Komor Zoltán Blog

Megjelent az új kötetem és ingyenesen letölthető a Red Zone kiadó oldaláról, köszönet érte nekik. 

https://redzonebook.hu/termek/belfereg/

Talán ​arra gondolsz, jó ötlet nőket molesztálni a buszon a gatyádból kicsüngő több méteres bélgilisztával, vagy magadévá tenni egy, a szélvédőn szétkenődött őzet (az állatot elgázoló autóval egyetemben), esetleg azt az óriási megtermékenyítetlen petesejtet, aki a fiad is lehetett volna, ám most titokban főispán. Vagy netalán egy vödör csigát… Az anyaföldet… Esetleg a minden férfit heteroszexuálissá változtató, meleg pornó DVD-ből sodort vaginát. Nos, ez a kötet nem fog lebeszélni egyikről sem, de felhívja rá a figyelmet, hogy bizony működik a karma, és ha engedsz a vágyaidnak, könnyen a hullaházban köthetsz ki, ahol egy egészen intim fenékből fenékbe szerelmi aktus vár rád egy idős férfi porhüvelyével, de az is lehet, hogy egy pedofil ipsékből hegesztett buszon találod magad, esetleg zsíros állással kínál meg az Országos Meteorológiai Szolgálat.

A bizarro fiction hazai képviselőjeként ismert Komor Zoltán 25 kisprózáját tartalmazó ingyenes kötetben mindössze 16-szor szerepel a pénisz szó, ám a szinonimákat nem számoltuk, s néhány benne felbukkanó szexuális elhajlásnak vélhetően latin neve sincs.

Figyelem, a könyv nem öncélú, hanem közhasznú szexualitást tartalmaz, fóliára nincs szükség!

A fogorvosom szerint azért rossz a leheletem, mert kinyaltam a saját nyelvlepedékemből gyúrt Bohár Dániel fejű milói Vénuszt – ezt a szájtörmelék telefonbetyár-mutánst. Majd hozzáteszi, hogy a pH-értékemen voltaképp az sem sokat javított, hogy ezt a mutatványt egy csapat 10 éves gyerek előtt vittem véghez.

– Mióta folytat orális szexuális tevékenységet a szájüregében felgyülemlett lerakódással? – A kérdésben, csakúgy mint a fickó tekintetében szánalom és megvetés bujkál, ráadásul láthatod, oly magabiztos a tag, mintha igazi orvos lenne, nem maga is egy foglepedékből gyúrt gólem, amit egyébként hamarosan ki fogok nyalni, hisz neki is milói Vénusz csöcsei vannak. Ráadásul Bohár Dániel feje. De mivel is kezdődött mindez?

*

Alighanem azokkal a felbőszült szülőkkel, akik szerint helytelen, hogy a nyelvlepedékemből gyúrt pucér nőkkel próbálom szórakoztatni a csemetéiknek a szülinapjukon. Manapság mindenki azt képzeli magáról, hogy műkritikus. És persze hiába magyarázod nekik, hogy a Méloszi Aphrodité nem holmi random pucér luvnya, hanem ő maga a… nos, a Méloszi Aphrodité, még ha épp nyelvlepedékből lett is összegyúrva, ők csupán a halott sejtekből, lerakódásból és baktériumokból gyúrt fehér csöcsöt látják, melynek savanyú, átható szaga belengi a teret. Megjegyzem, igenis pozitív hatással lehet a lurkók egészséges szexuális fejlődésére, ha a számból kikapart lepedékből tanulnak valamicskét az emberi anatómiáról, ámbár valóban nem arra szerződtettek, hogy az ógörög szobrok pontos és méretarányos reprodukcióit vakarjam le a nyelvemről. Hanem hogy cuki állatkákat túrjak ki a számból.

– Egy cicát vagy pudlit! – kérik, lásd, még a szájuk is együtt mozog. Cicát vagy pudlit bazdmeg. A kellemetlen szájbevonat Michelangelo Buonarrotija vagyok, de ők csak a szülinapi zsúros nyelvlepedék bohócot látják bennem, csupán mert bohócnak vagyok kifestve, aki szülinapi zsúrokon a saját lekapart nyelvlepedékéből formáz szobrokat.

*

Már igen zsenge koromban fény derült nem mindennapi tehetségemre, amikor az oviban az első rajz órán nem mosolygó pálcika embereket firkáltam a lapra zsírkrétával, hanem a nyelvemről lekapart fehér trutyiból megformáztam Napóleon élethű mellszobrát. Tudod akadnak emberek, akikben a tesztoszteron vagy az adrenalin teng túl a testében, esetleg gyorsan nő a körmük netán a hajuk, jómagam világ életemben vaskos nyelvlepedék réteggel dicsekedhettem, ami percek alatt képes visszanőni – ráadásul sűrű és csomós, akár a rögös túró. Az impozáns nyelvlepedék persze egy dolog, az bárkinek lehet, de szobrásztehetség azért nem adatik mindenkinek.

Kamaszkoromra már oly magas szintre emeltem a nyelvlepedék formázás művészetét, hogy képes voltam legyártani a saját életnagyságú hasonmásomat, így aztán kényemre-kedvemre kiszökhettem éjszaka a lakásból, mert az ágyban fekvő lepedék-énem garantálta, hogy a szüleim mindebből semmit se vegyenek észre. Jórészt persze a saját szórakoztatásomra lopakodtam ki, hisz senki nem várt sehol – hiszed vagy sem, de a vaskos nyelvtúróval rendelkező tinédzsereknek nem nagyon akadnak barátai. Jórészt tehát a híd alatt csöveltem, figyeltem a hömpölygő éjszakai folyót, és közben az ágyamban fekvő nyelvlepedék-testvéremre gondoltam, aki a lepedő alatt savanykásan bűzölög a szobámban. Később aztán sikerült telepatikus kapcsolatba is lépnem ezzel a lepedék-gólemmel. Ahogy ott kuporogtam a folyóparton, gondolataimmal behatoltam az otthon heverő savanyú lepedékbaba zsírkenőcs fejébe, abba a kozmoszt kibélelő üledékkefirbe, elmerültem a halott sejtek és baktériumok nyákos és zavaros őstengerében, a kvantumhabban, hogy akaratomat ráhúzzam a bűzviaszlényre. Ilyenkor azt mondtam neki: pislogj egyet, lepedék-én, vagy emeld fel a bal kezed, lepedék-én, vagy fordulj át a másik oldaladra, lepedék-én. És onnan tudtam, hogy sikerült a dolog, hogy édesanyám másnap reggel közölte velem, hogy amikor benyitott hozzám, gondolkodott is rajta, hogy felébresszen-e, mert nagyon sápadtnak tűntem, és az ágyamban forgolódtam. Pedig én nem is voltam a szobámban, a lepedék-én rángatózott ott az ágyban. Ekkor fedeztem hát fel a legújabb és egyben leghihetetlenebb képességemet. Mert nyelvlepedéke mindenkinek lehet. Nyelvlepedékből szobrot faragni kevesen tudnak. De nyelvlepedék-hasbeszélőként telepatikusan irányítani a távolból egy szájbevonat szövetgólemet szinte senki. Ám kiderült, ez sajnos nem olyasmi, amivel felveszik az embert a Magyar Képzőművészeti Egyetemre.

*

Magányos, nyelvlepedékes kamaszként először persze barátokat próbáltam gyártani magamnak, de valahányszor életre keltettem a gondolataimmal egy sápadt tejsavó bűzös ragacslényt (melyek egyébként mind az ógörög szobrok tökéletes anatómiájával rendelkeztek – széles vállal, kockahassal és mikropöccsel), egyik se akart barátkozni velem. Fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, mondták a nyelvlepedék emberek, és huss, kiszöktek az ablakon. Barátnőt is próbáltam gyúrni magamnak, de az is bőgni kezdett, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, és huss, kiszökött az ablakon. Minden jót, szájtúró skacok, Isten veled, lepedékribanc, magányos művész leszek akkor – döntöttem el, és jelentkeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. A felvételi vizsgán vajkenő késsel kapargattam a fehér trutyit a nyelvemről, és megformáztam belőle a Dávid szobrot, amit aztán telepatikus képességeimmel ott helyben életre is keltettem – látnod kellett volna, a szájbevonat-Dávid fel és alá sétálgatott a vizsgáztatók előtt kicsi, nyelvtúró faszát lengetve.

– Ez bizony ide édes kevés – krákogták azok meg (még a szájuk is együtt mozgott), majd hozzátették, hogy fúj, neked lepedékes a nyelved és rossz a leheleted, majd huss, kiszöktek az egyetem ablakán. Így nem lettem én művész. Jobb híján nyelvlepedék bohócnak szegődtem, olyasfélének, mint amelyik lufiból hajtogat állatokat, ám én a nyelvlepedékemből formáztam mind a szobrokat, amiket aztán életre is keltettem a gyerkőcök szülinapi zsúrján. De hiába vonultatod fel a közembernek a klasszikus antik szobrászat remekműveit, a vége mindig ez: cicát vagy pudlit akarnak látni.

– Ez nem járja, én művész vagyok! – vágtam a savanyú képű szülők és a sírdogáló, party sapkás gyerekek arcába, még mindig a sikoltozó, életre kelt Méloszi Aphrodité szobrot szorongatva (valamiért az életre kelt nyelvlepedék lények nagyon szeretnek sikoltozni, a testüket alkotó halott sejtekről, baktériumokról és a kozmikus emberlényeg-gyötrelem vérben virágzó rózsakürtjeiről beszélni félig elfeledett nyelveken). – És mint művész – folytattam. – Nem fogok holmi szaros cicákat meg pudlikat gyártani.

Végül abban maradtunk a szülőkkel, hogy keresünk valami félmegoldásos dolgot, ami valahol az ember és a pudli között áll, így jött az ötlet, hogy formázzam meg Bohár Dánielt, a kormánymédia telefonos riporterét, aki arra szakosodott, hogy ellenzéki vagy annak vélt közszereplőket hív fel amolyan telefonbetyárként, és addig provokálja őket, amíg mondanak valami olyasmit, amit kontextusból kiragadva felhasználhat a lejárató videóiban. Kértem tehát egy mészlapátot, mert ehhez nem kevés dzsuvát kellett lekaparnom a nyelvemről.

