexuálisan kihasználok egy kisfiút, ám végül mégsem tartóztattak le, mert akár hogy is nézzük, jogilag a saját testem árulom.

– Jó. Akkor beírom, hogy van egy gyereke… – Vakarja a fejét a népszámlálós nő. – De akkor írjam be azt is, hogy kapcsolatban él… egy azonos neművel?

Ezt kikérem magamnak, közlöm, hogy sosem nyúltam még magamhoz. Akadtak perverzek, akik sok pénzt fizettek volna, ha végignézhetik, ahogy megkefélem saját fiatalkori önmagamat, de mondtam nekik, hogy húzás apafej, én csak rendes, tisztességes pedofilokat engedek be a házba, az efféle idővonal devianciáknak nincs helye a lakásomban. Ráadásul amióta mindenféle szőrös pasik molesztálják a kiskori énem, én is félek az emberi érintésektől, mert emiatt poszttraumás stresszben szenvedek.

– Poszttraumás stressz… Az valami LMBTQ-s dolog? – kockáztatja meg a kérdést a népszámláló biztos, majd sóhajt, széttépi a papírt, közli, hogy azért utálja mindenki a buzikat, mert kurva bonyolultak, és eltakarodik végre a lakásomból – pont időben, mert már érkeznek is a földszinti pedofil férfiak, hogy seggbe rakják a gyerekkori énem. A szakállas pasik hatalmas, egybegabalyodott ördögszekérként pörögnek felfelé a lépcsőn, mindenre ki vannak éhezve, ami 18 évnél fiatalabb. A tavaly cserélt ajtó kilincsét nyalogatják, az egyik a két éves szőnyeghez dörzsöli a mellbimbóját, még a pénzt is megszagolgatják, amit csak pár éve nyomtathattak, mielőtt átadnák nekem. Átnyújtom a gyerekkori énemet fogva tartó szekrény kulcsát nekik, és átbattyogok a szomszédos helyiségbe sírni. Ami ugyanis a kiskori énemmel történik a másik szobában, egyből felbukkan bennem emlékként, a fájdalom és szégyen magfúziói jelzőtüzek elmém dróthálós őrületéjszakájában.

Így élünk-éldegélünk kiskori énemmel a lakásban – nyöszörgünk, mint a megrugdosott kutyák, de legalább a rezsit ki tudjuk fizetni, és a radiátor felmelegíti a húst, ami penészgombaként benőtte szenvedő lelkünket. Ám aztán egy éjjel megérkezik az időskori énem, hogy prostituálja a seggem.

Éjfél körül különös zajra ébredek: a lakást a hold homályos, sápadt fénye béleli ki, az ablakon túl a hideg októberi szél tépkedi a fák ágairól a száraz leveleket. A szekrényben többszörösen megerőszakolt kiskori énem nyöszörög és vérspermás buborékok pukkannak szét kitágult segglyukán, mint a fiatalkori álmok szomorú, üres léggömbjei. A zaj ami ébreszt a régi, zöld kanapé csikorgása és nyöszörgése, ahogy lassan elmozdul a padlón: rádöbbenek, valaki vagy valami a heverő mögötti féreglyukból küzdi épp kifelé magát, az tolhatta el a bútort. Az éjjeli szekrényre tett zseblámpa után kutatok. Amikor nagy sokára az ujjaim közé akad, fehér fénysugár vágja ketté a feketeséget. Bizonytalan lábakon botladozom ki az előszobába, és kifut a vér az arcomból attól, amit a lámpa reszkető fényében megpillantok: épp egy ronda, idős férfit szül az ánusz alakú féreglyuk, mintha csak egy ocsmány, száraz, ráncos szart készülne a padlómra pottyantani. A vén fickó – akiben halványan felfedezem azért a saját vonásaimat – eközben nyüszít, majd amikor megpillant, kapkodni kezd felém madárijesztő szerű kezével.

– Gyere ide, fiú! Hadd áruljam a kis segged! – üvölti fogatlan szájával, és ekkor döbbenek rá, hogy bizony a jövőben is kurva magas lesz a rezsi, ha 70 évesen is ehhez kell folyamodnom. A vén fasz ekkor kifordul a kozmikus seggféregjáratból, és csúszni-mászni kezd felém a padlón, mint valami koporsóból kiokádott élőhalott – ledöbbenek rajta, idősként milyen visszataszító leszek, a szemeimben annyi emberség sincs már, mint egy mélytengeri rákban – a sok éves anális abúzus, és saját magam kihasználása torz véglénnyé bontott, amit az idő vasfoga többszörösen pépesre aprított már.

– Gyere fiúcska! – hörög a jövőénem, de nekem semmi kedvem hozzá, hogy futurisztikus pedofilok bökdössék a belem high-tech jövőfaszukkal, úgy döntök hát, kész, ennyi, öngyilkos leszek: fogom hát a zseblámpát, és egy kibaszott nagyot ütök vele a saját vén koponyámra. Az időskori énem hörögve terül ki a padlón, de nem állok le: újra és újra lesújtok az otromba fejre, a gyönge koponya kókuszdióként loccsan ki, vérrel és ragacsos agyvelővel áztatva át a szőnyeget.

– Ki hallott ilyet! Árulni a fiatalkori énedet, te vén perverz! – ordítok. Majd amikor már csak nyákos szivacs marad a fejből, szuszogva összeesek, és elájulok. Reggel aztán az első amit ébredés után megpillantok, az a saját időskori, vérbe fagyott holttestem ott az előszobában. Már épp azon töröm a fejem, hogyan szabadulhatnék meg a hullámtól, amikor ráeszmélek: a földszinten élő pedofilok mellett él egy lakásnyi nekrofil is, talán könnyebb lenne a rezsit fizetni, ha árulni kezdeném a jövőbeli hullám aszott, döglött seggét.