*

És kapartam, egyre csak kapartam a fém éllel a nyelvemen felgyűlt lepedék-sűrített tejet, a savanyú baktériumtemető-kenetet, miközben Bohár Dániel járt a fejemben – ám ami végül kicsúszott az ujjaim közül, arra a szülinapos gyerekek se számítottak. Bár a felsíró nyelvlepedék lény feje valóban Bohár Dánielére hasonlított, a teste a Méloszi Aphrodité-é volt, beteg szájszagú nyákcsöcsei vanília pudingként hullámoztak, a seggéből pedig egy pudli farok vattapamacsa állt ki.

– Zavarhatom néhány kérdés erejéig? Bővül a balos börtöncsapat? Ön szerint a kapcsolati erőszak vicces? Ön szerint a fájdalomtotem abszolút isten a szénmezőben? Magyar Péter az asszonyverő-tenyérre feszített asszonyverő-Messiás asszonyverő-férfitenyerekből szőtt abúzus-koszorúval? Ön szerint lehetséges lefeszíteni lényünkről a szerves boldogságot szervetlen tárgyakkal? – fordulnak ki a szavak a habarcs szerű váladéktorokból, és lásd, a halott szövetből összegyurmásodott Frankenstein-szörny valódi szeretettel néz rám – mészhab szemében őszinte rajongással. Rájövök, végre van itt valaki, aki nem undorodik tőlem – hisz lepedék a lepedéket vonzza, sőt összenő, ami összetartozik – a nyelvlepedékembe, mint borostyánba kövült szitokszavak, átkok, üres szobákba, híd alatti folyókba suttogott fájdalmak végre egybe kövültek, íme hát a szobor, ami mozog, és ami engem akar – a Bohár Dániel fejű milói Vénusz. Letérdepelek hát a csodanőférfi elé, és egy csapat 10 éves a szüleivel azt figyeli, ahogy széttárom savanyú tejpille combjait, hogy felfedjem a lába közti nyákosan rezgő albínó Júdásfülgomba telefonkagylót, hogy belesuttogjam megválogatott szavaim. Sokat sanyargatott, sebes nyelvem a saját nyelvlepedékemből megformázott punciba szánt, savós baktériumpinalé lövell a számba, és nyalom Bohárt, Bohár pedig szinte visszanyal a törmelék pinájával, s miközben a lepedékgyöngy-csiklógöb mocorog az ajkaim között, az orgazmus csengőhangja átlyukasztja az angyalok dobhártyáját.

*

Arra gondolsz persze, hogy micsoda dolog már kinyalni egy lepedék férfinőt egy csapat 10 éves és a szülei előtt, de meg kell nyugtassalak: nem léteznek 10 évesek, sem pedig a szüleik – őket mind a nyelvlepedékemből gyúrtam a magam szórakoztatására, ahogy a fogorvost is, ahogy mindenkit, még a a Magyar Képzőművészeti Egyetem vizsgáztatóit is. Mert akinek hatalma van teremteni, az ha nem akar is teremt – pont úgy, ahogy gennyel telik meg egy pattanás, vagy ahogy a fogkő nő a szájban. Én magam is a saját akarattal mozgatott nyelvlepedék-halmazom vagyok, s a valódi énem egy magányos tinédzser, aki egy híd alatt ül az éjszaka egyik megvilágítatlan sarkában, de talán a híd, az éjszaka és a tinédzser is csupán nyelvlepedék. A lerakódás lerakódása vagyunk, halott és bűzös szervtörmelék. Cicák és pudlik, baszki. Nyákcsöcsök, dzsuva, kozmikus emberlényeg-gyötrelem, ami felhívja magát telefonon, és a saját lerakódás-hízásáról érdeklődik, miközben a halott baktériumok valami létezőről álmodnak. Persze, a törmelék boldogsága törmelékboldogság, savanyú mészkő, amiben régi, talán sose megélt örömök csigás fosszíliái kövültek archaikus gipszöntvénnyé. De hidd el, abba még bele lehet csorgatni a valódi boldogság térkitöltő anyagát.

(korábbi kispróza – megjelent a NERekció című kötetben)

Szeretnék én is elmenni a március 15-ei békemenetre és az állami ünnepségre, de a kitűzött kokárdám leszarja a vadiúj fehér ingem. Korábban sosem volt ilyen problémám – már gyerekkoromban megtanították nekem, hogy úgy kell átszúrni biztosító tűvel, hogy jobbról-balról összeöltse a szalagcsillag kloákáját. De amióta a PETA tüntetni kezdett a kokárda kínzás ellen, tilos tűt használni.

Celluxal próbáltam rögzíteni az előbb, de a nemzeti szalagcsillag már ettől is összefosta magát. Vagyis hát engem.

Idén egyébként nem a kisállat boltból, hanem egyenest a város széli kokárda farmról szereztem be a szalagrózsámat – külön kértem, hogy a legkevésbé virgonc példányt adják; úgy voltam vele, a bambáknak talán lassabb az anyagcseréjük. De aztán az arcomba röhögött a gondozó, és rámutatott a sárban heverő nemzeti rózsákra, mondván, válasszam ki, ha tudom, melyik a leglustább.

Mint kiderült, a kokárdák jórészt egésznap az iszapban ücsörögnek, olyanok, mint a tengeri csillagok, és bár egyik sem pattog, szarni azért mindegyik tud. Sok érdekességet mesélt róluk a gondozó, hogy a tengeri csillaggal ellentétben ezek nem puhatestűek, hanem két, vagy még inkább három éltűek: nem csak a vízben és a szárazföldön, de a magyar hazafiak ingoványos szívén is vígan elvannak. A kiválasztott kokárda már a parkolóban lefosott, sejthettem volna, nem úszom meg szar nélkül a nemzeti ünnepet sem.

Eljátszom most a gondolattal, hogy mégis feltűzöm biztosító tűvel, de aztán a negyven ezer forintos bírság rémképe elriaszt. Felmegyek inkább a netre, hátha lelek valami tippet, hogyan tudnám beragasztani a kokárda segglyukát anélkül, hogy a PETA meghurcolna. Miközben egyik weblapról a másikra ugrom, a keresőszavak alapján megtalál egy célzott hirdetés. Fogalmam sincs, miért ajánlgat nekem szexshop oldalt a Google, de aztán kiderül, hogy egy vibrációs kokárda reklámról van szó. Száz százalékban szintetikus, nincs tehát kloákája és két órán belül kihozzák.

Megrendelem a vibrációs kokárdát, ami háromféle rezgésfokozattal rendelkezik: a kitűzött szilikon-kokárda a mellbimbót ingerli a ruhán keresztül, valahányszor felcsendül a himnusz vagy a szózat. Bayer Zsolt felszólalása közben pedig azonnali tejcsatorna orgazmust képes okozni.

Másfél óra múlva egy unott képű futár hozza ki diszkrét csomagolásban a pajzán kokárdát, én pedig feltűzöm a szívemre, és már megyek is le az utcára. Nem is értem, miért nem jutott korábban eszembe a műkokárda , ha már az igazival ennyi a baj – tény, hogy nem túl elterjedt a dolog, a magyarok valamiféle romantikát látnak a szívükön hordott természetes kloákákban. Talán azt képzelik, hogy ettől a szívük változik olyan testnyílássá, ami egyszerre képes ürítkezni és új életet adni.

Már a téren állok, amikor felcsendül a szózat. Lágyan búgni és rezegni kezd a mellkasomra tűzött szex-kokárda. Körülöttem mindenhol összeszart ingű ünneplők állnak. Az ő kokárdáik halk bugyborékolások közepette folyatják végterméküket a mellkasukra. Jót nevetek rajtuk, majd átadom magam a kellemes, izgató érzésnek. A mellbimbóm keményre dagad a ruha alatt, ahogy a nemzeti szalagrózsa lágyan masszírozni kezdni. Közelebb evickélek az egyik hangfalhoz, mire a kokárda még erősebb vibrálásba kezd – szinte ruhán át is érzem, hogy felforrósodik. Ám ekkor véget ér a szózat. Azaz dehogy ér véget: az itteni véget ér, de hallom, máshonnan ide szűrődnek egy máshol játszott szózat hangfoszlányai. El is felejtettem, hogy több március 15-ei ünnepség zajlik egyszerre a városban, hiszen a különböző politikai pártok mind-mind külön megemlékezést rendeztek, mivel hogy nem hajlandók egymás társaságában mutatkozni. A kokárdám tehát most egy távoli szózat hangjaira vibrál – én persze nem bánom, hisz egyre közelebb kerülök az áhított mellbimbó orgazmushoz. Ám ekkor egy harmadik ünnepségről idesodorja a himnusz hangjait a márciusi szél, mire a kokárdám még intenzívebb rezgésbe kezd. A kéj vakui valósággal elvakítanak – a mellbimbó tömlőmben érzéki tűzijátékok robbannak, és hangosan sóhajtozni kezdek, miközben a mellettem álló emberek a szart próbálják letörölni zsebkendőkkel az ingükről. A szex kokárda ekkor már forrón izzik – szinte már süti a ruhán át a bőröm, de valahogy még ez is jól esik. Ám ekkor egy negyedik megemlékezésről is ideszűrődnek a szózat hangjai. Merev péniszként lüktet a mellbimbóm a felhevült szalagrózsa alatt, és ekkor aztán bekövetkezik a baj: Bayer Zsolt kiáll, és elénekli nekünk a himnuszt. Ezt már se a mellbimbóm, se a nemzeti cicivibrátor nem bírja. Fekete füst száll fel a szilikon-kloákából, majd felrobban, pont azelőtt, hogy a mellbimbóm is szétdurranna a kéjtől. Szikrák és vércseppek repülnek szerteszét. A tömeg felsikolt, amikor látja, hogy a felrobbant vibrációs kokárda óriási lyukat szakított a mellkasomba, és a seben át rálátni lüktető szívemre, ami úgy fordul ki az ásító vörös húsjáratból, mintha kloákából pottyanna ki a nedves szar.