És bizony dől a pénz. Az egyik szobában a kisfiú énem kúrják, a másikban a szétvert fejű, belilult öreg hullámat kefélik, én pedig a harmadik szobában sírok. Magas élet. Kiderül aztán, hogy a földszinten a pedofilok és a nekrofilok szomszédságában élnek a pedofil-nekrofilok, akik szép összeget kínálnak, ha a fiatalkori énem leszopja az időskori énem rothadó hulláját. Korábban erre talán azt mondtam volna, hogy az efféle idővonal devianciáknak nincs helye a lakásomban. De aztán rápillantok arra a vaskos bankókötegre…

Szóval itt fekszem most az ágyon, és próbálom befogni a fülem, hogy ne halljam a szomszéd szobából érkező hangokat. Az asztalra tett pénzkötegre koncentrálok. Még júliusban is fűthetek, ha akarok, győzködöm magam. És bár a zajokat ki tudom zárni, a frissen érkező emlékeket nem. Azokat a szörnyű emlékképeket, amiket most él át a kiskori énem alig pár méterre tőlem. Látom a halott időskori énem rothadó, sejthalált izzadó lila pöcsét, ahogy lassan a kis számba csúszik, mint valami bűzös, koporsó aljára tapadt hatalmas féreg. Körülöttem a nekrofil-pedofilok maszturbálnak, és megkérnek, hogy csókolgassam a saját szétvert fejű idős énem agyvelővel beborított ráncos faszát, hogy nyaljam le a saját vérpempős, rohadt szürkeállomány-maradványom a löttyedt makkról. Én pedig arra gondolok, hogyha most érkezne a népszámláló biztos, nehezen tudnám elmagyarázni neki az itthoni helyzeteket. Meg hogy lehet, hogy ez az egész az EU és Ursula von der Leyen hibája. Ha nem szankcionálják Oroszországot, és emiatt nem kerülne sokba a gáz, sose kellett volna kisfiúként leszopnom a saját oszlásnak indult hullámat.

Elvégzek egy OKJ-s tanfolyamot, hogyan kell nem létező rákos gyerekeknek pénzt tarhálni az utcán.

A támogatott képzés során megtanuljuk, miként lehet letölteni az internetről lehetőleg nem vízjeles fotót egy lélegeztetőgépen fekvő hat-hét éves gyerekről és hogyan kell az utcai járókelőknek előadni, hogy a gyógyulására gyűjtünk. Az igazán profik pszichológiai profilt is felállítanak az elképzelt haldokló gyerekről: a kis Ágota például imádja a kutyusokat, és Csöpi kutya minden este utána vonyít, mióta kórházban fekszik. (Aki rafinált, Csöpi kutyáról is tölt fotót a netről.) Dömötörke pedig bár sosem szeretett templomba járni, amióta leukémiás minden reggel és este a jó istenkéhez imádkozik, hogy vegye ki a rákot a véréből.

Korábban a kormánymédiánál dolgoztam, de úgy gondoltam, ideje váltani egy lelkileg kevésbé megterhelő melóra: így miután megkapom az OKJ-s bizonyítványt, széles vigyorral a képemen, egy kinyomtatott rákos gyerek képét lobogtatva rohanom le a gyanútlan járókelőket: valósággal az arcukba tolom a haldokló kiskorú internetről lelopott fotóját, elmesélem nekik, hogy ha nem adnak pénzt, a kis Jánoska nem fogja megkóstolni a nyolcadik születésnapjára sütött dobostortát, ellenben a férgek jól laknak majd a zsenge húsából. Szóval profin tolom; ám minden hiába: süket fülekre találok, senki sem ad pénzt a nem létező kisfiú gyógyulására. És ekkor rádöbbenek, mi lehet a baj: hisz az utca telis-tele van rákos kölykök fotóját mutogató pénzlejmolókkal – alig lépsz kettőt, máris a képedbe tolnak egy hideg orvosi műszerek jászolában fekvő haldokló kisdedet. Belátom, ennyi versenytárs mellett nehéz lesz érvényesülni.

Este elalvás előtt aztán megvilágosodom: marketingtanácsokat böngészek a neten, hisz voltaképp ez az egész marketing. Amikor a járókelők megpillantják a haldokló gyereket, akin segíthetnének, lelkiismeretfurdalásuk lesz, én pedig erre árulok gyógyszert. De a versenytársaim is ugyanezt teszik, hogy tudnék akkor kitűnni?

"Merj nagyot álmodni, merj radikális lenni", "kelts minél nagyobb figyelmet", "különböztesd meg magad élesen a versenytársaktól" – efféle megoldásokat osztogatnak a marketing szakemberek, én pedig gondolok egy merészet, és letöltök a netről egy egészséges, a kertben futkorászó kisfiúról készült fotót, akit rögtön el is nevezek magamban Béninek. Reggel aztán döbbenten mered rám az egyik járókelő, amikor előadom, hogy arra gyűjtök pénzt, hogy rákossá tegyek egy egészséges lurkót.

– Miért adnék pénzt arra, hogy rákos legyen a kisfiú? – habogja egy középkorú férfi felháborodva. Én pedig megköszörülöm a torkom, és előadom az előre megírt kis monológom.

– Gondolja csak végig, mennyi igazságtalanság érte önt az élete során, akár mondjuk csak az utóbbi pár évben. Hogy mennyi szart zúdított a nyakába az élet, a munkahely, az otthon, a politika, és persze maga a jó Isten. Hol háború van, hol koronavírus van, van hogy nincs cukor, van hogy nincs fűtés. És ön csak nyel és nyel, és hagyta hogy igazságtalan legyen magával az élet, miközben próbált mindenkivel jót tenni! És mi haszna volt? Csak az, hogy előbb-utóbb elhasználódnak az idegei, a rák kezd nőni a maga testében is. Nem lenne jó egy kicsit visszavágni a kurva életnek? No nem valaki közvetlen ismerősét bántani, hanem belerúgni egy ismeretlenbe, elvenni kicsit valakinek a boldogságából, mert a rohadt égbe már, nézze meg a kis szaros Bénit, milyen kibaszott jól érzi magát abban a kertben, semmire semmi gondja, nem úgy mint magának. Meg kéne leckéztetni, rá kéne döbbenteni, hogy elbaszott egy hely ez. Ha ad némi pénzt, egész nap rákot okozó mikrós popcornnal tömöm, kátrányos cigifüstöt fújok rá, a napra állítom UV krém nélkül, elkapirgálom az anyajegyeit, vagy radioaktív gázokkal fújom teli a gyerekszobáját. Egy szó mint száz, garantálom, hogy egy év múlva Bénike rákos lesz! Most aztán odacsaphat ennek a kibaszott kurva életnek, sőt, akár magának, a jó Istennek!

A fickó izzadni kezd, majd a kezembe csúsztat ötszáz forintot és elszelel. És így telik aztán nap: csak úgy dől a lóvé, mintha az egész város összefogott volna Bénike ellen. Telnek a hetek, és igazából már arra is futná, hogy CT gépet vegyek, amiben egésznap rákosra sütögethetném a nem létező lurkót.

– Nagy szerencséd, hogy nem élsz, kölyök – suttogom a fotón vigyorgó kisfiúnak. – Különben hamar megdöglenél.

– Szörnyeteg vagy! – vetik a szememre a versenytársak, rákos gyerekfotóikat gyürkészve izzadt ujjaik között. – Mi legalább egy képzeletbeli gyerek gyógyulására gyűjtünk, te meg a halálára!

Leszarom, mit mondanak az irigyeim. Telnek az évek, és ki se látok a lóvéból. Egy piros Lamborghinivel robogok az utakon, néha megállok, letekerem az ablakon és Béni fotóját lobogtatva azt ordítom: Ki akarja rákossá tenni ezt a kurva kölyköt? A járókelők pedig dobálni kezdik a luxusautómba a gyűrött papírpénz galacsinokat. A budai hegyekben van villám, luxusprostik szopják a faszom, méghozzá ingyen, mert miközben a makkomat lefetyelik a kikent képükbe tolom Béni fényképét: azt mondom nekik, minél jobban nyelik a gecim, annál rákosabb lesz ez a kisfiú, a torokizmaik pedig izgatottan kicsapolják a férfitejet belőlem. Álmomban piros szárnyú kis angyalka vagyok, egy tündöklő vérráktündér, aki az ovik fölé röppen, és fonott kosárkából szórja a tátott szájú lurkókra a varázslatos leukémiaport, a szenvedő emberek bosszúcsillámos rohasztó pollenjét. Millió és millió ember tüdővérköpéses haragja és takonygyűrűkkel eljegyzett bosszúörlődése vagyok, Isten magára hagyott gyermekeinek a csigaházba száradt sikolya, a saját gyermekeiket dühükben felzabáló szörnyszülöttek gégegödörbe temetett harci üvöltése – a rejtett vágy, hogy ha nekem szar, másnak is szar legyen csodálatos arkangyala.

Egy nap épp a jakuzzimban csücsülök és unottan bámulom a lehalkított 498 centis tévém gigaképernyőjét, amikor a saját arcképemet pillantom meg a híradóban. Sőt, egy csomó fotót magamról. A régi, képzelt rákos gyerekeknek pénzt gyűjtő versenytársaimat látom, amint egy riporter körül az én Forbes magazinból kiollózott fotómat lóbálják az utcán. Gyorsan hangot adok a tévére. Kiderül, hogy ezek a faszkalapok arra gyűjtenek ott a téren, hogy én rákos legyek.

– Megölte Ödönt! – harsogják, én meg egy szót se értek. Ki az az Ödön? Ám hamarosan kiderül ez is a híradóból: Ödön valójában Béni. Gyerekkorában fotómodell volt, számtalan kép készült róla, többek között olyan is, amikor a kertben rohangált. Ezt töltöttem én le és nyomtattam ki. Béni, azaz Ödön azóta felnőtt már, huszonéves fiatalember, vagyis csak volt: ugyanis a rák egy igen agresszív fajtája támadta meg pár hónapja.

– Ez a férfi ölte meg Ödönt! – harsogja a kamerába a portrémat rázva egy férfi az utcán, majd elmondja, csak úgy özönlenek az adományok rá, hogy én rákos legyek. Mar a lelkiismeretfurdalás. Tényleg én okoztam volna Béni halálát? Hirtelen elfog a vágy, hogy kimenjek a térre, és adjak egy zsák pénzt az adománygyűjtőknek, mert tényleg nem érdemlem meg az életet. Aztán rájövök: persze, miért ne, de ugyan mi a fenéért ők gazdagodjanak meg ebből? Másnap már magam járom az utcákat a tűzpiros Lamborghinimmel, és gyűjtöm a pénzt a saját leukémiámra. Az emberek pedig mélyen a zsebükbe nyúlnak, áldja meg őket érte a jó kurva Isten!