– Hát ennek a fickónak a kokárdája meg mi a gecit evett, hogy ezt fosta ki? – teszi fel a kérdést Bayer Zsolt, a cipőtalpamra hullt véres, égett szívcsomóra mutatva.

Nincsenek már szavaim, hogy válaszoljak neki, vagy bárkinek: ha lennének, elmondanám, hogy rossz dolog a széthúzás – ha legalább március 15-én együtt tudtunk volna ünnepelni, nem robbantotta volna ki a szívemet a testemből egy szexshopból rendelt kokárda-vibrátor. Bizony, sok okosat mondhatnék, de így hogy rájuk nézek, az ünneplő magyarokra, a bepiszkolt ingeikre, és a tátogó kloákáikra, úgy vagyok vele: á, le vannak ezek szarva.

Miközben a bőrülés becsúsztatja a kezét a nadrágomba, és masszírozni kezdi a segglyukam körüli érzékeny bőrredőket, arra gondolok, hogy mégsem volt jó ötlet a pedofilokból iskolabuszokat építeni. Nem elég, hogy szegény nebulóknak minden napja azzal indul, hogy egy tömegközlekedési eszköz fogdossa a nemi szervüket suli előtt, de Novák Katalin is lopkodja a jármű alkatrészeit.

Néha megjelenik a buszmegállóban, és egy konyhakéssel megpróbálja kimetszeni a busz ajtaját alkotó pedofil szakállas férfit, azt kiabálva: – Ennek az ajtónak most kegyelmet adok!

– Apád adott volna kegyelmet anyádnak azon a fosteremtő éjszakán, amikor megfogantál, te szarkolbászos szentfazék! – üvölti a buszsofőr, és már veszi is elő a viperát, vagy ahogy ő hívja, a köztársasági elnök kergetőt, amivel aztán messzire űzi a félőrült spinét. Én egy cseppet sem sajnálom Novák Katit. Voltaképp neki köszönhetem, hogy az autóbusz bőrülése minden reggel bedugja az ujját a seggembe.

Történt ugyanis, hogy miután a köztársasági elnök véletlenül kegyelmet adott egy pedofil ügy érintettjének és emiatt később lemondott, hamar megerősödtek a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépést követelő hangok. A kormány hamarosan előállt hát egy radikális ötlettel: úgy gondolták, a börtönbüntetés és a kémiai kasztráció immár édes kevés, az lenne a helyes, ha a szexuális ragadozók úgy bűnhődnének, hogy közben hasznára is lennének a társadalomnak, főképp a gyerekeknek. Azóta gyerekmolesztálókból készülnek az iskolai buszok és nem mellesleg a játszóterek. Az átalakítást az ország legkiválóbb sebészei végzik a pedogarázsnak becézett kórházakban. A kiváló szövetegyeztetési technikával egymáshoz kapcsozott emberek immár egyetlen nagy entitást képeznek, egy csupa bőr és hús autóbuszt, melyet valójában megannyi nyöszörgő, a fájdalomtól félőrült perverz alkot. A varratos járműnek nincsenek kerekei, megannyi pedofil lábán poroszkál előre a városban, emiatt úgy fest, mint egy hatalmasra duzzadt bőratka, amiből itt-ott segítségért könyörgő szájak, a téboly pókhálójába gabalyodott szemek, tapogatózó ujjak és ágaskodó nemi szervek nyúlványai állnak ki, mint afféle csillók. Az ügyes kezű sebészeinknek hála a buszt alkotó gyerekmolesztálók keringése immár közös, a tápanyagot csövek szállítják nekik a motorháztető alatt, ám az ürítést nem sikerült megoldaniuk, ezért gyakori látvány, hogy a buszból hol itt, hol ott vizelet csordogál, vagy fekália potyog a betonra.

– Ölj meg, kölyök, mert ez itt a pokol! – suttogja a mellettem ülő szemüveges, copfos kislánynak a saját bőrszéke, egy kifeszített emberi arc, én pedig irigykedve nézem az ülését – az legalább csak pofázik, az enyém meg a seggemben turkál.

– Mit baszogatsz, te faszpép? 37 éves vagyok! – förmedek rá az én bőrülésemet alkotó pedofilra, azzal leveszem mind az öt szemüvegemet, hogy ő is lássa, kivel van dolga, de a szerencsétlennek elnyeshették a látóidegeit, így matat csak tovább kitartóan a végbelemben, mint aki kincset keres. Eldöntöm, ha ez így megy tovább, és nem száműzik végleg a roncstelepekre ezeket a szaros gyerekmolesztáló iskolabuszokat, én bizony visszavedlek felnőtté.

Szóval az egész azzal kezdődött, hogy megkaptam életem első szemüvegét. S mindenki így lelkendezett: – Nahát! Neked eddig is szemcsit kellett volna hordanod! Hisz legalább 5 évvel fiatalabbnak látszol tőle!

Fel is bátorodtam ettől, vettem hát egy újabb okulárét, s rátettem az előzőre. Így hogy már két szemüveg lötyögött a fejemen, immár 10 évet is letagadhattam. Aztán persze jött az ötlet: ugyan mi a faszért állnék meg itt? Sorra vettem hát a szemüvegeket, és úgy pakoltam az orrnyergemre, mintha nem lenne holnap. Gyertek, kis fiatalító üvegcowboyok, lovagoljátok meg a nózimat. A 7 szemüveg persze már bőven túlzás volt: hatalmas, ebihalszerű, fakó spermiummá változtam tőle, ami gigantikus féregként, partra vetett törpe albínó cetként ficánkolt csak el-vissza a nappali szőnyegén. Maradtam hát a 4 szemüvegnél, amitől láss csodát, ismét iskolás korú lettem. Úgy gondoltam, inkább járok suliba, csinálok házit, mint hogy rohadjak az irodai melóhelyemen és baszakodjak az adóbevallással, meg más felnőtt szarságokkal. Gyerekként legalább egyszerű az élet. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy egy autóbusz fog matatni minden reggel a segglyukamban.

Tíz perc az út a suliig, ennyit csak kibírok – biztatom magam, ám rá kell jönnöm, igazából nincs már kedvem az isihez sem. Régen jó volt hülyülni a játszóterén, de amióta az is gyerekmolesztálókból készül, az emberi csont és szövet libikóka folyton a herezacskómat csiklandozza valamelyik nyálkás kinövésével, ami lehet a nyelve, de akár a pénisze is.

– Öljetek meg! Ó, Istenem, miért hagytál el engem? – nyöszörög közben a szomszéd lány buszülése. – Lásd, Uram, itt sínylődöm a pokol lávaköves folyamtestében, és a kín savas kutyateje csorog le torkomon, miközben szülöm, egyre csak szülöm a szögesdróttojások véres gömbhéjait! Hát valóban szubatomi szenvedésparázs-rőzse az élet, s a kozmosz csupán sikolyokból köpült kínketrec?

– Te miért nem tudsz ilyen szépeket mondani nekem, te szartaréj? – förmedek rá a valagamban kurkászó bőrülésre, és irigykedve nézek a sok dioptriás kislányra, aki… Aki már nem is ül a széken, hogy hallgassa az ülés szenvedésről szóló szónoklatát, hanem már ott guggol a busz közepén, és a kezében konyhakés csillan. Atya ég, hisz ez nem is egy kislány, hanem Novák Katalin, hát felszökött a buszra, ráadásul az én trükkömet alkalmazta: több szemüveget vett fel, ami miatt kislánynak nézte mindenki. De most ott hadonászik a késével a jármű közepén, habzó szájjal ordítja, hogy: – Elnöki kegyelemben részesítelek! – miközben a széles pengével megpróbál körbe nyesni egy, a jármű padlóját alkotó pedofilt. Ám nehéz megmondani, hol kezdődik az egyik aberrált és hol a másik – karmazsin gejzírként spriccel a vér, szakadnak a varratok és az izomrostok, itt-ott mint zsíros hurka, a nyákos bélcső is kitüremkedik egy-egy hasfalba nyílt sebből.

Így aztán sose érünk a suliba, látom be, de aztán rájövök, voltaképp nem is baj: halál erre a kurva buszra.

– Ez az Kati! Kegyelmezz neki! – biztatom a vérgőzben vagdalkozó nőt, s hamarosan a többi gyerek is csatlakozik a szólamhoz.

– Megkeegyelmezeeeeek nekeeeed! – hörgi a bíbor színre vált magyar ősasszony, ez a táltos családanya, és pengéje újra és újra a létfontosságú szervekbe szánt, mint lufit, pukkasztja ki őket fegyvere éles hegyével. Hamarosan csatlakoznak a lurkók ehhez a felszabadításhoz: előkerülnek a tollak, a vonalzók, a körzők – sorban vágják bele a busz belső terét alkotó gyerekmolesztálókba. A pedofil tor felpörög, s így robogunk mi bele a világba vérző, ordító, fosó, hugyozó, geciző buszunkkal, ezzel a százlábú-koporsóval – a halál kitinpáncélja sötét tulipánsziromként borul a visongó gyermekekre.

A Youtube szerint az „Állatok, amik átmásznak a farkamon” videócsatornám nem felel meg a közösségi irányelveknek, pedig én csupán a természet szépségét és változatosságát kívánom bemutatni azzal, hogy hol egy megszeppent kis alpesi gőtét, hol pedig egy nyálkás földigilisztát rakok a makkomra.

Az egész egy pornóoldalon látott csigavideóval kezdődött. Egy fickó levideózta, ahogy egy termetes, sötét, afrikai csigát pakolt duzzadt hímtagjára, és mire a puhatestű A-ból B-be jutott, a pali háromszor is elélvezett. Én meg egyből arra gondoltam: jó, jó, de a természet ettől sokkal szebb és változatosabb, kitaláltam hát, hogy én leszek a makkonjáratás David Attenborough-ja.