Másoknak hasogat a feje, vagy fájnak az ízületeik, ha nagy vihar készül, nekem huncut szilva herceg torta ízűvé válik tőle a fitymatúróm. De voltaképp ennyi is elég, hogy a kormány kinevezzen az Országos Meteorológiai Szolgálat új igazgatójává.

Az OMSZ korábbi vezetőjét az augusztus 20-ai szerencsétlen incidens miatt végezték ki nyilvánosan a Kossuth téren: vihart jósolt, tehát elhalasztották a tűzijátékot, de aztán csak nem jött fel zuhé. A jóslási kompetenciák hiánya miatt végül a jobb oldali publicista, Bayer Zsolt fejezte le egy rozsdás bárddal, aki az utolsó pillanatig állította, hogy nem fog kitörni az ukrán-orosz háború.

– Nos, én hetente csak egyszer mosakszom, és akkor sem mosom meg a farkam, hogy legyen bőven túróminta a fitymám alatt, amit aztán tudok íz alapján azonosítani, így meteorológiailag úgymond mindig képben vagyok – bizonygatom a kormányembereknek a felkészültségem, és mutatom is a gatyámból kikapart cékla színű makkhabot. Nem is kell sokat győzködnöm őket: beköltöztetnek abba a hatalmas VIP befőttesüvegbe, amiben eddig az Országos Meteorológiai Szolgálat vezérigazgatója lakott, van benne egy kis létra, ha eső közeledett, az OMSZ igazgató felmászott rá, ha jó idő volt, a földön csücsült.

– A létrát elvihetik, az én módszerem szofisztikáltabb! – közlöm a kormánytagokkal, miközben a saját faszváladékomat nyalogatom, és megállapítom, hogy kissé szilva herceg torta íze van, tehát ma szemerkélni fog csak az eső.

És így telnek a napok, a hetek és a hónapok: nagy embernek érzem magam, miközben pucéran egy hatalmas befőttesüvegben a saját mosdatlan faszomat nyalogatom, és hozzáteszem, soha ilyen pontos nem volt még az időjárás előrejelzés.

De aztán megint elkövetkezik augusztus 20-a. Egy nappal a jeles ünnep előtt a fitymatúrómnak határozottan vörösboros erdei áfonya-szilva zselével megbolondított zamatos, pikánsan fűszerezett szilvás íze van.

– Húha! Nagy vihar lesz! – jelzem. – Az ünnepséget bizony le kell fújni!

– Na, az lehetetlen! – közli velem a nemzeti ünnep biztonságos lebonyolításáért felelős operatív törzs egyik tagja. – A tűzijáték 12 milliárdba kerül, nem fújhatjuk le! Biztosan téved.

Válságtanácsot hívnak össze az óriási befőttesüvegben és körbekóstolgatják a fitymasajtot. Kis ezüstkanállal kapargatják a faszomról, és nyalogatják, mint egy főzőverseny szakértő zsűrije.

– Szerintem citromos-gyömbéres körtekompót íze van – jegyzi meg az egyik. A másik hozzáteszi: – Hántolt ostya és tökmag praliné szerű, de semmiféle szilvát nem érzek! Nem lesz tehát eső! A tűzijátékot megtartjuk!

Ekkor az asztalra csapok: – Én vagyok az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetőigazgatója! Ennek a becsomósodott faszváladéknak pedig kifejezetten szilva íze van! Veszélyeztetik az ünneplőket!

Az állukat vakarják, majd azt mondják, látod, még a szájuk is együtt mozog: – Kérjünk másodvéleményt!

Hamarosan megérkezik Bibe néni, az öreg vajákosasszony Celldömölkről. Arca repedező kenyércsomó, szaga akár a mosatlan műfogsorba ragadt záptojásé. De ilyen gusztustalanságot még nem láttál: a vén kurva a folyton átrendeződő, vastagon kidagadó visszereiből olvassa ki az időjárást, ráadásul azt, hogy huszadikán hétágra fog sütni a nap.

– Ez teljesen szakmaiatlan, ráadásul gyomorforgató! – csattanok fel, a szám széléről törölgetve a saját faszkörözöttemet.

– Jó, ezt intézzék el egymás között, mi szakmai kérdésekbe nem szólunk bele! – mondja az egyik kormányember, de ő se bírja ki röhögés nélkül. Kitakarodnak a giga befőttesüvegből, és ott maradok én, meg a Bibe néni, mint valami nagy akváriumban, vagy üvegarénában, és már köröz is körülöttem a vén satrafa, mint valami bicegős pankrátor.

– Emberek halhatnak meg! Le kell fújni az eseményt! – kiabálok, de a vénasszony csak kacag, és azt mondja: – Ó, de ha mégis jó idő lesz… Akkor viszont engem választanak meg az OMSZ igazgatójává!

– Csak a fitymatúrómon keresztül! – ordítok, mire repedezni kezd a kivénhedt boszorkány oszlopszerű lábán a ráncos, gyűrött papír szerű bőr, és véres, kék indaként kicsapódik belőle az egyik jövendőmondó ér, a hosszú cső nyálkás ostorként a csuklóm köré csavarodik, majd egy újabb követi: hamarosan mind a négy végtagomat leszorítja megannyi polipcsápként, medúzaszalagként rángatózó vénaindája, Bibe néni pedig kacag, torkában ezer és ezer villám csiklandozza egymást, és engem a magasba emel, mint valami újszülöttet, mintha csak áldozatként bemutatna a jóistennek.

– Én… vagyok… az OMSZ… igazgatója! Megtiltom! – sikoltom a vénamedúzának, az pedig még erősebb hahotába kezd: – Hát megbaszom én az igazgatót! – röfögi, és ekkor érzem, hogy az egyik lábából kinyúló izmos, kék gyökér a segglyukam körül kezd tapogatózni. A véres vénanyálkával bevont szövetcső hamarosan utat talál a végbelembe, felszisszenek, ahogy betolakszik a testembe.

– Na? Borúsnak látja még a jövőt, ó, igazgató úr? – hörög Bibe néni, miközben keményen kefél elszabadult visszerével. Ám ekkor akaratlanul is merevedni kezd a farkam, és ahogy előre-hátra rázkódom, töltényként repül róla a fasztúró egyenest a kék indákra. Az összecsomósodott pénisznyálka hab pedig mint a sav marni kezdi a szorongató csápokat. Bibe néni felordít.

– Jájáj, allergiás vagyok a szilvára! – sipítozik, de szerintem az igazságra allergiás ez a vén kurva. Ahogy röpködnek a fasztúrótöltények, mély lyukakat sütnek az öregasszony táncoló vénáiba, amin keresztül mint slagból spriccelni kezd a vér. Ahogy ömlik a vörös lé Bibe néniből, kiszabadulok a fogságomból, a nyanya meg eldől és rángatózik, mint valami agyon csapott légy, ami az utolsókat rúgja. És valóban: a vérrel együtt az élet is kiürül ványadt porhüvelyéből.

Ám ez végül nem sok mindenen változtat: az augusztus 20-ai tűzijátékot megtartják. Az eredmény 14 halott és 430 sebesült. Volt, akit lezuhanó faág temetett maga alá, mást menekülés közben tapostak agyon. A 120 km/h sebességű szél messzire sodorta a sikolyokat.

Persze végül az egészet rám kenik. Azt szajkózzák, a hirtelen feltámadó, tomboló viharra senki sem számított, hogy téves előrejelzést adtam, mert szélcsendes, nyugodt nyári estét ígértem. De én és a faszom tudjuk az igazságot. Az erős szilva ízt már sose tudom kimosni a számból.

Azonnali hatállyal elbocsájtanak, azóta hajléktalan vagyok. Mocskos, rovar páncéllá keményedett ruhámban ülök az utcán, és néha az égen sikló taréjos felhőket figyelem. Olykor mocskos ujjaimmal benyúlok a nadrágomba, és szájfényként az ajkaimra kenek némi fitymatúrót.

– Nagy vihar közeleg – motyogom a járókelőknek, de igazából senki sem figyel rám. A telet várom, hátha halálra fagyok végre egy kibaszott sikátorban. És abban reménykedem, hogy a felhők fölött, vagy épp a pokolban egyenletes és kiszámítható az időjárás.

Kiderül a fiamról, hogy titokban főispán. Éjszakánként mentét, dolmányt és díszszablyát ölt magára, abban jár mindenféle főispán klubokba, ahol a hasonló hacukában ripacskodó főispán haverjaival a történelmi vármegyék térképére recskáznak.

Én voltaképp leszarom, liberális vagyok, nálam még a nemzeti deviancia is belefér. Ugyanakkor meglep a szexuális fejlődése, mármint hogy egyáltalán van neki szexuális fejlődése, a kölyöknek ugyanis, kezdjük ott, nincs nemi szerve. Bár igazából más egyéb kifejlődött testrésze sincs. A kis Dezső voltaképp egyetlen nagy, túlméretezett petesejt, amit sohasem termékenyítettem meg. Emiatt a mai napig neheztel rám.

Dezső akaratos kis geci, azazhogy női ivarsejt volt már a feleségemben is. Amikor nem termékenyítettem meg, elhatározta, hogy ő akkor is világra jön. Elkezdett hát nőni, növekedni a nejem méhében, úgy ahogy volt: a doki nem hitt a szemének, amikor megpillantotta az ultrahangon a tésztaként dagadó petesejtet. A szülészorvos is majdnem kihugyozott a lelkéből, amikor előgördült a feleségem vaginájából ez a hatalmas, zselatin szerű golyó, ami még felsírni sem tudott, mivel hogy nem volt szája. Úgy döntöttük, kisfiú lesz és felneveljük. Később zsilettpengével szájat is vágtunk neki, azóta azzal cuppog, és bár emberi szavakat képtelen formálni sejthártya ajkaival, megtanultuk mit jelentenek a mocsári hangok. Az egy cuppantás az „igen”. A kettő a „nem”. A három pedig a „mama, papa, be kell vallanom valamit, én igazából egy főispán vagyok”.

Dezső a másfél méteres, taknyos-kocsonyás petesejtgöb többnyire a frászt hozta rám már gyerekként is, de tiniként is kurva ijesztő, mióta elkezdett pattanásosodni és itt-ott még szőrösödni is. Eddig sem volt egy matyó hímzés, de most már egy illedelmesebb nyárspolgár sem szégyellné kidobni tőle a taccsot. De kicsiként… Igen, akkor talán mégiscsak rosszabb volt… Kiskorában el-vissza görgött csak a gyerekszobában, és ragadós testéhez tapadtak a csörgők és a kislabdák. Éjszakánként pedig be-beszökdösött az ágyamba, és megpróbált rávenni, hogy termékenyítsem meg. Ilyenkor felgördült az ágyra, és labdaként pattogni kezdett a pöcsömön, hátha teli lövöm gecivel, hátha attól kifejlődnének végre a végtagjai.

– Ha jó apa lennél, akkor megbasznád a kisfiad! – mondogatta a feleségem lemondóan rázva a fejét. De engem mindig is taszított a gondolat, hogy letoljam a gatyám, és a farkam a saját gyerekembe erőltessem, aki ráadásul egy hatalmas nagy takonylabda. Talán pont az hagyott sötét nyomott Dezső ártatlan, fejletlen kis lelkén, hogy sose erőszakoltam meg. Talán emiatt lett főispán.