Kicsiben kezdtem: egy szégyellős levélbogárral, ami perceken át csak körbe-körbe rohangászott a húgycsőnyílásom körül. Azt gondolnád, ha egy egyenes faszon állsz, totál egyértelmű az irány, még akkor is, ha rovarként csak pár tízezer neuronból áll az agyad, nem pedig milliárdokból, mint az emberé. De nem, a kis ízeltlábú csak körözgetett az előnedvtől csillogó péniszemen, mint valami röppályára állított műhold, vagy mint ami direkt húzza az agyam. Ez az levélbogár, büntesd a makkom, suttogtam ennek a perverz kis dögnek, majd vulkánként robbantam, és beborítottam a spermámmal a szexi kis kurafit, ami kapálózva bele is fulladt a testmeleg hímtrutyiba. Bár a videó hosszú lett, így is sok látogatót vonzott, s jöttek is kommentben az ötletek, mivel lehetne folytatni a sort.

Érkeztek hát a buja kis laposférgek, a faszcibáló lepkehernyók meg a gecire szomjas erdei pelék. Bevallom, féltem először imádkozó sáskát tenni a farkamra, mégis csak nagyot tud csípni, de végül nem csinált semmit. Semmit! Négy órán át ácsorgott csak a péniszemen, mint aminek teljesen mindegy, hogy ágat vagy faszt pakolnak alá, nekem közben pedig már viagrát kellett bekapdosnom, hogy le ne lohadjak. Ki gondolta volna, hogy a sáska azzal a szexi, formás kis combjával végül ennyire ájtatos lesz. Végül háromszorosára gyorsítottam az egész videót, de még így is dögunalmas lett. Legalább olyan kiábrándító, mint a piócás előadás, amin a vérhiány miatt löttyedten csüngött csak a hímtagom.

A levélbogártól aztán szép lassan eljutottam a jegesmedvéig. Mit ne mondjak, nem kevés kattintást hozott a jegesmedvés videó. Időközben persze számtalan afférom volt menyétekkel, iguánákkal, sőt, még az Indiai óceánba is lemerültem, hogy hozzádörzsöljem a búvárruhából kicsüngő farkam egy magát illegető vámpírtintahalhoz és egy a testét felkínáló háromszínű tengeri uborkához. A természet szép és változatos, én pedig olyan vagyok mint Noé, csak jó, hát izé, nem egy hatalmas bárkába gyűjtöm az állatokat, hogy megmentsem őket a pusztulástól, hanem alaposan összegecizem mindegyiket, de a kettő azért hasonlít valahol.

Nini! Jönnek a pajzán kis orsóférgek! Seggbe baszok egy bélférges kurvát, és a kameralencséhez dörzsölgetem a fitymaredőmbe szorult kukacokkal teli, szarfoltos faszom, miközben azt óbégatom felhevülten, hogy a természet szép és változatos.

Na, szóval a jegesmedve. Izgultam persze, hogyan is fog áttrappolni a pöcsömön, meg elhiheted, az állatparkból sem volt egyszerű kicsempészni. De kiderült, hogy szerencsére olyan hatalmas a péniszem, hogy a jegesmedve még el is tévedt rajta. A felvételen úgy festett, mintha csak egy hatalmas, eres rózsaszín hegyre kaptatna felfelé a maci. Mire nagy nehezen, lihegve lekecmergett róla, még pacsiztunk is, sőt, újabb videókra szerződtettem. Azt mondta, jól jön neki a meló, mert fűnek-fának tartozik. Kiderült, hogy az állatparkban a rácsok mögött két lehetősége van az embernek, ha ne adj isten medve: vagy egésznap idegesen slattyog körbe-körbe a látogatók nagy örömére, vagy rászokik a heroinra. Nem kevés mérlegelés után ő az utóbbit választotta.

Akadt hát jó pár rossz arcú díler és uzsorás, aki elől fel kellett szívódnia, de mint kiderült, nincs is jobb rejtekhely a faszom monstrózus magaslatainál. A „Heroinos medve a makkomon” videó hatalmas siker lett a neten. Ahogy kábítószertől kiütve, gumicsővel elszorított mellső manccsal, egy injekciós tű mellett ott hever ez a szép testes állat fenn a lőcsöm tetején, és fehér szőrszálaival játszadozik a hűs magaslati szél, ami heroinos látomásaival keni össze a horizontot, az már-már filmköltészet. Innen már nincs feljebb, gondoltuk. De aztán a Youtube egyszerűen törölt mindent, mert szerintük az „Állatok, amik átmásznak a farkamon” videócsatornám nem felel meg a közösségi irányelveknek.

– Te, maci, szerintem ezek valami állatkínzásos szarságot akarnak ránk húzni, mert egyébként elgondolni sem tudom, mi bajuk lehet azzal, hogy levideózgatom, hogy a faszomat dörzsölgetem állatokhoz – motyogom megtörten, de maci nem felel, s már látom, hogy nem él már szegény, végül csak túllőtte magát. Ott hever, kiterülve a makkomon, a legyek dongják testét, és rájövök: voltaképp így, hogy döglöttebb nem is lehetne, már nem is számít állatkínzásnak ez az egész dolog. Megszületnek tehát a több órás felvételek, amin a jegesmedve hullája a faszomon rohad, s feltöltöm őket egy új Youtube csatornára – lassan mállik le róla a fehér, szőrpihés hús, gázok és sűrű, bűzös folyadékok csordogálnak bomló testcsöveiből, s persze kikelnek a nyüvek is – ezek mind-mind a péniszemet izgatják, így többször is spermával öntözöm régi harcostársam széteső maradványát. Látod, maci, nincsenek már rácsok meg körbe-körbe sétálás, csak a lájkok, a feliratkozók meg a buborékos spermába gabalyodott medúzamagány, a vérpecsétek és a zöldfoszforeszkálás, a létezés forgácstekercse s a borotvakéspengén egyensúlyozó józan ész természetszépsége és természetváltozatossága. Noé bárkája vagyok, hát költözz belém, s valahogy csak átporoszkálunk az apokalipszis vállgödrein.

És telnek a napok, a hetek. A heroinista jegesmedve holtteste pedig szép lassan szétrohad a farkamon, míg végül csak egy csontváz marad belőle, ami szótlanul bucskázik a mélybe. Szóval ezért büdös a faszom, már ha így szóba került.

(A kispróza eredetileg a Galaktika Magazin 402. számában jelent meg.)

A reggeliző asztalnál, miközben étvágytalanul szurkálom egy villával a folyós tojást, kirobban a feleségem mellkasából két morcos, nyugdíjas turista.

Mit ne mondjak, nem jön meg tőle az étvágyam. Az egész jelenetet pont úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál című film azon híres-hírhedt jelenetét, amikor kicsámpázik John Hurt mellkasából a féreg szerű földönkívüli szörny – azzal a különbséggel, hogy mi csak ketten csücsülünk az asztalnál, nem heten, nem egy, az ásító űrben száguldó űrhajón játszódik a jelenet, hanem egy hétköznapi konyhában, a feleségem pedig csöppet sem hasonlít John Hurtre, sőt, Ridley Scott sem kiabálja a jelenet végén azt, hogy „éééés ennyi”. Ha mindezeket figyelembe vesszük, a jelenetet talán mégsem úgy kell elképzelni, mint a Nyolcadik utas a halál azon pillanatát, amikor kirobban John Hurt mellkasából a kozmikus bestia.

Ugyanakkor hozzáteszem, talán még Ridley Scott így is elégedetten csettintene, ha látná most a konyhát, amely mintha egy horror film jól megkonstruált díszlete lenne: a feleségem vére ráspriccelt a pirítósra, egy, a mellkasából kiszakadt törött bordacsontocska pedig nagy plattyanással repült bele a gőzölgő kávéba, amiről azt gyanítom, senki sem fogja már meginni. Az aprócska, voltaképp húsz centis nyugger házaspár alighogy előmászik a hullából, máris a fejemhez vágja, hogy a feleségemben nincs meleg víz, és emiatt rossz értékelést fognak adni a szállásra. Mint kiderül, a nejem, hogy titokban némi pénzt keressen, már hónapok óta árulja a testét a booking.com-on. A büdös kurva.

A két mini turista csak hajtja és hajtja a magáét. Idegesen csattog a protézisük, ruhájukról a feleségem vérnyákos, reszkető húscafatjai csüngnek. A két vénség talán szívélyesebb vendéglátáshoz szokott, én mindenesetre megpróbálom agyoncsapni őket a konyhai hús klopfolóval, de azok riadt patkányként slisszolnak vissza a feleségembe a tátongó mellkas kráteren keresztül. Onnét kiabálják, hogy egy teljes hétre fizették ki a szállást, ezért nem hajlandóak még ma kitakarodni a nejemből. Fel és alá járkálok a konyhában, és azon töprengek, hogyan szabadulhatnék meg a betolakodóktól, amikor eszembe jut az ősöreg vakondűző trükk: nem is kell hozzá más, csak néhány üres sörösüveg. Ha a hosszú nyakú üveget majdnem a pereméig beássuk a földbe, a légáramlás rezgésbe hozza az üveget, aminek hangját a vakond egyszerűen nem képes elviselni. Ki tudja, lehet, hogy a nyugger turistákra is hatni fog.

Lefektetem hát a nejem holttestét a padlóra, majd mintha csak karókat vernék a testébe, a konyhakéssel és a klopfolóval üregeket alakítok ki a húsában – egyet a hasában, egyet pedig a torkában, ezekbe aztán üres üvegeket kalapálok óvatosan, nehogy szilánkokra robbanjon az üveg. Még a vaginájába is feltolok egyet, biztos ami biztos. Miközben dolgozom, a kis nyugger nyanya kiszól az egyik seb mögül: – Remélem a meleg víz problémán dolgozik ilyen nagy hévvel!

Amikor végre elkészülök, elégedetten sétálom körbe a konyhapadlón fekvő véres női hullát, amiből, mint lenyilazott szarvasból a nyílvesszők, itt-ott zöld üvegek állnak ki – ám hamar rájövök, hogy bizony ki kell cipelnem a nejem az udvarra, máskülönben nem éri semmiféle szél. Kiráncigálom hát a kertbe, ahol kellemes tavaszi fuvallat fújdogál, és ahogy megcsapja őket a szellő, lőn, máris dalolni kezdenek a sörösüvegek – mire mély, morajló hang tör elő a feleségem véres hullájából, valósággal rezonálni kezdenek benne a testjáratok.

– Ó, most mán meg huzat is van, bassza meg! – rikkant ki az egyik mini nyugger valahonnét a nejem bélcsövei közül. Biztos vagyok benne, hogy hamar sikerül kiűznöm a két kis rohadékot. És még mintha az időjárás is az én kezemre dolgozna, alig telik el pár perc és még jobban feltámad a szél, amitől a sörösüvegek aerofon hangszerei még intenzívebb morajlásba kezdenek, kibélelve a nejem húskatakombáit ezzel a túlvilági, öblös zúgással. Miközben hallgatom, hirtelen különös felismerés hasít belém… Olyan ismerős nekem ez a zaj, vesszek meg, ha nem hallottam már valahol.

Miközben lehunyt szemmel hallgatom a monoton melódiát, hirtelen megvilágosodom. A szférák zenéjét döngicsélő hullát hátrahagyva berontok a házba, és a laptop képernyője elé vetem magam, amin egymás után nyitom meg a keresőmotorok járataiból előcsalogatott online cikkeket: „Különös hangoktól retteg a világ” – ez az egyik írás címe, egy másiké pedig: – „Nincs magyarázat: újra a rejtélyes túlvilági hangoktól zengett az ég…”

Alig pár éve kezdődött a dolog, azóta időről-időre bukkannak fel különféle beszámolók, amik a világ körüli titokzatos, mély, zúgó hangokról számolnak be, amit többen rögzítettek a mobiltelefonjukkal. A tudósok annyit tudtak még csak hozzászólni a dologhoz, hogy szerintük a kéregmozgás hangját lehet hébe-hóba hallani, más kutatók inkább a sarki fénnyel hozzák összefüggésbe a dolgot és elektromágneses jelenségnek gondolják a különös hangjelenséget. De én most már tudom, hogy szó sincs erről, egytől egyig tévedtek – a magyarázat oly egyszerű, mégse jutott eszébe senkinek: valaki a jó öreg vakondűző eljárással sörösüvegeket nyomkodott a Föld légkörébe. De vajon ki?

– Te jó Isten… – szakad ki belőlem. Persze, hogy ő, a Mindenható – így próbál megszabadulni tőlünk már évek óta, mintha csak valami kertbe költözött kártevők lennénk, de nem vettük az üzenetet.

Posztolom a neten az elméletemet, és a feleségembe szúrt sörösüvegek dalával illusztrálom a tézisem. Ahogy az lenni szokott, kineveznek az Állítsuk meg a Jó Istent tudományos csoport vezetőjének, és megkapom a fizikai Nobel-díjat, elvégre a netre kiszórt teóriákat mindig is komolyan vették a szakmabeliek.

– Közhely, tudom, de minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő! – magyarázom a mikrofonba a díjátadón, hangom visszhangzik a nagy teremben. – Én például a feleségemnek köszönhetek mindent!

A reflektorfény az első sorban csücsülő női hullára vetül – már erősen rohad, ami miatt senki sem akart mellé ülni. A nyugdíjas turisták már rég kiköltöztek a testéből, vagy a vakondűző módszer volt ilyen hatásos, vagy kezdtek elszaporodni benne a férgek. Foszló tetemét egy szexi sötétkék kisestélyi ruhába bújtattam, de a belé kalapált sörösüvegek még mindig dárdaként meredeznek a húsából.

Büszkén emelem a magasba az átvett elismerést. Sokat gondolkozhattak rajta, melyik Nobel-díjat ítéljék oda nekem, a felfedezésem bekategorizálhatatlan, de végül úgy döntöttek, a Nobel-békedíj mégiscsak túlzás lenne: titokban talán abban reménykedtek, háborút indítok a nagy kilakoltatóval, magával Istennel. De mégis mit vártak? Hogy majd patkányirtót lődözünk az égbe?

*

Mindennek már bizony két éve: azóta újabb és újabb felfedezésekkel sikerült sokkolnunk a világot, és a saját oldalunkra állítani még azt a kevés kétkedőt is, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy Isten nem is létezik, ráadásul ha létezik is, kedvét leli bennünk, és soha nem űzne ki minket ebből a világból. A legjelentősebb felfedezés az volt, amikor a NASA szondái lokalizálták az óriási, légkörbe fúródott sörösüvegeket – ezeket a hatalmas lebegő monolitokat, melyek torkából olykor mély, morajló dalt csalogat elő a kozmikus szél. Tátott szájjal meredt mindenki a képernyőre, amikor a híradóban levetítették a róluk készült felvételeket. A meghívott szakértő szerint a jó Isten olyan mélyre dugta őket a sztratoszférába, hogy voltaképp lehetetlenség lenne kirobbantani őket, ráadásul ha még sikerülne is, azzal veszélyes üvegszilánk-vihart zúdítanánk a saját nyakunkba.

– Az igazi kérdés, hogy miért akar elűzni minket Isten erről a planétáról – motyogta a hírfelolvasó a tévéképernyőn, arca rezonáló maszk, tekintete akár egy magára hagyott gyereké. – Néhány japán kutató úgy hiszi, megtalálta erre a kérdésre is a választ.

És nagyon úgy néz ki, tényleg megtalálták: szó sincs arról, hogy valamiféle átkozott kártevő faj lennénk. A katolikusoknak sem volt igazuk, amikor kiálltak a főtérre, és a bűneik miatt csonkolni kezdték önmagukat a kamerák kereszttüzében: késekkel szurkálták a saját testüket, és a sebeikbe kiürült üvegeket dugtak, miközben azt kiabálták, Isten lehelete így fogja kiűzni a testükből a bűnöket. Nem, mindenki tévedett. A japánok ugyanis megtalálták a booking.com-on az emberiség 30 000 éves szállásfoglalását. Mint kiderült, pontosan 30 000 évre foglaltunk szállást Istennél ezen a planétán – hosszabbítani pedig nem lehet. Külön tudóscsoport jött ugyan létre, amely azóta is más regisztrációval próbál újabb 30 000 évet foglalni az emberiségnek, de a rendszer egyszerűen nem engedi: Isten talán törölni készül a bolygót a booking.com-ról.

Újra megszólal az a mély, mindent betöltő zúgás az ég irányából – testünk ezzel a távoli csatakürt szerű hanggal rezonál, néhányan sírnak, mások dühösen rázzák az öklüket a felhők felé, és Istent, a türelmetlen szállásadót átkozzák.

– Mit tegyünk, emberek? – kérdezi a híradós a tévé képernyőről. – Csomagoljunk? Hová menjünk? És a legfontosabb: milyen értékelést adjunk a jó Istennek a booking.com-on?

Végül úgy döntünk, hogy nem foglalkozunk többé a különös hangokkal, sem pedig a fejünk felett lebegő üres sörösüvegekkel. Mi mást tehetnénk? Ha a jó Isten ki akar űzni minket ebből a világból, ennyi bizony édes kevés lesz hozzá. De aztán pár hónap múlva megérkezik a bűz is – dühös kísértetként telepszik ránk a tüdőt szorongató gázolaj szag. Egy a híradóban nyilatkozó kertész szerint a Mindenható most a legősibb vakond riasztó trükkel próbálkozik: a gázolajba vagy petróleumba mártott rongy vakondjáratba helyezése bevált módszer, mert a szúrós szag menekülésre készteti a nem kívánatos vendéget.

Bűz és zaj: ebben a világban kell most már élnünk, ami persze normál esetben legalább két csillag levonás lenne a booking.com-on. De itt nem áll meg a dolog. A Teremtő mindent elkövet, hogy kiebrudaljon minket: a meteorológiai előrejelzés szerint hamarosan mésztej esők várhatóak, a lúgos anyag drasztikus vakond űző technika, amely égeti a bőrt, belélegezve pedig légzési nehézségeket okoz. De továbbra is kitartunk: immár a kialakított óvóhelyeken várjuk a gyilkos vihar érkezését. Ott kucorgunk a sóletkonzerveket és a palackos vizeket ölelve hűvös beton bunkereinkben, ahová nem ér el a Mindenható meszes, lúgos haragja, egy kislány pedig remegő hangon megkérdezi az anyukáját: – Akkor Isten bácsi már nem is szeret minket?

Senki sem válaszol a kérdésére. De ugyan mit is felelhetnénk? Hogy ugyan kislány, soha nem is szeretett minket, csupán szállást adott nekünk? Az üzlet az üzlet. Hogy felesleges volt templomokat emelni neki, zsoltárokat írni hozzá, pápákat választani, kivégezni a fiát a Golgotán, aki valószínűleg csak a szállásbérért ugrott be egykoron? Hogy egyszerű szállásvendégek vagyunk, de valamiért ez nem elég nekünk. Ugyan miért akartunk tőle mindig többet ennél? Miért vágytunk arra, hogy szeressen minket, hogy csodálattal, vagy ha nem is azzal, de legalább némi büszkeséggel a mellében tekintsen le ránk?

Odakinn elered a fehér eső. Perzselő opalit színű cseppek záporoznak és hozzák el a biztos pusztulást. Belesápad a Föld a kilakoltatásba. Lúgos mésztej égeti fel az élet minden nyomát a planétán. Mintha csak havazna: kameralencséken keresztül látjuk, ahogy fehérré és halottá változik a táj, ahogy meszes csontvázzá kopaszodik szeretett és megszokott valóságunk. Ekkor és ott megértem, sok helyen miért pont a fehér a gyász színe, és nem pedig a fekete. Fehér, minden fehér… Fehér a genny is és a sperma. Az egyik halott sejtek tömkelege, a másik maga az élet. De kihajt-e még valaha valami ebből az örök fakóságból, ami odakinn terül el? És ha meg is maradunk valahogy ezen a döglött planétán, elveszve itt a mélyben, a betonlabirintusban járva őrült köreinket, mint kitaszított minotauruszok, lesz-e értelme bármiért is élni így, hogy odafent már senki sem szeret minket.