– Ez is csak egy múló bolondéria – nyugtatom a nejem. – Emlékszel, amikor a fejébe vette, hogy ő egy kislány? Mert meg volt róla győződve, hogy lánynak született volna, ha megtermékenyül. Dzsenifernek kellett szólítanunk, és a haját fésülgetni órákon át. Baszki, nincs is haja! Csak mély árkokat szántottam abba a kocsonyás, áttetsző sejthúsba a fésűvel! Néha még most is álmodom róla!

Ám a feleségemet nem hatja meg a dolog.

– Azonnal menj be a szobájába és gecizz a fiadba! Hozd helyre, amit elbasztál! – üvölt rám.

– Ebből már nem lesz semmi emberszabású! – ellenkezek. – Ez már egy főispán! Fogadd el!

Ekkor figyelünk csak fel a cuppogó hangra. Dezső az, ott ácsorog az ajtóban. Minden szót hallott, ugyanis voltunk olyan hülyék, hogy füllyukat is fúrtunk a fejébe két éves korában egy kihegyezett ceruzával. A teste reszket és rázkódik, mint aki sír, bár mivel könnycsatornát nem kapott, ebben nem lehetünk biztosak. Több se kell az asszonynak: ő is bőgni kezd. Micsoda elbaszott egy család.

– Dezső! – szólalok meg végül. – Tőlem lehetsz főispán. Akár még kislány is. Vagy főispán kislány, leszarom! De mondd meg nekem őszintén: tényleg csak azért jöttél elő ezzel az egész főispán, vármegye dologgal, mert egyébként egy tehetetlen takonyszar vagy? Egy megkucsmásodott sejtplazmahólyag, ami semmire sem képes? Tényleg az a bajod, hogy sose termékenyültél meg?

Rövid csönd áll be, majd Dezső egy éleset cuppant. A feleségem pedig diadalittasan felkiált: – Mondtam! Megmondtam!

Belátom, nincs tehát más megoldás: meg kell termékenyítenem Dezsőt. Kérek fél órát, hogy összeszedjem magam. A nejem addig gyertyákat gyújt a gyerekszobában, és a petesejtfiú testére erőlteti a hálós harisnyáját, hogy ezzel hozzon hangulatba. Nem sikerül: Dezső úgy néz ki benne, mint egy hálós dinnye, vagy egy mélytengeri hálóban fennakadt kocsonyás medúza. Azért csak letolom a gatyám, és próbálok vért préselni a faszomba. A gigászi petesejt érzi, hogy ez az ő nagy napja: takonyhúr szájával puszikat próbál dobálni nekem, miközben a nejem vaginát vág neki egy zsilettpengével a sejthártyájába. Az immár pinás Dezső készen áll rá, hogy ledobja magáról a nemzeti konzervativizmust. Miközben nagy cuppanással a fiam málégöb testébe hatolok, amely pudingként nyeli el a férfiasságom, rádöbbenek, hogy csak félmerev vagyok. Pornófilmek képsorait vetítem az agyamban, hogy menjen a dolog, majd a tekintetem önkéntelenül is a felakasztott főispáni ruhára vándorol. Ettől furamód erőre kap a hímtagom. Értetlenül állok a dolog előtt, de a lényeg, hogy immár könnyen csúszok előre és hátra a zselatintestben. Miközben dugom, elképzelem magam ebben a főispáni ruhában, amint büszke főispánként a vármegyék határvonalait tanulmányozom egy piros, fehér és zöld neonfényben úszó, székely dark technóval kibélelt főispánklubban. És ekkor érzem, hogy megfeszülnek a golyóim, és kirobban belőlem az éltető sperma – be egyenest Dezsőbe, forró gecimmel borítom be a csírázásra kész sejtmagot. Miközben levegő után kapkodok, újra és újra lepergetem a fejemben a jelenetet. Vajon mi a baj velem?

Telnek a hetek. Dezső szép lassan zigótává alakul. Elfolynak a belső részei és kialakul a hólyagcsíra, ami később málnához hasonlító szedercsírává fejlődik. Dezső petesejtnek is randa volt, de embrióként sem sokkal jóképűbb. Olyan mint egy nagy, fekete pontszemű ebihalcsirke. A nejem NIVEA testápolóval kenegeti, sokszor megfürdeti, mivel magzatvíz nincs körülötte.

– Végre igazi boldog család leszünk! – suttogja a feleségem éjszaka a fülembe, majd elalszik. Én pedig óvatosan kikelek az ágyból, titokban magamra öltöm a főispán ruhát és nekivágok az éjszakának. Sose hittem volna, hogy pont attól, hogy megbaszom a fiam végül nemzeti konzervatívvá válok. De úgy fest, ott volt ez mindig bennem, csak sose tudtam róla. Lehunyom a szemem és a történelmi Magyarország vármegye térképét látom magam előtt. És arra gondolok: bizony. Régen minden jobb volt.

A WHO szerint a majomhimlőből könnyen világjárvány lehet, pedig elsősorban majmoktól és szexuális érintkezés útján terjed. Próbálok tehát nem megbaszni egyet a buszon, de alighogy felszállok, máris kikezd velem egy fekete szőrű, 200 kilós gorilla, aki jelbeszéddel kommunikál. Egy szódásszifon szemüveges öreg biológusnő csücsül mellette, az fordítja emberi nyelvre kézmozdulatait.