– Elég ha mi szeretjük magunkat! Vagy… Vagy nem? – kockáztatja meg valaki.

De erre sem felel senki. Szótlanul bámuljuk csak a vibráló képernyőket: odakinn drónjaink a maró zuhéban szlalomoznak, és az utolsó képkockákat köpik felénk a világ pusztulásáról, mielőtt maguk is a földbe csapódnának és sisteregve elolvadnának. Még látjuk a rohanó állatokat, akik talán azt hitték, kapnak helyet Noé bárkájában – nézzük a füstölgő sebeket, amiket az esőcseppek martak testükbe, szemükben félelem és ősi harag. Krétaföldek, tejfolyók. Aztán csak a statikus reszkető hangyafoci. Izzadt ujjakkal szorongatom a Nobel-díjamat. Magammal hoztam, hátha később el tudom cserélni egy konzervnyi löncshúsra.

Még épp rádió összeköttetésben vagyunk a világ más országainak vezetőivel, akik szintúgy föld alatti nyirkos betonbunkereikben kucorognak a pusztuló bolygó különböző pontjain. Hosszú vita után végre egységes döntés születik: negatív értékelést fogunk adni a booking.com-on Istenre és a kibérelt planétára – a földi Édenre, ahonnét oly csúnyán kiűzött végül minket. Erre még a pápa is áldását adja, középső ujját lengetve az ég, vagy legalábbis a beton plafon felé. Ám puff, mielőtt megírhatnánk a szöveges összefoglalót, végleg behal az internet. Mindegy, ott rohadjon meg, 30 000 év tapasztalatát amúgy sem lenne egyszerű néhány sorban összefoglalni – szar volt a klíma, zavaró volt a zaj, a kicsekkolás pedig kibaszottul rémálom. Legközelebb otthon maradunk. Bárhol is van az.

Korai magömléstől szenvedek, általában 4 hónappal és 37 nappal azelőtt, hogy dugnék, már el is élvezek. Viszont így legalább 4 hónapra és 37 napra jó előre ki tudom számítani, hogy mikor fogok legközelebb kefélni. Egy Halloween-i bulira vagyok hivatalos, és mivel pont 4 hónapja és 37 napja élveztem el váratlanul, bele a gatyámba, ahogy a győztesek szokták, így pontosan megjósolható, hogy a bulin fogok baszni valakivel. Ám hiába megyek el (mármint nem úgy megyek el, hisz már 4 hónapja és 37 napja elmentem), nem engednek be a Halloween-i partira, mert ukrán gabonának vagyok öltözve.

Most ott vergődök az ablaknál, az arcom a hűs üveghez tapasztom, és kiabálom befelé, hogy engedjetek be, mert baszni akarok. A vendégek pedig – akik egytől egyig a magyar mezőgazdaságnak öltöztek idén –, együtt kiabálják kifelé, látod, még a szájuk is együtt mozog: – Jaj, jaj, nem fogsz megbaszni minket, te ukrán gabona!

Hozzáteszem, nem volt egyszerű ukrán gabonának öltöznöm, konkrétan három hetet vett igénybe a dolog. Búza és kukoricaszemeket vásároltam a beregszászi piacon, majd otthon egy konyhakéssel apró sebeket ejtettem a testemen, amibe aztán elkezdtem sorban beledugdosni őket. Egymás után csusszantottam be a magokat a vágásokba, a vért nedvedző kis vájatokba, s ahogy gyűltek és gyűltek a bőröm alatt, úgy türemkedtek ki alóla mint kemény kis szemölcsök. Amikor már a testem minden porcikája teli volt ezekkel a göbös magpiercingekkel, s olyan rücskössé váltam tőlük, akár egy indiai tüskés uborka vagy egy sünhal, levetkőztem anyaszült meztelenre és kiálltam az esőbe. A sebeimen át beszívódó víztől és a véremtől aztán csírázni indultak a magok, apró, zöld hajtások dugták elő a fejüket a sebvájatokból, mint kopasz kis ebihalak, mint zöld ondósejtek, s ahogy az apró gyökerek a húsomba kapaszkodtak, elvörösödött, ellilult mellettük a bőr, szirmaikat bontották a fertőzések szövethaló virágai, így most vért és gennyet kenek szét az ablaküvegen, ahogy nedvedző test-búzacsírákat, ezeket az új, erotikus testkinövéseket dörzsölgetem az ablakhoz.

Ám láthatóan a Halloween-i buli résztvevői is rengeteg energiát feccöltek bele, hogy a magyar mezőgazdaságnak öltözzenek be: mély sebeket metszettek magukba, és tán kis teáskanállal dugdosták a sebükbe a jó öreg magyar termőföldet. Gyulladt, sáros vértől ragacsos testük ettől teljesen elszürkült, a haláldelíriumban rángatózó vendégek szájából hab folydogál és így szólnak – hangjuk megannyi összedörzsölt száraz kukoricacsutka: – Nem baszhatsz meg minket, mert mi vagyunk a magyar termőföld! Az ősi szellemekkel gargarizáló fekete tömb, a zöld csápos életravatal, a pálinkával öntözött alvadtszürke óriás, a nemzeti gólem, orosz tankok lánctalpa taposott, szabadságharcosok vére folyt ránk, táltosok húgyától csillogunk, s még nem döntöttük el, hogy az EU-t utáljuk jobban, vagy azokat, akik nem tartják be az EU-s minőségi szabályozást! Mi vagyunk a magyar mezőgazdaság, és biza megbasszuk mi magunkat!

És valóban egymásra másznak, szeretlek anyaföld, mondják, és válaszolnak, hogy én is szeretlek anyaföld, bár lehetnél nagyobb is, s ahogy dugványoznak, nyákos csókra nyílnak és felszakadnak sebeik, s véres földsalakot csorgatnak egymásra, mint akik nyakon szarják a másikat a bőrükön át, s mámorba hólyagzik mindegyik, csak az én GMO-mat nem szopja senki. Ez a második legrosszabb Halloween-i buli, amin valaha voltam, döntöm el, ám ahogy dörzsölgetem magam az ablakhoz, hirtelen kifakadnak az én sebeim is, és mint repeszeket lövi ki sanyargatott bőröm a csírázásnak indult magvakat. Micsoda korai magömlés! Kupacokba hullik a véres búza és a kukorica, és fellelkesülök, mert ez azt jelenti, 4 hónap és 37 nap múlva egy kiadós baszás vár rám!

Állítólag ha sokáig ülsz a kezeden, és zsibbadt tenyérrel maszturbálsz, az olyan érzés, mintha egy idegen verné ki a faszodat. Fellelkesít az ötlet, de aztán rájövök, nincs szükségem a dologra, mert így is van egy öreg szatír, aki folyamatosan kirázza nekem a buszon ahányszor felszállok. Aztán rádöbbenek, mégis csak jól jönne ez a trükk, mert a sok hónapnyi tömegközlekedéses kézimunka során már-már ismerősömnek mondhatom a vén ipsét, elvégre ha valami, hát a nyilvános rejszolás összehozza az embereket, így bizony rá kell seggelnem a kezére, hogy ismét kicsit idegen legyen.

Szóval ott ülünk most a buszon, zötykölődünk a végállomásig és vissza, már órák óta trónolok a vén ipse májfoltokkal tarkított tenyerén, a farzsebemet alaposan ki is tömtem egy valagnyi aprópénzzel, hogy biztos legyen a hatás, az meg csak nyavalyog, hogy már kurvára nem érzi az ujjait, hadd verje már ki nekem. Mondom neki, nyugodjon meg a bácsi, még nem elég idegen ez a kéz, és ficánkolni kezdek, a magyar forinttal felvértezett farpofáim alatt pedig recsegnek-ropognak az elmeszesedett kézcsontok. Bár az infláció rendesen megbaszta a nemzeti valutát, ha elég van belőle, még mindig képes eltörni egy ujjpercet.

– Jól van tata, próbáljunk rá! – szólalok meg egy újabb óra után, ám a fickó csak azt nyöszörgi, hogy egyáltalán nem mozognak az ujjai. S valóban, a keze löttyedten lifeg, elfehéredett, úgy néz ki, mint ami el is halt. Megpróbálja azért a faszom dörzsölgetni vele, de ennyi erővel egy mélyhűtőből kibányászott, kiolvasztott tavalyi pulykaszelettel is pofozhatná a makkomat. Idegennek elég idegen, de ez az összes pozitívum amit elmondhatok róla.

– Bassza meg, lebénult a kezem! – nyavalyog a veterán kéjenc, úgyhogy eltipegünk az orvoshoz. Az pedig hümmög és közli: nincs minden veszve, idegstimulálással menthető a végtag, de a segítség persze nincs ingyen.

– Azt hittem, a hálapénzt már betiltották – vetem oda a dokinak, az meg kelletlenül bólint: – Így igaz. Azóta azoknak jár a külön figyelem, aki kiveri nekem.

És már veszi is elő a gatyájából a meredező dokilécet.

– Akkor munkára, öreg! – Lapogatom meg a szatír púpos hátát, az pedig elkezdi az élettelen összenyomorgatott tenyerét hozzácsapkodni a jó doktor lüktető pöcséhez. Hamar ugrik az idegstimulálás, az elégedetlen egészségügyi szakember amputálja inkább a vén faszi kezét a gecibe.

Ott csücsülünk most a járda szélén, az öreg férfi a gézbe bugyolált csonkot markolássza és bőg, én pedig úgy érzem, kicsit tán én is felelős vagyok a dolgok effajta szerencsétlen alakulásában. És hogy még rosszabb legyen a lelkiismeretem, azt rebegi: – Hogy fogom elvégezni a munkám? Egy csomó rákkal küzdő kisgyermeknek okozok csalódást!

Megsajnálom, azt mondom neki, ha kell, segítek a melójában, bármi is az, amíg rendbe nem jön, ki nem nő újra a keze, vagy ilyesmi. Persze kapva kap az alkalmon, már amennyire egy amputált vén faszi tud kapkodni. Kiderül, hogy férfi vizeldékbe jár és a piszoárból gyűjtögeti a pisa áztatta fanszőröket, hogy abból készítsen parókát a rákos gyerekeknek. Sőt, azt sem tartja titokban, hogy hónapokon át csak azért verte a farkam a buszon, hogy némi fanszőrt csenjen tőlem a művelet közben. Ez teljesen szíven üt, de belátom, megsüvegelendő, amikor a helyi buszos szatírról kiderül, hogy egy jótevő, egy valóságos faszszőr szent.

– Á… – mondja, és tán még legyintene is, ha a tenyere nem a biohulladékban heverne. – Szó sincs itt jótékonyságról. Jó pénzt lehet ám ezekről lehúzni, a leukémiás kölykök szülei szépen tejelnek egy igazi szőr parókáért.

Így már nem is kérdés, hogy vállalom. Már aznap este ott térdepelek a HÉV vizeldéjében a mocskos piszoár ásító porcelánszája fölött, és kaparászom ki a lyukakba ragadt nedves szőrszálakat, ám a piszoár szüret kurva lassú folyamat – úgy saccolom, egy hétig kell a habos húgyban turkálni, hogy a kis 6 éves rákos Tomikának menő moha sérója legyen. Így hát a buszon próbálok faszszőrt csórni. De kiderül, hogy a nemi szőrzet olyasmi, ami igazából senkinek sem fontos, mégis nagyon megsértődnek az emberek, ha se szó se beszéd, benyúlsz a gatyájukba, hogy kitépj néhány szálat. Belátom, hogy nekem is rá kell állnom erre a faszverős dologra, ha a cucchoz akarok jutni, ám nem visz rá a lélek, hogy fitymákat húzogassak egy tömegközlekedési eszközön – nem tudnék ugyanúgy a saját kezemre nézni. Rájövök a megoldásra: ha egy ideig csücsülnék a saját kezemen, úgy elzsibbadna, hogy egy idegen kezévé változna, és akkor már nem is én verném ki másoknak a buszon.

Elropogtatok némi aszpirint, és ráseggelek a tenyeremre. Egy darabig fészkelődöm, sőt, ugrálok is rajta, majd döbbenten veszem tudomásul, hogy pár óra után már annyira nem tartozik hozzám a végtag, hogy voltaképp az ujjaimat se tudom már mozgatni. Na így azért nehéz lesz. Kicsit dörzsölgetem, mint valami csodalámpát, ám a vér csak nem akar visszatérni az élettelen végtagba. Pánikba esem. Az orvoshoz rohanok, ahol döbbenetes látvány fogad: a buszos vén szatír kikaparta valahonnét a kukából levágott, elkékült tenyerét, úgy markolássza a bal kezében, mint egy parton lelt, kimerevedett döglött rákot, és most azzal próbálja simogatni a lerángatott gatyájú riadt doki lába közét, azt sutyorogva, hogy: – Ugye, hogy jó? Kérem, varrja vissza a tenyerem! Látja, milyen szépen kiverem itt magának? TAJ számom is van.

– Segítség! – nyöszörgi az orvos, de már én is ott termek, hogy ki ne maradjak a magyar egészségügy jótékony áldásából, és az élettelen kezemmel kezdem csapkodni a faszát, miközben a vén szatír a levágott emberi tenyeret dörzsölgeti a golyóihoz, mintha csak valami kurva szappan lenne. A doki ekkor már nem óbégat, hanem átszellemülten liheg. Rádöbbenünk, micsoda hatalom lakozik élettelen tenyereinkben. Mire végzünk, már az orvos összes fanszőrét kitépkedtük és megléptünk vele. Úgy fest, hogy bár mindketten rokik vagyunk, kurvára össze tudunk dolgozni.

– Mától cibáljuk együtt a faszt! – indítványozom, és elkezdem rázni a fickó bal kézben szorongatott levágott jobb kezét, ami rögtön ki is csúszik élettelen ujjaim közül és a betonra pottyan. És rászabadulunk a buszozókra: miközben a vén kéjenc a rothadó levágott kézzel csapkodja a herezacsikat (a tenyérben ficánkoló nyüvek plusz élvezetet nyújtanak a feszülő golyóknak), én a fityegő, nekrózistól már feketére elszíneződött markomat ütögetem a delikvens faszához, aki a nagy extázis közben fel sem ocsúdik rá, hogy mint dolgos rabszolgák az ültetvényen, már kitépkedtük az összes fanszőrét. Hamarosan annyi összegyűl, hogy nem csak parókát tudunk belőle készíteni a kis rákos gyerekeknek, de bajszot, szakállat, hónalj és mellkasszőrt is. Sőt, fanszőrt. Nem tagadom, ez a zseniális ötlet tőlem származik: egy nap felkiáltottam, mi lenne ha fanszőrt készítenénk a fanszőrből!

– Juhé, meg fogunk gazdagodni! Adj egy pacsit! – rikkantott akkor a vén faszi, én pedig a légy lepte, bomló tenyerébe csaptam az időközben rólam is sejtelhalás miatt levált jobb kezemmel, amit ekkor már láncon a nyakamban hordtam.

Így élünk, éldegélünk mi egy közös albérletben. Csak éjszaka az ágyban heverve, a hold derengő fényében úszva bizonytalanodom el, hogy jó döntéseket hoztam-e az életben. A lakást belengi a két rohadó, gecis kéz bűze, és a zsákokban gyűjtött ázott férfi fanszőrök nyirkos szaga. Arcomon legyek balettoznak tű lábaikkal, celofánszárnyaikba belehorgolva egy várakozó rémálom. Ilyenkor úgy érzem, nem vagyok már önmagam, és rájövök, ez bizony nem baj, sőt, szeretnék még idegenebb lenni a lényemtől. Arra jutok, részletekben rá kell ülnöm saját magamra, hogy minden porcikám a zsibbadás és a nekrózis gyönyörű áldásában részesüljön, mert a sejtelhalás az önmarcangolás ellenszere, az elidegenedés az új reinkarnáció. Ha szerencsém van, a társam, ez a vén fasz is így érez, és akkor gyönyörű lényegveszítő utazás előtt állunk: egymásra tehénkedünk majd és pár hét és megtelik a lakás elhalt testdarabkáink felszabadító mementóival, addig koptatjuk a másikat, míg már csak két lebegő segg marad belőlünk, s végül az is ráül majd egymásra.

Kezdetét veszik az átalakító műtétek, a Ferencváros padjait ezentúl homoszexuális emberekből hegesztik össze.

Így mindenki megnyugodhat végre: az LMBTQ is képviselteti magát a köztereken, s ha arról van szó, egy egészséges lelkületű patrióta előszeretettel dominálja le a meleg közösség tagjait akár a seggével is. Egy átlagos ferencvárosi pad két homoszexuális ember műtéti egybeforrasztása: bőrüket sebészeti kapcsok tartják össze, hús és idegszöveteiket egymásba gabalyították, az emésztőrendszerük pedig immár közös, így egyetlen végbélnyíláson keresztül ürítenek.

A ferencvárosi padok leginkább óriási négy lábú bőrpókokra, emberiszövet-pónikra hasonlítanak, szemeik duzzadt bogártojások a vérfoltos bőrredők hajlataiban, fátyolos kíngyöngyök, s a lények fájdalmasan nyögdécselnek, ahogy a forró budapesti betonon poroszkálnak. Volt ugyan szó róla, hogy szegeket kéne verni a végtagjaikba, hogy helyhez kötöttek legyenek, de egyszerűbb így, mert legalább tudnak gondoskodni a saját tápanyag bevitelükről – többnyire a budapesti méhlegelőket rágcsálják –, és amúgy sem akarta senki krisztusi szimbólumokkal felruházni őket. A budapesti padokkal így már csak az a baj, hogy kergetni kell őket, ha rájuk akar ülni az ember.

– Állj meg, te köcsög! – rikkantanak az ultrák, miközben a szivárványos lelkű torz emberiszövet-pónik riadt ászkákként szaladnak szét, s reszketve próbálnak megbújni a kutyaürülék tároló edények mögött.

Nagy figyelmet kapnak tehát a buzik a Ferencvárosban, én pedig csak örülök neki, hogy mindenki a szexuális deviánsokra koncentrál, mert addig békében molesztálhatom a gyerekeket a parkban.

A mínusz három és a mínusz két hónapos gyerekek az eseteim – már tinédzser koromban is ultrahang felvételekre, ezekre az erotikus Rorschach-tesztekre vertem ki a CKM magazin helyett –, és ha azt hiszed, könnyű félrecsalni egy mínusz három vagy egy mínusz két hónapos gyereket a parkban, tévedsz: a helyzetet ugyanis bonyolítja, hogy ezek a kölykök bizony még ott lebegnek az anyjuk méhében. Többnyire csokival és pénzzel próbálkozom, azt rázogatom a természet lágy ölén pihenő terhes nők combjai előtt, de nem jártam még sikerrel: a magzatok valamiért nem akarnak kimászni az anyjukból. Talán ebben a korban nem érdekli még őket sem a csoki, sem a pénz, szóval ide valami más kell. És ekkor ismerkedem meg a fák között Pollyval, a pónival.