– Kokó nagyon szeretné, ha a makkodat hozzádörzsölnéd a segglyukához, aztán megbirizgálnád vele az orrát – közli monoton hangon a spiné, enyhe francia akcentussal. Csábító ajánlat, normális esetben talán nem tudnék ellenállni neki, de itt van ez a majomhimlő dolog, ezért próbálok úgy tenni, mint aki meg sem hallotta az egészet. Ám a majom nem adja fel, tovább hadonászik.

– Kokó nagyon szeretné, ha a herezacskóddal az arcába bokszolnál, miközben az előváladékoddal kis karikákat rajzolnál a homlokráncai közé – motyogja a francia nyanya, a herezacskót úgy ejti ki, mintha valami elit klub neve lenne.

Így telik aztán az út. Az emberszabású tovább ostromol végtelen szerelmével.

– Kokó nagyon szeretné, ha gyertyát csepegtetnél az ánuszára, majd a megdermedt viaszt lefeszítenéd, és azt mondanád, jaj, ez a legszebb virágocska, amit valaha láttam, a legillatosabb kis főemlős ánuszrózsa, meg kell hát öntözni, és akkor elővennéd a lőcsöd, és szépen rápisálnál, majd ráélveznél a viaszseggre, hogy aztán megetesd az egész geciben és pisában tocsogó szart Kokóval.

Ez a gorilla ért ám a romantika nyelvén. Egy szó, mint száz, végül majomhimlősen szállok le a buszról.

Azóta eltelt egy hét, már hólyagszerű, gennyedző fekélyek borítják az egész testem. Ez van, a Mona Lisa is megöregedett. Ám a kifakadó ragyákból csorgó sűrű trutyi közel sem olyan, mint a szimpla, hétköznapi genny: a színe inkább szürke, a szaga pedig szúrós, akár a benziné. Miközben zsebkendővel itatgatom, csengetnek, és a legnagyobb meglepetésemre ott ácsorog a küszöbön a buszon megismert gorilla és tolmácsa, a szemüveges hölgy. Mindketten egy hatlövetűt szorongatnak ujjaik között, a majom úgy hadonászik vele, mint aki készül engem pofán baszni a pisztollyal, a nő pedig fordítja heves kézmozdulatait: – Kokó a fertőzésedet akarja!

Hú! Ez a majom tényleg beszél a romantika nyelvén. Visszajött egy újabb menetért? Miért is ne, ennél majomhimlősebb úgysem leszek, és már a gondolatra feláll a faszom. De amikor egy székhez kötöznek, és egy fém kiskanállal kezdik nyomkodni a bőrömből kiálló gumókat, hogy valami üvegcsékbe fejjék a gyulladt ragyákból kipréselt sűrű, szürke fertőző biomasszát, akkor kezdem belátni, hogy nem is a gecimre szomjas.

– Bizonyára furának találja a helyzetet… – motyogja az öreg hölgy, és bár szeretném kiábrándítani, valóban van ebben a gennyfejéses jelenetben valami szokatlan. – A laboratóriumban mindent elmagyarázunk, egyelőre elég ha annyit tud, ön az Európai Unió utolsó reménye! A fénysugár az alagút végén!

Miközben kis üvegcsékbe spriccel belőlem a szürke genny, cseppet sem érzem magam úgy, mintha az Európai Unió utolsó reménye lennék, vagy valami fénysugár egy redvás alagút végén, de nincs időm ezen merengeni, eloldják köteleimet és kiterelnek a lakásból, le az utcára, ahol egy fehér kisteherautó várakozik. Mielőtt a raktérbe tuszkolnának, még látom, ahogy az öregasszony a jármű oldalához tipeg, letekeri a tanksapkát, és a feltáruló üzemanyag betöltő nyílás pedig éhesen rángatózik, akár valami ezüstös metálánusz. Az asszony az egyik kis üvegcséből a belőlem kifejt gennyet a lyukba csorgatja, amit a mechanikus végbélnyílás éhesen hörpint fel. Szóval ennyit látok, de érteni semmit sem értek belőle – a következő pillanatban pedig már a raktérben ücsörgök négy másik, kelésekkel borított ismeretlen férfi között.

– Te is megbasztad a majmot, mi? – szegezi nekem a kérdést egy bajszos férfi, kivillantva régi, amalgám töméseit, majd hozzáteszi: – Akkor is megérte, bassza meg!

*

Órákon át zötykölődünk, mire valami semmi közepén álló klinika szerű épülethez érkezünk, ahol katonák ellenőrzik a nyanya és a gorilla papírjait. EU Biotechnology – hirdeti egy felirat, amikor kiterelnek minket a járműből. Egy hatalmas, steril folyosón át fegyveres őrök valami öltözőbe hajtanak minket, ahol megszabadítanak a ruháinktól, és kórházi köpenyt erőltetnek ránk. Innen egy hatalmas, üres eligazítóterembe vezényelnek minket, ahol már sok-sok majomhimlős férfi várakozik. A hangszórókból megnyugtató zene szól: Beethoven kilencedikjének a belassított vibrafon verziója. Hamarosan egy szemüveges, fehér köpenyes kopasz fickó, valami igazgató féle a kezébe vesz egy mikrofont, és egy kibaszott hosszú monológba kezd azzal kapcsolatban, hogy ínséges időket élünk, az orosz háborús helyzet, a szankciók és az olajembargó miatt az EU kénytelen alternatív módot találni az üzemanyagellátás biztosítására.

– Úgy gondoljuk, megtaláltuk a megoldást! – jelenti be a fickó, hangja büszkén visszhangzik a térben. – Hála a genetikailag módosított majomhimlő vírusnak, amelyet hamarosan rászabadítunk Európára, immár minden EU-s állampolgár egy töltőállomás lehet!

És így tovább. Hosszú és unalmas magyarázatba kezd arról, hogy úgy módosították a vírust, hogy a fekélyekből kifakadó genny üzemanyagként is használható legyen, illetve speciális járműveket is terveztek, amelyek képesek lesznek ezentúl ezt a benzingennyt egyedüli üzemanyagként feldolgozni. Ez persze megmagyarázza a táguló és szűkülő mechanikus ánuszt a tanksapka alatt. A fickó aztán a bocsánatunkat kéri, amiért tudtunkon kívül az új fajta majomhimlő első tesztalanyai lettünk, akiknek a fertőzését nem hogy nem fogják kezelni, de mindent megtesznek majd azért, hogy súlyosbodjon az állapotunk, és elnézést kér azért is, amiért a következő hónapokat ezentúl állampolgári jogainktól megfosztva kísérleti nyúlként ebben az intézetben fogjuk tölteni, de mint mondja, gondoljunk csak arra, mihez segítjük hozzá Európát: nem áll le a szállítmányozás, a tömegközlekedés, és az életerős családapáknak és családanyáknak nem kell ezentúl sem gyalog menniük a sarki boltig. És így tovább, igazából oda sem figyelek az ürgére, mert csak arra tudok koncentrálni, hogy a közelben felsorakozott orvosok társaságában ott ácsorog Kokó, a gorilla is. Amikor rám pillant mélybarna szemeivel, megemelem egy pillanatra a kórházi köpenyem, hogy kilógassam neki a farkam, amit szintén benzint gennyedző ragyák borítanak, jelezve felé romantikus szándékaimat, de a szőrös emlős csak lemondóan rázza a fejét. Hülye kurva.

*

Kerítenek aztán nekem egy egész korrekt kis magánkalickát, amiben van ágy és egy vécé. A könnyen megjegyezhetőség miatt kapok egy azonosítószámot is, hogy ne kelljen a nevemen szólítaniuk. Engem ezentúl 29593XXDEMJU46545959667834838ER39393939UI-nak hívnak. És a kopasz fickó nem viccelt… Tényleg nem kezelik aztán a majomhimlőnket, pár nap után már nem is hasonlítok emberre: egy benzingennyet nedvedző ragyamutánssá változom, élő, vörösen izzó szövetkorallzátonnyá, szürke tejet izzadó tengeri uborkává, amit olykor különböző kísérletekre ráncigálnak, és minden este üvegcsékbe fejik a nedveit. Szomorkodhatnék emiatt, ám nekem csak Kokó jár az eszemben. Mint kiderül, ő is az orvosi team tagja. Amikor elektrosokk kezelésre cipelnek, ahol azon kísérleteznek, a fájdalomtól felszabaduló adrenalin vajon befolyásolja-e a gennybenzin képződést (ami olybá fest eddig, hogy serkenti, tehát már megkezdték az EU-s kínzókamrák tervezését, ahol ragyamutánsokat fognak sanyargatni ezentúl) – ott Kokó kapcsolgatja a gombokat szexi szőrös ujjaival. Puszit dobok neki, és megpróbálom kihalászni a kórházi köntösömből a faszom, hátha rábukik a vonzó gorilla. A ragyáktól úgy néz ki a lőcsöm, mint egy gennyet köpködő málnákkal borított vörös kolbász, ahogy hozzáérek, ejakulátumként spriccel elő belőle a szúrós szagú biotrutyi. Valahol a távolban talán éhes autóánuszok nyögdécselve tágulnak és szűkülnek, de én csak ezt a gorillát akarom mindenek felett.

– Nyald a fertőzésem, Kokó! – kérem, de a majom nem foglalkozik velem, számára csupán egy beteg húsdarab vagyok, egy nyálkásan csillogó idegvégződés-csokor, amit fájdalommal kell locsolgatni. És a kín amit az elektródáival adagol bizony valósággal maga alá gyűr, rám zuhan, kilapít, nehezebb, mint tíz teáskanálnyi neutroncsillag. A cellámban fekve aztán egész nap a gorillára gondolok. Talán azt hiszi, gyors és olcsó kis numera volt nekem, de valójában elrabolta a szívem. Eldöntöm, bebizonyítom neki, hogy valódi érzéseket táplálok iránta. Sikerül ellopnom egy papír zsebkendőt, amire szerelmes levelet próbálok írni a véremmel, pontosabban csak annyit, hogy „szeretlek”, de végül mégis inkább egy szívet rajzolok, amibe beleírom a nevünket, az mégiscsak egyszerűbb. A gagyin megrajzolt vérszív közepén ott áll tehát ez:

Kokó + 29593XXDEMJU46545959667834838ER39393939U.
De amikor az elektrosokk kezelés előtt átnyújtom a zsepit a gorillának, az voltaképp rá se néz, megszagolja, majd a szájába veszi és komótosan rágcsálni kezdi. Ó, Kokó, megőrjítesz!
A szomszéd cellában élő fertőzött húsok már a szökést tervezgetik, de szólok nekik, hogy engem hagyjanak ki szépen ebből a dologból. Álmomban Kokóval lépek meg az intézetből. Kéz a kézben rohanunk át a kijárat felé vezető folyosón, és odakinn már egy tűzvörös sportkocsi vár minket. Kokó beül, én meg letolom a nadrágomat, és baszni kezdem a jármű pajkosan reszkető fémánuszát.
– Szeretlek, Kokó! – mondom majd neki, miközben keléses faszommal az üzemanyagtartályba spriccelek, s a vezetőülésbe pattanok és elhajtunk a naplementébe. És meg sem állunk a világ kibaszott, kiürült benzinkutakkal kitámasztott végéig, hisz a szerelem kifogyhatatlan üzemanyag.