Minden gyerek imádja a pónikat – tudatosul bennem, megpróbálom tehát kockacukorral magamhoz édesgetni, hogy ezentúl vállt vállvetve csalogassuk elő a meg nem született gyerekeket, s megismertessük őket a Kámaszútra ősi művészetével. De Polly leszarja a cukrot – talán azért, mert nem is igazi póni, csupán két műtétileg egymáshoz kapcsozott homoszexuális, egy szakállas egyetemista férfi és egy középkorú, kissé molett leszbikus nő. Végül a szexshopban vett dildókat és análgyöngyöket szétszórva a parkban sikerül a bokrok mögé édesgetnem a lényt, ott pedig lágyan simogatom a sörényét képező meleg egyetemista férfi szakállát, aki szenvedéssel kibélelt szemgolyójával bámul rám a műfaszokat ropogtatva, és azt sugdosom a fülébe, hogy mától mi leszünk minden magzat Rómeója, és belelovagolunk a naplementébe a magzatszökevény Júliákkal. Polly nem felel – csak a legyek dongják a sebészeti kapcsok körül nedvedző elfertőződött sebeket, s talán arra gondol, hogy egyetlen egyesített organizmusként maga immár a teljesség, és vágytalanul, haragtalanul legelészi a kozmikus abrakot a táguló világ cellazacskós tudástokjából, s a közbeszéd fingszagú szele képtelen elfújni kristálygallyacskákból épült szentélyét, vagy az is lehet, hogy a padátalakító műtét során megsérülhetett az agya, és kurvára nem gondol semmire, de annyi baj legyen, a pónikat nem azért szeretik a gyerekek mert okosak.

Ideje nagyban játszani: hagyom hát a ferencvárosi parkot, irány a közeli terhesgondozó! A kis vibráló fenéktágítókat magként szórva a betonon magam után csalom Pollyt, és már ott feszítünk és szexizünk a klinika bejárati ajtaja előtt. Érkezik az első kismama: a szexi magzatmágnes póni pedig működik! De sajnos túl jól. Ahogy megpillant minket a gömbölyödő hasú nő, a pocakja elkezd vibrálni, mintha legalábbis lenyelt volna párat abból a góliát elemes vibrátorból, amit szétszórtam a ferencvárosi parkban, és amit azóta biztosan zöld-fehérre festettek már az ultrák – majd a bőrszövet a hasán éles reccsenéssel felszakad, a méhében lebegő baba pedig véres töltényként kilő a sebből, és meteorként a homoszexuális emberekből összevarrt póni oldalába csapódik.

– Azt a kurva… – motyogom, figyelve a betonon kiterült kráter hasú vérző kismamát, és a nyöszörgő babamágnes-póni oldalához tapadt emberkezdeményt, meg a nyákosan rezgő köldökzsinórt, ami a kettőt valamiféle bizarr telefonzsinórként még összeköti. Ám ekkor érkezik egy újabb kismama: széles mosollyal lép ki a klinika ajtaján, de hamar lefagy az arcáról, amikor az ő hasa is vibrálni kezd, majd placcs, mint szirmait bontó lótuszvirág felszakad, az embriótöltet pedig már száguld is, süvít át a levegőn, hogy aztán Polly oldalába csapódjon, és ott döglődő légyként vergődjön a sebészeti kapcsokkal borított homoszexuális bőrön.

A jelenet cseppet sem szexi, de biztos ami biztos kiverem rá, majd elsomfordálok a helyszínről. A kormánynak tehát igaza volt, az LMBTQ lobbi tényleg a gyerekeinkre pályázik. Ami már csak azért is szomorú, mert annál kevesebb marad belőlük az olyan tisztességes, jó szándékú pedofiloknak, mint én.

Abortuszképű Ariel, az embrióelhajtás hableány úgy hitte, azért nem szeretett még bele egyetlen herceg sem, mert nincsenek lábai. Eszébe sem jutott, hogy szerelmi életének kiteljesülését leginkább az gátolja, hogy az arca egy képernyő, amin a nap 24 órájában végtelenített orvosi felvételek futnak terhességmegszakításokról.

Születési rendellenessége miatt még a kocsonyahalak sem szívesen elegyedtek szóba a lánnyal, pedig köztudott, hogy ezek a lények az óceán legocsmányabb lakói. De lássuk be, még azoknak sem egy kibaszott villódzó képernyő a fejük, amin sebészmaszkos kezek kiszakadt magzatvégtagokat kaparnak ki hideg orvosi fémműszerekkel kitágított, vérző pinákból. Nagy volt tehát az esély, hogyha egy herceg ne adj isten választás elé kerülne, inkább egy kocsonyahal bamba, hideg képébe törölgette volna duzzadt, férfias makkját, nem pedig Arielébe.

Szomorúan és magányosan teltek a művi abortusz sellő napjai ott lenn a mélyben, ám egy nap csak rámosolyogott Fortuna istennő, amikor nagy vihar támadt a felszínen és elsüllyed egy kisebb halászhajó, vele együtt pedig a vén alkoholista kapitány. Abortuszképű Ariel rögtön elirigyelte a vízbe fúlt fickó szőrös, visszeres lábait. Kerített hát egy éles fésűkagylót és hosszú, fáradtságos munkával combtőnél levágta a fenékre merült holttestről a két elkékült lábikót. A vízben gomolygó vérfelhőben trófeaként tartotta aztán magasba az ellopott végtagokat, majd úszni kezdett a part felé, hogy meghódítsa végre egy herceg szívét.

És valóban, pont ott guggolt a parton egy göndör, szőke hajú herceg a parti homokban, aki unalmában egy csatos üvegbe próbált beleszarni. Eredetileg palackpostát akart feladni, de rájött, nincs túl sok mondanivalója a világ számára, így hát arra jutott, vicces lenne ha a habok közé vetne egy palackpostányi szart. Jót röhögött már a gondolaton is, hogy elviszi a tenger egészen egy lakatlan szigetig, ahol majd egy éhező hajótörött izgatottan bontja fel. Sok efféle kifinomult móka lapult a szőke herceg fejében, nem csoda, hogy nem talált még magának hercegnét.

Szóval ott seggelt ez a csodálatos herceg a parton, s egyszer csak látja, hogy elővánszorog a tajtékzó habok közül egy nő, vagy legalábbis valami olyasmi: arca a kín vetítőterme – a villódzó képernyőn női nemi szervekből kiszakított babakezecskék integettek felé, a lény hóna alatt mankóként két szőrös levágott emberi lábat szorongatott, azzal araszolgatott előre a forró homokszemcséken, mint valami képtelen tarisznyarák, miközben büdös halfarkával árkot húzott maga után. Ezt látván hatalmasat dobbant a szőke fickó szíve, mert mindig is izgatta a szenvedés és a Nietzsche-i meglátás, miszerint a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, s hitte ő is, hogy a kéj mindenek örökkévalóságát akarja. Egy újféle vonzalom, az abortusz fétis kezdte kibontani véres orvosigéz szárnyait bamba szemei mögött, és a legszívesebben máris az ölébe kapta volna csecsemőhalál-hercegnőjét. Igazából így is tett, majd nagy nehezen talált valamiféle nyákos kloákát a mocorgó lény alfelén, amibe bele erőltethette eres faszát, és miközben ki és be járt benne, pajkosan nyalta az arcképernyőn futó gyerekkikaparó műtétet. A lemenő nap sugarai vérszínűre festették fölöttük az eget.

Abortuszképű Ariel beköltözött hát a herceg parton álló rozsdás konzervdobozokból épült várába és bizony boldogan éltek volna, míg meg nem halnak, ha a kapitány ellopott szőrös lábai el nem kezdenek rohadni. A hableány nem győzte sós vízzel mosni és kergetni róla a legyeket, de hiába: a bomló hússzövet bűze lassan belepte a konzervdobozokból gyúrt kastélyt, a kiszakadó cafatokat apró csenevész rákok hordták messzire. Ekkor már hasasodott is Ariel, a sok kloákájába fecskendezett hercegsperma gyerekké, sőt, megannyi ivadékká csomósodott, a hableány pedig éjszakánként csöndesen sírt kerekded hasát ölelve – csak úgy folytak a sós könnyek az abortusz felvételekkel kivakolt arcon –, mert belül tudta, a herceg elhagyja, ha már nem lesznek lábai. Hogy ez a lábfétis honnét a gumitalpas faszból jött a hableánynál, nehéz megmondani: a valóságban a herceg magasról leszarta a sellő hóna alatt szorongatott emberi lábakat, sőt, még útban is voltak neki, amikor épp ráélvezett kiválasztottja csecsemőbelsőség arcára, de mivel nem sokat beszéltek, Ariel sose tudta meg, hogy voltaképp önmagáért akarja a herceg, aki ráadásul nem is herceg, igazából egy jött-ment parti guberáló csupán. Ariel állt csak a fényes konzervdoboz tetőkből összerakott tükör előtt, miután darabora hulltak ujjai közt a sokat szorongatott csontvázlábak, és miközben mélyen a saját csecsemőelhajtó arcába bámult, már tudta, mit kell tennie: a kapitány sípcsontját használva kikaparta kloákájából az embrió-kezdeményeket, melyekről tudta, sose lennének alkalmasak az óceánban élni – ezeket a félig ebihal félig homonculus szerű zigótaszökevényeket, melyek sérülten, leszakadt tagokkal fordultak ki váladékos, véres járatából (döbbenten látta, hogy egyiknek-másiknak még lábkezdeménye is nőtt), majd egyszerűen elásta az apró véglényeket a homokban, és belevetette magát a tengerbe, a sós habok közé, hogy hazatérjen a mélybe, a hűs sötétség pedig rögvest a keblére ölelte tévelygő gyermekét.

Az emlékezet bealgásodott szitalemeze. A boldogtalanság kikaparhatatlan emberkezdeménye. A vágyak fölhozott, majd a vízbe visszahajított igazgyöngye. A magzatelhajtás fejű sellő ott ül azóta is a színes korallokon, és a vízinövények szőrecset-táncát figyeli meg az egymásba kapaszkodó tarka polipokat. Kedvesére gondol és sóhajtozik – a torkából felszakadó buborékok egymással versenyezve sietnek a felszín felé. Egy nap palackpostát úsztat Arielhez az áramlat. Tudja, kedvese üzenetét tartalmazza ez a csatos üveg s izgatottan nyitja ki. Mosolya eltűnik az üvegből előgomolygó szarfelhőben.